„A nagyszerű öböl méltóságos csöndben fürdött az októberi napfényben, s a hajók úgy jöttek-mentek, mint hiú álomképek. Az óceán felé haladók lassan-lassan eltűntek, mint a felhők, midőn arany helyett szürke mezt öltenek” – olvassuk egy önéletrajzban, amely angolul eredetileg 1903-ban jelent meg. A szöveget olvasva színek, árnyak, alakok jelennek meg szemünk előtt – aki azonban a szöveget létrehozta, se nem látta, se nem hallotta azt, amiről írt. Honnan származnak hát a plasztikus hasonlatok, a képi fantáziánkat megmozgató szavak? Másodkézből – és ezt ez esetben szó szerint kell érteni.

Helen Keller számára a nyelvhasználat elsajátítása kezének kifinomult használata révén volt lehetséges. A tapintás révén tanulta meg anyanyelvét, az angolt, majd később a német, a görög, a latin és a francia nyelvvel is megismerkedett. Ő az első siketvak személy, aki főiskolai diplomát szerzett. A diploma megszerzése után sem tétlenkedett: egész életében élénk társadalmi életet folytatott, szónokként, közéleti aktivistaként, íróként is nevet szerzett.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Siketvakok Országos Egyesületének honlapjának összefoglalójából megtudhatjuk, hogy vannak, akik siketvakként születnek, mások betegség vagy baleset során vesztik el látó- és hallóképességüket. Az összefoglaló hangsúlyozza, hogy a siketvakság nem jelent minden esetben 100 százalékos látás- vagy halláshiányt, a két érzékszerv korlátozott működése miatt azonban a siketvakoknak speciális nyelvi igényeik vannak. Helen Keller gyermekkorában, a 19. század végén a siketvak-oktatás még a kezdeti lépéseit tette, de szerencsére léteztek már olyan módszerek, amelyeket bevetve látványos eredményeket lehetett elérni.

A fiatal Helen Keller 1904-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

Kezdeti nehézségek

Helen Keller konszolidált körülmények közé született, édesapja a polgárháború köztiszteletben álló generálisa és lapszerkesztő volt. A kis Helen 19 hónapos koráig más gyerekekhez hasonlóan fejlődött, járni, beszélni tanult, mígnem – skarlát vagy agyhártyagyulladás szövődményeként – teljesen el nem vesztette a látását és a hallását. Felnőttkorában végzett vizsgálatok is megerősítették a diagnózist: szemével és fülével korlátozottan sem érzékelte a külvilág jelenségeit.

Helen nevelésével kapcsolatban a szülei sokáig tanácstalanok voltak. A kislány ugyan használt néhány jelet, hogy szüleivel és barátnőjével, Marthával kommunikáljon, de ez a néhány tucat jel korántsem volt már elég arra, hogy a hatéves Helen szellemi képességei megfelelően fejlődjenek. Fordulatot az hozott, amikor Helen édesanyja Dickens Amerikai jegyzetek című művében Laura Bridgmanról olvasott. Ez a lány is betegség következtében vesztette el a látását és a hallását (sőt, szaglását és ízérzékelését is) 20 hónapos korában, és nyolcéves korától kezdve tanították egy speciális, érintésen alapuló jelnyelv használatára. Laura képessé vált a nyelvhasználatra, írni is megtanult, verset írt, iskolai műveltségre tett szert – a Helennél 51 évvel idősebb Laura Bridgman sikertörténete tehát nem véletlenül került bele Dickens könyvébe.

Anne Sullivan Helen Keller nevelője, majd segítője volt 49 éven át
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az olvasottak hatására Helen szülei a Vakok Perkins Intézetével vették fel a kapcsolatot. Az igazgató, Michael Anagnos – akivel Helen később rendszeresen levelezett – Anne Sullivant, az intézet legtehetségesebbnek tartott növendékét küldte Kellerékhez. Az ekkor mintegy hétéves Helent arra kezdte tanítani, hogyan veheti fel másokkal a kapcsolatot egy speciális ujj-ábécé segítségével. Ebben a rendszerben az írott nyelv egyes betűinek egy-egy ujjpozíció felel meg: a kéz ujjai sajátos tartásba vannak rendezve, az egyes betűkre jellemző kéztartás kitapogatásával azonosítható a közölni kívánt betű. Mivel kiemelkedő pontok helyzetét kell felismerni és az alapján dekódolni az üzenetet, a Helen által tanult ujj-ábécé alapvető sajátosságait tekintve hasonlít a Braille-írásra, amely ekkor már mintegy negyven éve létezett, és egyre szélesebb körben használták a vakok oktatásában.

