Mivel a hinduizmus bonyolult társadalmi létrájának legalsó szintjén született – tulajdonképpen kaszton kívülinek számított –, nem étkezhetett együtt a felsőbb kaszthoz tartozókkal, nem ihatott az ő kútjaikból. Úgy tartották, hogy nem jogosult más életre, mint az apja, aki írástudatlan suszter volt. Bár azóta már sok év telt el, még ma sem hajlandó felidézni azokat gúnyneveket, amelyeken valaha az emberek szólították. Ma viszont egészen másként említik: azt mondják rá, hogy gazdag ember.

Pippál ugyanis mára egy kórház, egy cipőgyár, egy autókereskedés és egy kiadóvállalat tulajdonosává vált. Hat autója van. Egy sor, egymáshoz kapcsolódó lakásból álló komplexumban él egy nyugodt, bár poros lakónegyedben, amelyet magas falak és kovácsoltvas kapuk vesznek körül.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„A szívem mélyén dalit vagyok, de a jó ruhákban, a finom konyhával és a virágzó üzletmenettel úgy élek, mint egy felső kaszt tagja” – mondta az amerikai hírügynökségnek a 60 éves, elegáns öltönyt viselő, kissé őszülő hajú, megjelenésében viktoriánus úriemberre emlékeztető férfi. Ma gazdagabb, mint megannyi bráhmin – így nevezik a kaszthierarchia legfelső szintjén lévőket. „Sőt – fűzi hozzá – több vagyok, mint egy bráhmin!”

A lassú változás jelei tapasztalatok

Ám abban, hogy ez mit jelent, nem nagyon értenek egyet a szakértők az egyre inkább globalizálódó Indiában, amely mindmáig képtelen volt teljesen megszabadulni több száz éves, mélyen gyökerező kaszthagyományaitól.

„Az én életem jó – magyarázta Pippál a tulajdonát képező Heritage kórházban, amely az észak-indiai Agra egyik legnagyobb egészségügyi létesítménye. – De igen sok ember élete nagyon rossz.”

Dalitok Dzsaipurban.
(Forrás: wikimedia commons / Thomas Schoch (CC BY-SA 3.0) )

A 170 millió indiai dalit nagy többségére lehangoló statisztikák a jellemzők. Alig egyharmaduk tud írni-olvasni, több mint 40 százalékuk napi 2 dollárnak megfelelő jövedelemből tengődik, a gyermekhalandóság soraikban jelentős mértékben meghaladja a többi kasztok vonatkozó adatait; sokkal több az alultáplált közöttük, ám sokkal kevesebb azoknak a száma, akik a születést követően elégséges gondozásban részesülnek. Maga a dalit szó az indoárja dal tőből ered, amely elnyomott, ellenőrzött jelentéssel bír.

Noha a kasztok szerinti megkülönböztetést már több mint 60 éve tiltja az alkotmány, és az érinthetetlen szó használata tabunak számít, minden évben több ezer támadás éri a dalitokat, és emberek százait ölik meg soraikból. Az indiai lapokban ilyen történeteket lehet olvasni tucat számra: egy 14 éves dalit fiút megöltek, mert vezetékneve azonos volt egy magasabb kasztbeli fiú nevével; egy hetvenéves dalit férfit rokkant lányával együtt élve elégettek, miután kutyája megugatta a magasabb kaszthoz tartozó szomszédokat; egy férfit elgázoltak az üzemanyag-állomásnál, mert nem volt hajlandó átadni a helyét egy felsőbb kaszt tagjának.

Mégis, a hosszú múltra visszatekintő, merev hagyomány közepette a lassú változás jelei is tapasztalhatók. A Pennsylvaniai Egyetem India-intézetének kutatói például kimutatták, hogy míg a dalitokra korábban az volt leginkább a jellemző, hogy vályogházakban laknak, a vasbeton épületekben élő dalitok aránya 18 százalékról 64 százalékra ugrott 1990 és 2007 között egy észak-indiai körzetben. Egyidejűleg a tulajdonukban lévő javak – ventilátorok, karosszékek, kuktaedények és kerékpárok – száma is meredeken nőtt.

Bizonyos kaszthoz kötődő tradíciók halványulni kezdtek, például ritkábban ültetik külön a dalitokat a más kaszthoz tartozók esküvőin. Bár még ma is a legtöbb dalit mezőgazdasági munkásként tartja el magát, létrejött egy gyarapodó „tisztátalan” középosztály, amelynek igen sok tagja ma köztisztviselő lehet az ezt elősegítő törvények révén.

Tenyérén hordja őket a média

„A kaszt szorítása enyhül” – szögezte le Csandra Bhán Praszád dalit író, társadalomtudós, aki egykor marxista aktivista volt, ma pedig arra igyekszik rávenni a szegény sorsú dalitokat, hogy vegyék észre a kapitalizmus pozitív oldalát is.

„A fogyasztói társadalomban a vagyon fontosabb a kasztnál, legalábbis igen sok esetben az lehet. A gazdaság növekedése elősegíti a városiasodást, lehetővé teszi az alacsonyabb kaszthoz tartozó indiaiaknak a hagyományos falusi társadalomból való kitörését. A hagyományos kereskedő kasztok már nem elegendők minden poszt betöltésére, így mások is esélyt kapnak az üzleti életben” – fejtette ki.

Szerinte az új milliomosok léte bizonyítja, hogy a dalitok megállják a helyüket a globalizált világban.

A lista mély benyomást kelt, bár a rajta szereplők nem a vagyonosok, a hatalmasok és híres emberek hagyományos köréből kerülnek ki. Többségük kékgalléros tevékenységi körökben gazdagodott meg, kisebb presztízst élvező iparágakban: munkás-lakótelepek építőiként, hatalmas betoncsövek vagy olcsó műanyagingek gyártóiként. Senki sem tudja, hány dalit nagyvállalkozó emelkedett ki, amióta India liberalizálta gazdaságát az 1990-es évek elején, és elindította az egyik leggyorsabb növekedési folyamatot a világon. Minden bizonnyal több száz, de talán több ezer is.

Egyre nyíltabban lépnek színre. Egy évtizede a dalit üzletemberek még rendre megváltoztatták vezetéknevüket, mivel abból mindig kitűnik, ki melyik kaszthoz tartozik. Ma viszont saját üzleti kamarájuk van, és a kereskedelmi vásárokon önállóan állítanak ki. Vezető kormánytisztviselők felvetették egy kockázati tőkealap létesítésének gondolatát is, hogy az támogassa az indiai alsóbb kasztok vállalkozóit.

A szupergazdagokat tenyerén hordja az indiai média, ami egyesek szemében bizonyítani látszik, hogy India egyre kevésbé érzékeli a kasztkülönbségeket. Anánd Teltumbde, az ismert dalit aktivista azonban nonszensznek tartja ezt a véleményt. Szerinte az ilyesfajta sikertörténetek jól csengenek az indiai középosztály fülében, de nem feledtethetik, hogy bár az egész világ megváltozott, a jó sorba került dalitok aránya a 10 százalékot sem éri el.

„Kilencven százalékuk továbbra is nyomorúságos körülmények között él” – hangsúlyozta.

Cipőkészítéssel kezdte

Maga Pippál a kemény munkának és önbizalmának tulajdonítja sikerét: gyerekkorától meg volt győződve arról, hogy egykor nagy ember lesz. Amikor elvégezte a középiskolát, apja megbetegedett, úgyhogy családja támogatására riksásként kellett dolgoznia.

Felemelkedése azzal kezdődött, hogy egy valamelyest tehetősebb dalit családból való lányt vett feleségül. A családnak volt egy kis cipészműhelye – a dalitok hagyományos foglalkozása ez, mivel a cipőt elpusztult állatok bőréből készítik. Ám Pippál megváltoztatta apósa műhelyének profilját, luxuscipőket készített, és több nyelvet is megtanult, hogy könnyebben árulja portékáját. Cipőgyárában ma 300 munkás naponta 500 kézzel varrott cipőt állít elő, közülük a drágábbak ára meghaladja az 500 amerikai dollárt is.

A profitot előbb a kis Honda-autókereskedésbe, majd a kórházba fektette be. India privát egészségiparában hatalmas profitok születnek, mivel az új középosztály kerüli a kétes színvonalú közkórházakat.

„Semmit sem tudtam a kórházakról” – emlékezett vissza nevetve az üzletember. A bráhmin orvosok először nagyon vonakodva szerződtek vele, „de ma már sok pénzt keresnek nálam”. Még messze van attól, hogy milliárdos legyen, de évente már 12 millió dollár körüli jövedelme van.

A Heritage kórház első látásra nem tűnik a csúcsnak. Pippál irodájában foltos a zöld szőnyeg, a festék felhólyagzik és lepattog, a főbejáratnál munkálkodó kőművesek miatt a pácienseknek a kórház melletti Honda-kereskedés alatti bejáraton át kellett közlekedniük. Ezzel együtt a létesítmény még mindig tisztább és jobban felszerelt, mint a legtöbb indiai közkórház: 150 ágyra 187 fős orvosi személyzet jut, onkológusoktól a plasztikai sebészekig.

Pippál útja így sikertörténet. Gazdag, tisztelettel köszöntik az utcán, gyermekei jó iskolába járnak, és barátai a legkülönbözőbb kasztokhoz tartoznak. Mégis, sokszor úgy érzi, hogy megvetéssel néznek rá.

„Ezek a fickók átkozottul okosak – jegyezte meg a felső kasztokhoz tartozó üzletember partnereiről. – Amikor a profitról van szó, minden rendben van a kasztom tekintetében. Magukban azonban azt gondolják: mégiscsak dalit…”