Sorozatunk előző részeiben már láthattuk, Ogier Ghiselin de Busbecq, I. Ferdinánd magyar király követe miként kapja meg feladatát, és hogyan érkezik Bécsből Magyarországra. Láthattuk azt is, hogy a török ügyekben amúgy járatlan Busbecq lovagnak milyenek az első kapcsolatfelvételen alapuló benyomásai a törökökről, illetve Budára érve hogyan éli meg ottani létének első napjait. Az alábbiakban még mindig Budán követjük Busbecqet, aki a janicsárokról és a törökök borral kapcsolatos viszonyáról ír.

Ogier Ghiselin de Busbecq (1522–1592)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Busbecq és a janicsárok

A Budára megérkező Busbecq – miközben vár a Tojgun pasával való találkozásra – megírja a városban tapasztalt élményeit is. Megtudjuk, hogy Buda az első olyan település a török hódoltságban, ahol Busbecq janicsárokat lát. A janicsárok általános jellemzéseként az alábbiakat olvashatjuk:

Budán láttam először janicsárokat [Gianizari]. A törökök így hívják a gyalogos testőröket. Amikor legnagyobb számban vannak, a törökök királya [a szultán] birodalmának majdnem minden végében elszórva 12 ezret bír belőlük, vagy az ellenség ellenében a várak védelmére, vagy a keresztények és zsidók oltalmára a jövőben a tömeg törvénysértései ellen. Egy sincs olyan kevéssé népes falu, város vagy erődítmény, ahol ne lenne néhány janicsár, kik a keresztényeket, a zsidókat és másokat, kik segítséget nélkülöznek, a gazemberek kártevésétől meg ne védenék.

(14. oldal)

Megtudjuk Busbecqtől, hogy Budán a janicsárok állandó őrséggel rendelkeznek. Ruházkodásukról az alábbiakat olvashatjuk:

Gentile Bellini (1429–1507): Janicsár (1479–1481 körül)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Bokáig érő ruhát hordanak, fejfedőjük a ruhájuk ujjából való (ők maguk ugyanis így emlékezve származtatják eredetét), melynek egyik része a fejen van, másik része a nyakukat veri, homlokukon egy hosszúkás, aranyozott ezüst kúpforma, közönséges ékkövekkel díszítve.

(15. oldal)

A janicsároknak bejárásuk volt Busbecq étkezőjébe, ahova párosával jöttek, s a követ iránt mindenkor illő tiszteletet tanúsítva, ahhoz alázattal közeledtek. Szemlesütve közeledtek Busbecqhez, jácint- vagy nárciszcsokrokkal kedveskedtek neki. Távozáskor neki hátat soha nem fordítva hátráltak a bejárathoz, hiszen hátat fordítani a követnek súlyos sértés lett volna; ám a követ által nekik adott aprópénzt soha nem utasították el. Alázatos megnyilvánulásaik és viselkedésük kapcsán Busbecq meg is jegyzi:

S ha nem figyelmeztettek volna arra, hogy ezek janicsárok, minden bizonnyal könnyen azt hihettem volna, hogy a török szerzetesek valamely fajtája, vagy valamiféle [papi] testületnek tagjai. Mégis, ők azok a janicsárok, akik annyi félelmet visznek szét magukkal mindenhova.

(15. oldal)

A janicsárokkal való ilyen kontaktusa mellett Busbecq további érdekes megfigyeléseket tesz az étkezések és – ami számunkra talán még érdekesebb – a törökök borfogyasztási szokásai kapcsán.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A törökök és a bor

Ahogy láthattuk, Busbecq ír arról, hogy a janicsárok szabadon járnak be a követ étkezőjébe – ezt az alábbiakban még a következőkkel egészíti ki:

Asztalomnál gyakori vendégek voltak a törökök, akiket a bor vonzereje csábított oda. A boré, melynek élvezetére minél kevesebb lehetőségük volt, annál mohóbban és annál nagyobb kortyokban itták, ha egyszer hozzájutottak.

(15–16. oldal)

Bort töltő perzsa nő. 17. századi falfestmény az iráni Iszfahánból
(Forrás: Wikimedia Commons)

Busbecq leírja, hogy tartott vendégséget budai tartózkodása idején, ahol török vendégei sokáig maradtak, majd amikor Busbecq nyugovóra tért, vendégei is kénytelenek voltak távozni:

[Ő]k, hogy a bor még egyáltalán nem nyomta el őket, szomorúan távoztak. Majd később egy szolga érkezett, aki nevükben arra kért, hogy nekik valamennyi bort és ezüst serlegeket adjak, s ha ezt megengedem, az éjjelt iszogatva valami más sarokban folytatják. Elrendeltem, hogy adjanak nekik annyi bort és edényt, amennyit kértek. Ők pedig addig nem hagyták abba az ivást, míg csak a földön elnyúlva el nem szenderedtek.

(16. oldal)

Busbecq ennél a pontnál persze nem hallgatja el, hogy a borivás alapjában véve a törököknél nagy bűn: de ha már egyszer e bűnt elkövetik, a törökök úgy vélik, hogy – mivel a büntetés így is, úgy is kijár nekik – legalább ne aprózzák el és vétkezzenek nagyon.

Utoljára pedig Busbecq ennél a pontnál egy későbbi, Konstantinápolyban látott esetet mesél el:

Láttam Konstantinápolyban egy öreget, aki amint kézbe vette a serleget, hogy igyék, elébb nagy kiáltásokat hallatott. Amikor barátainktól megkérdeztük, miért tett így, azt felelték, hogy ezekkel a kiáltásokkal figyelmeztetni akarta lelkét, hogy teste valamely zugába vonuljon vissza, vagy egyenesen távozzon onnan; hogy ne legyen részes abban a bűnben, melyet maga elkövetni, és ne szennyeződjön be a bor által, melyet ledönteni készült.

(16. oldal)

A janicsárok leírása és jellemzése, a törökök borhoz való különös viszonyának megfigyelése után a folytatásban az is kiderül, miként ír Busbecq a mintegy bő évtizede török kézen levő Budáról, mielőtt tovább indulna Belgrád és Konstantinápoly felé.

Felhasznált források

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595.

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005.

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748.

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije