A nyelvészet és az antropológia kapcsán egyre több „indiános” hír lát mostanság napvilágot, de a jogvédők nyilatkozataiban és a bulvársajtóban is egyre többször bukkannak fel az amúgy nálunk sokak által csak May- és Cooper-regényekből, esetleg a 70-es évek romantikus indiánmozgalmaiból ismert törzsek. Mondhatnánk, jó a felhozatal indiánokból. Íme néhány az utóbbi idők indián hírterméséből, amelyek talán rávilágítanak a fokozódó érdeklődés miértjére is.

Rénszarvasokat tenyésztő tuvák tipiszerű sátrai
(Forrás: Somfai Kara Dávid)

Az utolsó ejak

Egy éve, 89 éves korában hunyt el a bennszülöttek jogaiért keményen küzdő Smith Jones, aki utolsóként beszélte az alaszkai ejak nyelvet, és munkájával hozzájárult az Alaszkai Egyetem ejak szótárának összeállításához. Ennek az eseménynek is része volt abban, hogy a nyelvészek figyelme a végveszélyben lévő nyelvekre terelődött. Így idén februárban bemutatta egy nemzetközi kutatógárda az eltűnő félben lévő nyelvek online atlaszát, amelyben körülbelül 2500 nyelv szerepel. Már az ejak nyelv nélkül.

A nem utolsó mohikán

A „leutolsózott” mohikánok is címoldalra kerültek, akik Coopert Unkaszról szóló regénye miatt népirtónak tartják, mondván „ezzel mintegy kiírták őket a történelemből”. A mohikánokat azonban nem kell félteni: ők üzemeltetik ugyanis Norwichban a világ egyik legjövedelmezőbb kaszinóját, és egymillió dollárért sikerült a városban visszavásárolniuk egykori szent helyeiket és temetőiket, a Mohegan Parkot. A temetőt parkosították, és rendbe hozták Unkasz és a többi mohikán sírját. A városi illetékesek is támogatták a tervet, hiszen ezzel „történelmi hibát” hoztak helyre.

Világszenzáció – kacsa

De vannak olyan állítólagos törzsek is, akiket nem az utolsóként, hanem elsőként emlegetnek. Tavaly ugyanis a Reuters tudósított, majd képeket is közölt egy Brazília és Peru határán, az Amazonas őserdőben talált eddig ismeretlen indián törzsről. A fotókon a vörösre festett harcias indiánok nyílzáporral fogadják az őket megközelítő repülőgépet.

A képek bejárták a világsajtót, és igazi szenzációnak számítottak egészen addig, míg a fotós, José Carlos Meirelles be nem vallotta, ezt a törzset már több mint száz éve ismerik a tudósok. Bár érintetlenségük kétségtelen: eddig még senki nem tudott kapcsolatba lépni velük, azt sem tudni, ők mennyit tudnak a külvilágról. PR-szempontból viszont igazi mesterfogásnak bizonyult az álhír, ugyanis az ottani indiánvédők ádáz küzdelmet folytatnak a térség olaj- és falobbijával. A kitermelők pusztítják az őserdőt, és így elveszik az őslakosok életterét. A képek és az álhír egy helyi kérdésből nemzetközi ügyet csinált.

Az ásványi anyagok és a faanyagok kitermelése ellen tüntető indiánok ellen rohamrendőröket vetnek be Peruban, Limától ezer kilométerre északra
(Forrás: MTI/EPA/EPA/Paco Chuquiure)

A magyar származású indianológus nyelvész hipotézise

Hosszú ideje tudományos konszenzus, hogy az amerikai kontinens indiánjai a Bering-szoroson keltek át Szibériából Alaszkába, és innen népesítették be a kontinenst. Ennek bizonyítékát adták a Michigani Egyetem kutatói, akik genetikai vizsgálatokkal támasztották alá álláspontjukat. E szerint a szibériai és a Dél-Amerikában élő őslakosok genetikailag nagyon hasonlóak, ráadásul van egy jellemző génmutáció, ami csak e népekre jellemző.

