A nyelvtantanítás történetét bemutató sorozatunkban eddig odáig jutottunk, hogy miután bemutattuk a magyar nyelvű oktatás és a magyar nyelv tanításának kezdeteit, egy nagyobb ugrással eljutottunk a 19. század végére. Láttuk, hogy a herbartiánus pedagógia követőjeként Kármán Mór milyen oktatási és nevelési reformokat képzelt el. A legutóbbi részben pedig azt vizsgáltuk meg, hogy a Kármánnal szorosan együtt dolgozó Simonyi Zsigmond milyen kritikával illette a nyelvtantanítás korabli gyakorlatát. Kritikájából persze már akkor sejthettük, hogy ő maga milyen elképzelések, elvek mentén fogja megvalósítani saját nyelvtantanítási koncepciójat. Most rátérünk Simonyi iskolai könyveinek részletesebb bemutatására.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Minimálprogram: a grammatizálás csökkentése

Simonyi szerint – Kármán elveinek megfelelően – a nyelvtantanításnak két célt kell szolgálnia: egyrészt fejlesztenie kell különböző, a nyelvhasználattal kapcsolatos gyakorlati képességeket („gyakorlati ügyességet” kell kialakítania), így elsősorban a jó fogalmazási képességet; másrészt az idegen nyelvek tanulását kell megalapoznia, illetve segítenie az „összehasonlító tudatosítás” által.

Ezeknek a céloknak megfelelően a korabeli nyelvtantanítási gyakorlatot jellemző, teljesen öncélú és mechanikus grammatizálást minimálisra csökkenti iskolai nyelvtanaiban. Csak olyasmit tanít, amit a fogalmazás megtanításához, illetve szövegek értelmezéséhez vagy az idegen nyelvek tanulásához fontosnak tart. Szavait ma is megfontolhatnánk, mielőtt a szófaji rendszerezés útvesztőibe vagy a határozófajták erdejébe kalauzolnánk diákjainkat.

Simonyi Zsigmond (1853–1919)

Első: az életkor

Simonyi – szintén Kármán elveinek megfelelően – elsődlegesnek tartja a gyerekek életkori jellemzőinek figyelembevételét is. Maga csak a középiskoláknak készített nyelvtankönyveket, de Kármán elképzeléseit magáévá tette az elemi oktatást illetően is. 1906-ben hat népiskolai nyelvtankönyv hivatalos bírálatának elkészítésére kérik föl, a recenziót közli a Magyar Nyelvőrben 1907-ben. Ebből az írásból megtudhatjuk, hogy Simonyi teljesen száműzné a grammatikát az elemi iskolából, ebben a korosztályban csupán az irodalmi olvasókönyv mellett kiegészítés- és magyarázatképpen adna nyelvi ismereteket. (Írását megfontolhatták volna a 2012-es új nemzeti alaptanterv készítői is.)

A középiskola első két évében szintén nem tartja szükségesnek, hogy nagy összegző, a hangtól a mondatig (vagy a szövegig) felépülő rendszerező grammatikát tanítson, hanem ennek a korosztálynak a nyelvtant „mondattani alapon”, azaz a nyelvi jelenségeket a legtermészetesebb nyelvi egységből, a mondatból kiindulva magyarázza. A középiskolák felső éveiben azonban már rendszerező, a hangtantól az összetett mondatok elemzéséig terjedő grammatikát tanít. A középiskola legutolsó évében (illetve a tanítóképző intézetekben)A 19. században és még a 20. század elején is a tanárképzés a középfokú intézmények feladata volt. már nyelvészetet tanít. Az ennek a korosztálynak készült könyve (Simonyi Zsigmond: Magyar nyelvészet. A középiskolák legfelső osztályainak és tanítóképző intézeteknek. Budapest, 1909.) már tudományos ismeretterjesztő formában tárgyal olyan, a hagyományos grammatika-alapú könyvekből hiányzó nyelvészeti témákat, mint a magyar nyelv története, a nyelvi változás mibenléte, a nyelvtörténeti kutatás forrásai: a nyelvemlékek, a nyelvjárások és a népnyelv eltérései, az irodalmi nyelv, a nyelvújítás és a jelentéstan. (Ezek nagyjából ma is a középiksolai tananyag részét képezik.) Látható tehát, hogy Simonyi az életkort elsődlegesnek tartotta, és eszerint differenciálta a megtanulandó anyagot.

Több szinten...
(Forrás: Wikimedia Commons / Andreas Praefcke)

Módszer: az indukció

Simonyi egyik legjelentősebb újítása, hogy a nyelvtantanítást nemcsak tartalmi, hanem didaktikai szempontból is átalakította. A latin és a korabeli magyar nyelvtantanítás – ahogyan a mai nyelvtantanítás is – alapvetően deduktív módszert alkalmazott. Elvont nyelvtani fogalmakat definiált, más nyelvtani fogalmakkal összekapcsolta őket, majd a meghatározás és a rendszerbe helyezés után, utólag szemléltette őket példákkal. A korabeli módszer szintetikus is volt: azaz a legkisebb nyelvi egységtől indult el, ezeknek a kategóriából kiindulva építette fel rendszerét a hangtantól a mondat-, illetve szövegtanig; ebben is a korabeli gyakorlat érvényesül a mai napig.

Simonyi ezzel ellenkező módszer követését javasolja az oktatás elemi és középszintjén is. Tankönyveit és koncepcióját az induktivitás elvére építi, amelynek lényege, hogy nem a nyelvi rendszerből, az általánosból, az elvontból kell kiindulni a tanítás folyamán, hanem abból, ami kézzelfogható, azaz a nyelvi jelenségek tapasztalatából. Simonyi nyelvtanai valóban a nyelvi jelenségekből, „a példákból” indulnak ki, azokat rendszerezik és nevezik meg. Így méltatja ezt a módszert Simonyi egy kortárs kritikusa, Riedl Frigyes:

Simonyi új grammatikai módszert akar behozni, könyve inductive halad, azaz a példákból kiindulva tanítja a szabályt, nem pedig dogmatice. A grammaticát tehát valami olvasmány alapján akarja előadni, úgy hogy a szabályokat a tanár tanítványai közreműködésével vonhatja le ésszerű következtetések útján. Ilyenképp tehát ezen módszer véget vet a lelketlen magolásnak, és azt fejlesztő inductióval pótolja. Eszerint a szabályok is mélyebben vésődnek be a gyermek emlékezetébe, mert amit magunk találunk, azt jobban tudjuk, mint amit más mond vagy más tanultat velünk.

(Riedl 1882.)

Indukció: csakis az életkornak megfelelően

Az induktivitás elve szintén az életkor szerint differenciáltan alkalmazandó Simonyi szerint: az elemi iskolában egyáltalán nem kell, sőt káros eljutni a jelenségek megnevezéséig. Ekkor még csak szemléletes példákon kell vizsgálni egy-egy nyelvi jelenséget. Az elemi iskolában nincs is szükség Simonyi szerint grammatikai szabályok megfogalmazására vagy nyelvtankönyvre, sem feladatgyűjteményre; az ekkor megszerzett tudást semmilyen módon nem kell a diák számára összegezni:

Nyelvtani szabályokat pedig semmiképp se szabad megtűrni a népiskolai gyermek könyvében, se összefoglalás, se tudnivalók címen, se semmiféle cím alatt. Ezekkel becsempészik az egész nyelvtant, s a kényelmes tanító bemagoltatja, holott a tanulónak nem a nyelvtanra, hanem a nyelvre van szüksége. A szabályok összefoglalása, sőt a legtöbb nyelvkönyvből a kérdések és gyakorlatok nagy része is a tanító irányítására a vezérkönyvbe való. Ugyanoda kellene áttenni az idegenszerűségek tárgyalását; pedagógiai hiba ezeket a tanuló könyvében fölsorolni. (…) [D]e nem hallgathatom el azt a nézetemet, hogy célszerűbb volna, ha nem is használnánk külön nyelvkönyvet, hanem a példatárat az olvasókönyvhöz függesztenék s az egész nyelvtanítást mindvégig lehetőleg az olvasmányokkal kapcsolatban tartanák.

(Simonyi 1907: 368–369. o.)

Kézzelfogható
(Forrás: Wikimedia Commons / Weldis / CC BY-SA 3 0)

Ezek a gondolatok ma is radikálisnak és lázadónak hathatnak sokak számára; ez azonban szerencsére nem csökkenti igazságtartalmukat. Később, a középiskola első éveiben már el lehet jutni a jelenségek elnevezéséig – mondja Simonyi. De itt is alapelv, hogy csak olyasmit szabad elnevezni, amit már megismert, megértett a diák, illetve amire később (például az idegen nyelveket tanulva) szüksége lesz.

A középiskola felsőbb osztályaiban pedig már alkalmazható a szokásos deduktív módszer is. Ennek az időszaknak egyik legfőbb feladata a rendszerezés. Az induktivitás elvét követve Simonyi nyelvtanai teljesen elszakadnak a hagyományos latinos grammatikai hagyománytól, ily módon távolabb állnak attól, mint a mai iskolai nyelvtanok. Másik következménye az induktív eljárásnak, hogy biztosabb és mozgósítható, többféle helyzetben is alkalmazható tudást lehet vele létrehozni, és mint láthattuk, éppen ez volt az egyik legfőbb cél.