A kis Helen nevelőjével üdül
(Forrás: Wikimedia Commons)

Anne Sullivan számára kezdetben az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy tanítványával megértesse: a kezére jelelt betűk és az őt körülvevő világ tárgyai, fogalmai között kapcsolat áll fenn. Először a kezére jelelte a megfelelő betűket, majd megtapogattatta vele a szóban forgó tárgyat. Például a b-a-b-a (angolban: d-o-l-l) betűsor jelelése után a kezébe adott egy játékbabát, a b-ö-g-r-e (angolul: m-u-g) betűi után egy bögrét stb. Helen azonban sokáig nem fedezte fel, hogy a kezét érő tapintásos ingerek és a szintén tapintással érzékelhető tárgyak között mi is az összefüggés. A jelsorokat nem nyelvi egységekként – szavakként – kezelte, saját visszaemlékezései szerint csupán utánozta a nevelőjét. Egy alkalommal azonban, épp egy megerőltető nyelvlecke után, amikor dühében, türelmét elvesztve még a játékbabáját is széttépte, megtört a jég. Miss Sullivan a v-í-z (w-a-t-e-r) betűket jelelte Helen kezébe, majd a kislány kezét a csordogáló víz alá tartotta. Később ezt többször megismételte, először lassan, majd gyorsan. A betűsor és az általa jelölt jelenség egyszer csak összekapcsolódott, és Helen számára világossá vált, hogy az ujj-jelek és az őt körülvevő világ tárgyai, jelenségei összekapcsolódnak. Ettől kezdve folyamatosan tanulni akart, nevelője újabb és újabb szavakat tanított neki. A tárgyak, növények, a családtagok és a birtokon élő személyek megnevezése után elvontabb fogalmak is szóba kerültek. Helen gondolkodása egyre összetettebbé vált, rengeteget kérdezett, szókincse rohamosan fejlődött. Helen Keller később az ujj-ábécé mellett még más kommunikációs technikákkal is megismerkedett, így egyre kevesebb akadály gátolta a művelődésben.

Kitapintott szavak

A fenti videó Helen Keller mindennapi életét, kommunikációs szokásait mutatja be. A felvétel elején a 75 éves asszony Braille-írással nyomtatott könyvet olvas, majd (0:25 körül) észreveszi, hogy valaki a szobájába lépett (az illető lépései nyomán keletkező rezgésekből). A kezét beszélgető pozícióba helyezi: felemeli, tenyerét a vendég felé fordítva, mintegy hívogatva a másikat, hogy jelelni kezdjen vele. Ezután jó hangulatú beszélgetés kezdődik: gyors tempóban követik egymást a kézjelek, amelyeket a filmnézők kedvéért lassítva is megmutatnak.

Helen Keller az önéletrajzában sok emlékét lejegyezte a „kezére tett” szavakról, történetekről:

Apám híres mesemondó volt. Mikor megtanultam a jelbeszédet, esetlenül, a maga módja szerint, kezemre betűzte legjobb anekdotáit, s roppant tetszett neki, ha alkalmanként el tudtam mondani.

Egy képkiállításról így írt:

Legalább a barátaim szemével én is látom [a képeket], ami nekem igazi öröm. Annyira hálás vagyok, hogy tudom élvezni a barátaim által összegyűjtött és kezemre tett szépségeket.

Helen Keller sokat tanult tárgyak körbetapogatásából és szagolgatásából is (0:57-től): főiskolás éveiben és később is szeretett múzeumba járni, szobrokat és más műtárgyakat tapintani, az illatok pedig valósággal lenyűgözték.

A negyven év körüli Helen Keller egy virág szépségét élvezi
(Forrás: Wikimedia Commons / Los Angeles Times)

Siket, vak, de nem néma!

Bár többekkel érintkezhetett jelelés útján, Helen Keller nem volt elzárva azok társaságától sem, akik csak a hangzó nyelvet ismerték. Miss Sullivantől megtanulta, hogy a legtöbb ember szája, nyelve mozgatásával és hangszalagjainak rezegtetésével beszél. 