Edward Vajda magyar származású nyelvész tovább folytatta kutatásait ebben az irányban, és nyelvészeti vizsgálatokkal igyekszik alátámasztani a rokonságot. Másfél évtizeden át vizsgálta a közép-szibériai Jenyiszej folyó környékén meglehetősen izoláltan élő ket és az indián na-dené (vagy atabaszka) nép nyelvét. A keteknek nemcsak nincsenek nyelvrokonaik, de nyelvük gyökeresen eltér a körülöttük élőkétől. (E nyelv ragjai például nem a szavak végére, hanem elejére kerülnek.) Vajda nyelvrokonságukat bizonyítja. Ez a nyelvrokonítás azonban igen merész vállalkozásnak számít nyelvészkörökben, hiszen az elvándorlás 15–20 000 évvel ezelőttre tehető, és ez sokkal régebbi, mint bármelyik ma bizonyítottnak tekintett nyelvcsalád kora. Másrészt a ma élő indián nyelvek is igen sokfélék, nem is tartoznak mind egy nyelvcsaládba. A kételyek ellenére a bejelentés nagy port kavart. A navahó és az apacs indián vezetők is kíváncsiakká váltak, és szeretnék tisztázni őseik eredetét.

Magyar etnológus

Ezt segítheti elő egy magyar tudós munkája is. Az eddig a turkológia, altajisztika területén dolgozó Somfai Kara Dávid ősztől a bloomingtoni Indianai Egyetemen a világ legnagyobb altajisztikai gyűjteményével és könyvtárával rendelkező Közép-Eurázsia tanszékén folytatja tanulmányait. Somfai Kara tizenöt éve kutatja a belső-ázsiai és szibériai népek hitvilágát és a sámánhitet.

Altajisztikai tanulmányai mellett összehasonlító kutatásokat is tervez. Egy indián törzs, a lakoták hitvilágát akarja tanulmányozni, és az eredményeket szibériai tapasztalataival összevetni. A lakoták kb. 30 000-en vannak, főleg Dél-Dakotában élnek, amúgy a sziú törzsekhez tartoznak, nyelvük a – nálunk talán ismertebb – dakota egy nyelvjárásváltozata (körülbelül 150 ezer sziú indián közül 6 ezer fő beszél lakota, 20 ezer dakota, nakota és nakoda nyelvjárásokat).

„A lakotákat a Farkasokkal táncoló (Sunkmanitu-tanka ob wacsi) című filmből ismertem meg. Kíváncsi lettem rájuk. Egy amerikai ismerősöm révén hozzájutottam egy szótárhoz és egy nyelvkönyvhöz. Ezekből valamennyire már elsajátítottam a nyelvüket.”

Ebben a szándékában Douglas Parks, az Indianai Egyetem lakotákat kutató antropológus-nyelvésze is támogatná. Somfai Kara több hónapos tanulmányutat tervez a lakota rezervátumokba (Oglala, Hunkpapa, Sihasapa), ahol a tudós szeretne megtanulni lakotául, hiszen csak a nyelv elsajátítása után tud érdemi kutatómunkát végezni, beszélgetni a lakotákkal hitükről. (Somfai Kara a kötelező angol és orosz nyelv mellett kirgiz, kazak, ujgur, karakalpak, nogáj, baskír, tatár, özbek, türkmen, altaji, abakáni, tuva, jakut, török, mongol, kalmak, burját és daur nyelven is beszél.) Alapvetően az érdekli, vannak-e a lakota hitvilágban a szibériai néphitekhez kapcsolható elemek. Így Somfai Kara egy harmadik aspektusból bizonyíthatná az indiánok szibériai eredetét.

Tuva sámán tollas fejdíszben
(Forrás: Somfai Kara Dávid)

Összehasonlító kutatásának másik alapja a történelmi hasonlóság, hiszen a szibériai és az észak-amerikai indián népek hitvilága is az erőszakos külső behatások áldozata lett. Az indiánoké a nyugati keresztény hódítókénak, a szibériaiaké pedig a pravoszláv hittérítőknek.

„Ezeknél a kis népeknél a népvallási szokásoknak nagyon nagy a szerepük. A nyelvük eltűnőfélben van, a fiatalok már nemigen használják. Ők az etnikai identitásukat a rítusokon keresztül élik meg. Ettől érzik magukat indiánnak, ezen belül lakotának. A beavatási szertartás például ebből a szempontból fontosabb, mint a nyelv.”

A népvallások egyébként világszerte virágzásnak indultak. Az alapvetően keresztény országokban jelentkező neopogány vallások is ezekből táplálkoznak – például az indián néphitből vesznek át elemeket. A legjobb magyar példa erre Sólyomfi Nagy Zoltán, aki végigcsinálta az izzasztó kunyhószertartást, a lakota naptáncszertartást, és az indián néphit magyarországi terjesztőjeként külön központot hozott létre.

„Így míg a nyelv sorvad, a népszokások virágzanak és a közösségen kívülre is hatnak. Ha ezek is eltűnnének, a kisebbségi népek végleg beleolvadnak a többségbe.”