Előtérben: az élőbeszéd és a kortárs irodalom

Simonyi további nagy újítása, amely az induktivitás elvének alkalmazásával is szorosan összekapcsolódik, hogy a régi irodalmi példák helyett az „élő nyelvből”, azaz a mindennapi nyelvhasználatból kell kiindulnia nyelvi vizsgálódásoknak. Az iskolai nyelvtannak olyan jelenségeket kell tárgyalnia, amelyek a mindennapi beszélt nyelvben előfordulnak. Simonyi a népiskolai könyvekről szóló recenziójában élesen bírálja azokat a könyveket, amelyek régies, archaikus alakokkal példálóznak; ezeket, mint a gyerekek számára érthetetlent és fölöslegeset, elítéli.

Érdemes megjegyezni, hogy Simonyi kárhoztatja – több irodalmi példa közt – az azóta is a nyelvtankönyvek egyik kedvenc példájául szolgáló „szörnyű vendégoldal reng araszos vállán” Arany-sort.

Tompa József kiszámolta Simonyi nyelvtankönyveiben az irodalmi és a köznyelvi példák arányát, és azt találta, hogy túlnyomó többségében köznyelvi példákat alkalmaz. Simonyi 1891-es Kis magyar nyelvtanában a gyakorlatok legtöbbje egy (kortárs vagy „kvázi kortárs”) irodalmi és egy köznyelvi példára épül. Ebből következően Simonyi nyelvtanaiban a nyelvhelyesség más értelmet kap, mint a korabeli (és a mostani) nyelvművelői gyakorlatban. Simonyi szerint semmi olyat nem szabad helytelennek ítélni, amit a nyelv beszélői használnak:

Ha az élő nyelv alakjait az iskolában hibásaknak, rosszaknak nyilatkoztatnók ki, akkor a mai tudományos felfogást arcul ütnők s a nyelv ellen valóságos fölségsértést követnénk el.

(Simonyi 1876: 350. o.)

Érdekes, hogy még a ma is annyit „pallérozott” ikes ragozásról a következőket mondja 1876-ban (tehát 137 évvel ezelőtt!):

Az ikes ragozás kérdése még nincs egészen eldöntve. Annyi bizonyos, hogy az élő nyelv, különösen a nép nyelve mindinkább érvényesíti az ikes igéknél is az 1. személyben a -k, a 2. személyben az -sz ragot, ugy hogy előre látható, hogy nemsokára – alig telik bele egy emberöltő – az ikes és iktelen ragozás különbsége egy, 3. személyre fog szorítkozni.

(Simonyi 1876: 350. o.)

Simonyi azzal, hogy az élőbeszédet és az aktuális nyelvhasználatot állítja az oktatás középpontjába, szintén azt a célt szolgálja, hogy a tanulók gyakorlati „ügyessége” fejlődjön.

A kortárs irodalom vagány
(Forrás: Marten Gimp)

Integráció: irodalmat és nyelvtan együtt

Az induktivitás elvéből következik az is, hogy a példáknak, az empirikus anyagnak Simonyi nyelvtanaiban igen nagy szerepe van. Simonyi a szépirodalmi és a beszélt nyelvi példákat is alapul veszi. De az arányok messze a beszélt nyelv irányába tolódnak el. Gyakorlataiban szintén alkalmaz mind irodalmi, mind pedig „köznyelvi” szövegeket is. Ezzel a gyakorlattal az irodalom- és nyelvtantanítás szoros egységbentartásának kármáni elvét követi. Kármán így fogalmazza meg célkitűzését:

Főképpen mások helyes beszéde hallásán és az irodalmi remekek értelmes olvasásán fejlődhetik az a képesség, hogy a növendék saját gondolatai és érzelmei számára is megtalálja az illő kifejezést, hogy ügyesen beszélni és szabatos csínnal írni tudjon, irodalmi műveltségét így gyakorlatilag érvényesíthesse. Mivel azonban némi elvont elméleti belátás nélkül az elme sohasem szabadul fel a merő utánzás nyűge alól, helyet követelnek az irodalmi oktatás körében azok a tanulmányok is, melyeket összefoglaló néven (a régiek példájára) grammatikainak nevezhetnénk – beleértve a tulajdonképpeni nyelvtanon kívül a stilisztikát, retorikát és poétikát is.

(Kármán 1969: 122. o.)

Simonyi a tankönyveiben ezt az elvet valóban megvalósítja.

