A legkorábbi számolásos nyilvántartási rendszer, ami némileg írásszerűnek is tekinthető, a tokenek megjelenésével alakult ki. Ezt a suméroknak köszönhetjük, akik időszámításunk előtt nyolc évezreddel kezdtek úgynevezett tokeneket használni. A token lehetett például egy kis kerek „agyagzseton”, amelybe egy keresztet égettek: ez történetesen egy birka jele volt. Öt ilyen token tehát 5 birkát jelentett. Ha egy gazdasági ügyletben 132 birka és 2 szarvasmarha szerepelt, akkor viszont már gondba került a számoló: kellett két olyan tokent szereznie, amely nem birkát, hanem marhát jelöl, azaz a „marha” tokenbe nem keresztet, hanem más szimbólumot kell beleégetni. Ez megoldható volt, csak a feleknek (és persze minél több piaci szereplőnek) meg kellett állapodnia egy „szarvasmarha” szimbólumban.

Kereskedelemben használt kőtábla számokkal (I. e. 3200-2700, Susa, Uruk)
(Forrás: Wikipedia)

Csomagoljunk agyaggolyókba!

A másik probléma viszont komolyabb volt: rettentő bosszantó lehetett 132 darab, kereszttel jelölt „birka” tokent is markolászni a két „marha” token mellett. De létezett praktikus megoldás! A sumérok készítettek olyan tokent is, amely eleve 10 birkát és olyat is, amely mindjárt 100 birkát jelentett. Ekkor már csak 7 tokenre volt szükség az ügylet rögzítéséhez: 2 darab „marha” korongocskára, egy darab „száz birka”, három „tíz birka”, valamint két darab „egy birka” tokenre. És abból célból, hogy senki ne tudja utólagosan megváltoztatni a gazdasági akciót rögzítő tokenkupacot, ezeket a tokeneket összecsomagolták, mintegy beborítékolták egy üreges agyaggömbbe, s kiégették. Vita esetén így nem volt gond: a „borítékot” föl lehetett törni és megtekinteni, átszámolni az üzlet tokenes „dokumentációját”.

Minek a token, ha elég a csomagolás?

Ez eddig világos. Annak érdekében viszont, hogy egy kereskedő pontosan tudja, miféle üzleteket is tartalmaznak az agyaggömbjei, s hogy viták esetében se kelljen föltétlenül összetörni az üreges agyaggolyókat, tovább is léptek. Magán a tokeneket tartalmazó üreges golyóbison is rögzítették a kiégetése előtt, hogy mi van benne, és ráadásul ezt a tanúk agyagba nyomott személyes jeleivel is megerősítették a külső felszínen. (Ezek a személyes tanújelek valószínűleg kis pecsétnyomókkal készülhettek.) Mivel amúgy is ritkán került sor a tokengolyók feltörésére, voltaképp már maga a gömböcskefelszín is elégséges volt az adatok megőrzésére, a tanúk hitelesítő jeleivel együtt.

Íme: a vékony golyóagyagfalon adatokat, árucikkeket, sőt, tanúneveket is rögzítő írásszerűséget találhatunk! Nem csoda, hogy pár ezer évvel később, Krisztus előtt 3500 táján már egyszerűen csak számokat, árucikkeket, árumennyiségeket és személyneveket őrző, a jeleket kerekded nádpálcával az anyagba nyomkodott agyaglapocskákat égettek ki (Minek a token, ha a borítékján már minden adat és hitelesítés kiégetve megtalálható?)

Arra azonban nem volt egyszerű átváltani, hogy a tokeneket tartalmazó agyaggombócokat feljegyzéseket rögzítő agyaglapokká alakítsák át. A valóságban ugyanis a tokenek nem csupán lapos kis korongok lehettek. Ez érthető is, hiszen a különböző tokenekkel egyre több dolgot (árucikket) kellett megjelölni. Készültek négyzetesre, szögletesre alakított, illetve térbeli geometriai idomokat formázó (golyócska, kocka, nudliszerű henger, tetraéder stb.) vagy éppen átfúrt-kilyukasztott tokenek is. Ezeket már nehezebb volt egy sík agyaglemezkén rögzíteni. Ám idővel kialakultak az ezekhez szükséges jelek is: a sumérok megoldották a problémát. (Valószínűleg ekkor terjedtek el azok a tanúk személyének jelét agyagba nyomó eszközök is, amik már nem egyszerű kis pecsétek voltak, hanem amolyan „jelnyomóhengerek”.)

A valódi írás megjelenése: indulás a képírástól

Most érdemes végiggondolnunk néhány alapvető fogalmat. A piktográfia lényege, hogy jelei, egyszerűen ugyan, de konkrét, megfogható objektumokat ábrázolnak, amik egy-egy konkrét szót vagy adott esetben akár egy egész mondatot, gondolatot idéznek föl a piktogram szemlélőjében. Ennek a kép–objektum-kapcsolatnak a kialakulása az írásfejlődés első absztrakciós lépése.

Az agy elvonatkoztató képességének közvetlen és természetes következménye a fogalomírás megjelenése: a már bevált, használatos piktogramok képéhez a bonyolultabb fogalmak rögzítésének igénye újabb, absztrakt jelentéseket is társított. Például a N jel, a ’szem’, már nemcsak magát az érzékszervet, hanem a ’látás’-t, a ’figyelés’-t vagy a ’keresés’-t is jelenthette. Ez, vagyis a kép–objektum-kapcsolaton túlmutató kép–fogalom-kapcsolat az írás alakulásának második fontos absztrakciós lépése: ekkor már fogalomírásról, ideográfiáról beszélünk.

A piktográfia és az ideográfia közös vonása, hogy az ilyen írások nem nyelvhez kötöttek, hanem bárki értelmezheti, megértheti a jeleket, függetlenül attól, hogy a stilizált rajzocskákat hogyan nevezné meg, milyen vokalizációval (hangadással) tenné hallhatóvá, mondjuk társai számára.

Agyagtokenek i.e. 3500 körül (Susa, Uruk)
(Forrás: Wikipedia)

Absztrakció és írás

Elméletileg is továbbgondolva a dolgot, mondhatjuk tehát azt is, hogy a fejlődés következő lépése a szó- és szótagírás kialakulása volt. Ezen írásmód háttere a jel–jelentés-kapcsolat és a jel–hangtest-kapcsolat világos elkülönülése. Példaként a ☼ ábrácska jelentése nem csupán ’Nap’ lehet (piktogramma), hanem utalhat a ’nappalra’ vagy épp a ’fényre’ is (ideogramma), és mindehhez – ráadásként – a NAP hangalak is társulhat, ami már a használt jelek nyelvhez kötöttségét is feltételezi (például egy olasz számára ugyanezen jel elhangzó megfelelője a SZÓLE hangtest lenne). Ez – tehát a tartalmi jelentés és a hangtest elválása, az emberi agyban való világos megkülönböztetése – az írás megszületésének harmadik, hihetetlen jelentőségű absztrakciós lépése. Ez teremtette meg például a szótagírás lehetőségét. Szemléltetésként: ha például a ’pók’ és az ’ól’ jelét tesszük egymás után, és a szimbólumok jelentésétől elvonatkoztatva csupán azok hangtestét, kiejtéskori hangzását idézzük föl, akkor egy teljesen új, csak az adott nyelven értelmezhető szó lejegyzésére válunk képessé: !⌂ = PÓK + ÓL, vagyis POKOL. (Például a magánhangzók hosszúságával nem érdemes törődnünk, őseink sem akadtak fenn ilyen vagy éppen nagyobb pontatlanságokon, már csak azért sem, mert a jelkörnyezet segíti a helyes értelmezést.)

Ezekhez az absztrakciókhoz képest (a jel, a jelentés és a hangtest szétválasztása) már nem olyan borzasztóan nagy minőségi előrelépés a betűírás kialakulása. Az csupán az alfabetum (azaz az alkalmazott ábécé) praktikus egyszerűsödését jelenti, mondjuk az akrofónia (egyszerűbben: a „kezdő hang legyen a lényeg”) elvét alkalmazva. Tehát úgy, ahogy általánosban megtanulhattuk a „C” betűt azzal, hogy ez (akár lerajzolva is jól láthatóan) a „Cica” farkának az alakja. Ezt a föníciaiak betűi jól szemléltetik: egy rajzocska, a jelentésétől teljesen függetlenítve, csupán a neki megfeleltethető hangtest első hangját reprezentálja. Így a betűírással foglalkozó ember nem is gondol mondjuk arra, hogy az A betű alakjának köze van egy állat rajzához, nevezetesen magához az ökörhöz, vagyis a föníciai alef, ’ökör’ szóhoz. Azonban éppen ez az utóbbi példa illusztrálja azt a szintén kulcsfontosságú tényt, hogy a hangot jelölő betűk a folyamatos egyszerűsödés következtében szimpla, geometrikus alakzatokká váltak.