Az 1930-ban készült videón Anne Sullivan elmagyarázza speciális módszerének technikáját: 1:02-től kezdve láthatjuk, hogy Helen hüvelykujját a gégére, mutatóujját az ajkakra és középső ujját az orra helyezve a hangképzés szempontjából alapvetően fontos jellemzőket tud megállapítani: zöngés-e a hang, milyen az ajakmozgás, nazális hangról van-e szó. Ezeknek az alapvető jegyeknek a kombinációjából meg lehet határozni a hangot. 1:40-től látható, hogy Helen a kitapintott hang reprodukálására is képes. 2:50-től kezdve elismétli Miss Sullivan mondatát: I am not dumb now ’Már nem vagyok néma’.

Beszélgetőpartnere arcának letapogatásával képes volt felismerni, hogy a másik milyen hangot képez, így éppúgy megértette a szavakat, mint a kézjelek segítségével. Az első videón 1:28 környékén egy pillanatra azt is látjuk, hogy szimultán beszélget, tehát miközben egyik beszélgetőpartnerének az arcát tapogatja le, a másikkal ujj-jelekkel vált néhány szót.

Helen Keller az arcletapogatásos módszer alapján maga is megtanult hangzó nyelven beszélni: úgy tudta működtetni a hangképző szerveit, ahogyan azt beszédpartnereinek a gyakorlatából megértette. Mivel egyáltalán nem volt hallásélménye, mások kiejtését sem tudta követni, sem pedig a maga produkciójáról nem kapott visszajelzést, nem tudta megtanulni a hanglejtés, a hangsúlyozás olyan jellegzetességeit, amelyek egy halló számára természetesek. A hangképzése sem volt olyan, mint egy hallóé. Az első felvételen hallható beszéde tehát azok számára is nehezen érthető, akik egyébként  jól tudnak angolul – ezért tolmácsolja beszélgetőpartnere az elmondottakat. 1:50 körül arról beszél, hogy élete legnagyobb bánata az, hogy nem tudott megtanulni természetes artikulációval beszélni,  2:35 körül pedig arról, hogy mennyivel több jót tudott volna tenni, ha a birtokába került volna ez a képesség.

Helen Keller azonban, bár nem tartotta magát profinak e téren, láthatóan élvezte a hangzó beszédet: a felvétel végén annyira belelendül a mondandójába, hogy nem várja be tolmácsa szavait. Karmozgással jelzi, mikor kér szót, és bár eleinte türelmesen, sőt kissé vontatottan beszél, egy idő után szinte magához rántja tolmácsa kezét és nem engedi le, jelezve, hogy magánál akarja tartani a szót. Ez a sokat író, számos nyilvános szereplést vállaló asszony állandóan kereste az emberekkel való kapcsolatot, mindent megtett, hogy együtt gondolkodhasson másokkal, hogy beszélgethessen, írhasson, kedvére elmélkedhessen. Számára a szavak, a kitapintható szavak jelentették a világot.

Helen Keller aláírása
(Forrás: Wikimedia Commons / WikiLaurent / CC BY-SA 3.0)

Mi is a nyelv?

Helen Keller nyelvtanulásának története segít jobban megérteni, hogy a nyelv lényege az, hogy bizonyos ingerek rendszerszerű kombinációja legyen megfigyelhető. A rendszerszerű ismétlődéseknek, eltéréseknek egyezményes jelentést lehet tulajdonítani, ennek alapján kapcsolatot lehet létesíteni másokkal. Ebből a szempontból mindegy, hogy a rendszerszerűen variálódó ingerek milyen érzékszerv segítségével érnek el az agyunkig: hangokkal vagy vizuálisan, esetleg a tapintás útján.

Helen Keller művelt, olvasott nő volt, aki a nyelvről, a nyelvhasználatról, illetve a kommunikáció alapvető sajátosságairól is értékes gondolatokat fogalmazott meg. Következő írásunkban ezeket mutatjuk be.

Forrás

Helen Keller: Csöndes, sötét világom. Boros György fordítása. Szerkesztette: Török Ilona. Az előszót Gordosné Szabó Anna írta. Pont Kiadó, Budapest, 1997.

A Helen Keller életét feldolgozó játékfilmek

A Siketvakok Országos Egyesületének honlapja