A nyelvtan: „mondattani alapon”

A nyelvtani anyag tárgyalásában Simonyi nagy újítása – amely egyébként szintén levezethető az induktivitás elvéből – hogy minden nyelvi jelenséget a mondatból kiindulva, „analitikusan” magyaráz, nem pedig a korban (és azóta is) divatos „szintetikus” módon, a hangtól a szövegig felépülő rendszerben. Szerinte ugyanis a nyelv „előttünk álló” természetes egysége nem a hang és nem is a szó, hanem a mondat, ezért minden, az iskolában tárgyalandó nyelvi jelenséget (a hangtant például szerinte nem kell az iskolában tanítani!) a mondaton kell szemléltetni és a mondatból kiindulva kell magyarázni.

Tankönyvei is ezt a címet viselik: Magyar nyelvtan mondattani alapon. Simonyi így magyarázza ezt az elvet könyvének bevezetőjében:

Mondattani alapon tanítani a nyelvet nem annyit tesz, mint a mondattan után tárgyalni az alaktant, hanem: a mondattannal együtt, a mondat részeiből kifejtve. [Kiemelés az eredetiben.]

(Simonyi 1877: 3. o.)

Az építőkövek a mondatok
(Forrás: Wikimedia Commons / Adrian Michael / GNU-FDL 1 2)

Ez nagy vonalakban azt jelenti, hogy a mondatrészek tárgyalása az első, utána következhet csak, ezzel összekapcsolódva a „beszédrészek” (azaz a szófajok) tárgyalása – mindig aszerint, hogy milyen mondatrészi szerepet tölthetnek be az adott szófajú szavak a mondatban. Érdekes, adalék lehet, hogy ez a módszer olyannyira nem volt bevett, hogy Simonyi 1876-os cikksorozatában korrigálja saját korábbi elképzelését ezzel kapcsolatban:

A 304. lapon rosszul mondtam, hogy az alannyal tanítsuk meg a névszóragozást. Ezt lassanként kell megtanítani: minden mondatrésznél a megfelelő ragokat.

(Simonyi 1876: 401. o.)

Simonyi jelentősége

A fenti elvekből következően Simonyi iskolai nyelvtanai véglegesen szakítani szerettek volna a felvilágosodás korából eredő, latinos grammatizáló hagyománnyal. Így megszűnt volna a grammatika tanításának öncélúsága, tehát a nyelvtani elmélet tanítása Kármán Mór elveinek megfelelően alárendelődött volna a gyakorlati céloknak, a fogalmazás tanításának és a szöveggel kapcsolatos képességek fejlesztésének.

Ahogy a fenti idézetben Riedl Frigyes is írja, Simonyi nyelvtanai pedagógiai szempontból is sikeresebbek lehettek, hiszen az induktív módszer alkalmazásával biztosabb és mozgósítható tudás születik, amely a diák későbbi tanulmányai során is – ahogyan Tompa József fogalmazza meg a herbarti lélektan elképzelését (Tompa 1959) – „megmarad hatóerőnek”. Furcsa fintora sorsnak, hogy ma – úgy tűnik – egy újabb Simonyira volna szükség ahhoz, hogy a mindmáig élő latinos, grammatizáló hagyomány megszűnjék dominálni az általános és középiskolai oktatást.

Felhasznált irodalom

Kármán Mór (1969): Az oktatás (értelmi nevelés) feladatai. In.: Kármán Mór válogatott pedagógiai művei. Összeállította: Faludi Szilárd. Tankönyvkiadó, Budapest, 1969., 117–130. o.

Riedl Frigyes (1882): Simonyi kis nyelvtana. Egyetemes Philológiai Közlöny 1882. 573–590. o.

Simonyi Zsigmond (1876): Adalékok a magyar nyelvtantanítás ujjá-alakításához I-VI. Magyar Tanügy 1876.

Simonyi Zsigmond (1877): Magyar nyelvtan mondattani alapon I. rész: Az egyszerű mondat és a szóképzés. Az Eggenberger-féle Könyvkereskedés kiadása, Budapest, 1877.

Simonyi Zsigmond (1891): Kis magyar nyelvtan (A középiskola első és második osztálya számára). Kiadja az Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1891 (Hatodik javított kiadás)

Simonyi Zsigmond (1896): Magyar nyelvtan felsőbb osztályoknak. Az Eggenberger-féle Könyvkereskedés kiadása, Budapest, 1896 (Ötödik kiadás)

Simonyi Zsigmond (1907): Új népiskolai nyelvkönyvek. Magyar Nyelvőr 1907. 368-375. o.

Simonyi Zsigmond (1909): Magyar nyelvészet. A középiskola legfelső osztályainak és tanítóképző intézeteknek. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Budapest, 1909. (Második kiadás)

Tompa József (1959): Simonyi Zsigmond mint tankönyvíró. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei.