Herzl Tivadar 1878-ig élt családjával Magyarországon; ekkor Ausztriába költöztek. Jogi doktorátusa után újságíróként és íróként is tevékenykedik. A zsidók helyzetének kérdése már egészen fiatal korától foglalkoztatja; eleinte az asszimilációt tartja a követendő útnak, majd egyre inkább megfogalmazódik benne a zsidó állam gondolata.

Emléktábla a Dohány utcában, hol Herzl Tivadar szülőháza állott
(Forrás: Wikimedia Commons / Ian Pitchford / CC BY-SA 3.0)

Az 1902-ben megjelent Ősújország (Altneuland) klasszikus utópia. A regényben Herzl a saját korábbi, programadó jellegű művében, A zsidó állam (Der Judenstaat) című kötetében megfogalmazott alapelvek szerint vizionálja a zsidó nemzeti állam megteremtését. Az Ősújországban már a kötet címében is megjelöli a tervezett haza helyét: Palesztinát. Ebben a szerző felvázolja, hogy – reményei szerint már 1923-ra – hogyan bontakozhat ki a zsidó állam Palesztinában.

A regény története 1902-ben kezdődik, amikor a szerző már javában tevékenykedett a cionizmus érdekében. 1897-ben összehívta az I. Cionista Kongresszust, megalapította és haláláig elnökölte a Cionista Világkongresszust, a palesztinai zsidó haza érdekében tárgyalt a szultánnal, a török kormánnyal és számos más ország politikusaival. A szervezőmunka azonban felemészti erejét és viszonylag fiatalon, 1904. július 3-án meghal.

Az Ősújország alcímében az alábbi mondat olvasható: „ha akarjátok, nem mese”. Lássuk, 1902-ben miről is gondolta azt Herzl Tivadar, hogy megfelelő politikai akarattal párosulva akár valósággá is válhat (legalábbis bizonyos elemeiben).

Az 1902-ben németül megjelent Altneuland (Ősújország) címlapja
(Forrás: Wikimedia Commons)

A bolygó zsidó

A regény főhőse, bizonyos Löwenberg Frigyes magányosnak érzi magát Bécsben 1902-ben. A huszonhárom éves fiatalember nem találja az élet értelmét: barátai egy része öngyilkos lett, másik része Brazíliába vándorolt az új és tartalmasabb élet reményében. Egyik kivándorló ismerőse ezzel búcsúzik tőle:

Tisztességes ember vagy?!... Nem hiszi el senki, mert zsidó vagy! No tehát, mit remélhetsz? Azzal a néhány garassal amit örököltél, hamarabb végzel majd, mint ügyvédi prakszisoddal. És akkor mégis olyasvalamit kell kezdened, amitől irtózol, vagy pedig felakaszthatod magad. Csak arra kérlek, addig vegyél kötelet magadnak, amíg megvan az utolsó forintod.

(7. oldal)

Gustave Doré (1832–1883): A bolygó zsidó
(Forrás: Wikimedia Commons)

Löwenberg hamarosan egy társasági összejövetelen kénytelen ismét szembesülni a zsidóság nemzetközi problémáival. A jelenlevők egyike így szól:

– Nálunk Morvaországban egyre rosszabb a helyzet. A kisebb városokban a mieink állandó veszedelemben forognak. Ha a német meg a cseh megharagszik egymásra, mindig a zsidó ablakát törik be. Szegények szeretnének kivándorolni, csak nincs, ahová mehetnének.

(15. oldal)

Ekkor hangzik el egy rövid expozé a résztvevők egyikének szájából a cionizmussal kapcsolatban:

– Ezelőtt néhány esztendővel uj mozgalom indult meg. A cionizmus. A zsidókérdést ez a mozgalom a palesztinai telepitésekkel akarja megoldani, még pedig olyan formán, hogy mindazok, akiknek elviselhetetlen a helyzetük, vándoroljanak vissza az ősi földre, Palesztinába.

(16. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A jelenlevők részéről azonban az ötlet nevetségesnek tűnik – egyedül Löwenberg Frigyes kapja fel a fejét. A szerelmi csalódást is elviselni kénytelen fiatalember – látva társai viccelődését a zsidó nemzeti kérdés tárgykörében – végképp elkeseredik. Ekkor azonban szembesülni kénytelen azzal, hogy még mindig van lejjebb. Találkozik az utcán házaló, nyomorult sorsú galíciai zsidókkal. Megszánja és elkíséri őket szegényes lakhelyükre, ahol a házmester a szegény galíciai zsidókkal megvetően bánik, de meglátva Löwenberget, aki lefizeti neki a kapupénzt, szabadkozni kénytelen:

– Mit cibálják úgy azt a csöngőt? Mégis pimaszság! Zsidó csürhe!

[…]

Ezekre a zsidókra mondtam, kérem, nem a nagyságos úrra, – mentegetőzött, aztán zsebre tette a pénzt.

(25. oldal)

A galíciai zsidó család otthonában főhősünk megismerkedik az 1902-ben még alig 10 éves Litvák Dáviddal, aki szintén Palesztináról beszél főhősünknek. A kisfiú azt mondja Löwenbergnek, ő bizony Palesztinába akar vándorolni:

– Palesztinába? – kérdezte Frigyes megütődve. – Mit akarsz te ott csinálni?

– Az a mi országunk. Ott megtalálhatjuk a boldogulásunkat.

(27. oldal)

Herzl Tivadar (1860–1904)
(Forrás: Wikimedia Commons / Carl Pietzner (1853–1927) )

Löwenberg azonban ennek ellenére sem tud teljes mértékben azonosulni saját régi-új hazájának gondolatával. Így egy Amerikába szakadt német nemes és embergyűlölő milliomos, Königshoff (Kingscourt) szolgálatába áll, aki a világtól való elvonulást tervezi hajója fedélzetén. Triesztben szállnak hajóra Löwenberggel – a hajó egyszer csak Palesztina felé közeledik. Kingscourt így szól Löwenberghez:

– Mondja csak – kérdezte Frigyestől, – mielőtt még elszakadnánk a világtól, nem szeretné hazáját meglátogatni?

Frigyes csodálkozott.

– A hazámat? Csak nem akar visszavinni Triesztbe?

– Dehogy – nevetett Kingscourt, – itt a hazája velünk szemben: Palesztina.

– Téved, ha erre gondolt, mert engem semmi sem fűz Palesztinához, hiszen sosem voltam ott és így nem is érdekelhet. Mit kereshetnék hát én ott? Nyilván csak antiszemiták mondhatnak ilyesmit, hogy a mi hazánk Palesztina. […] Ön talán antiszemita? – kérdezte élesen Frigyes. Kingscourt nevetett:

– Hogy embergyűlölő vagyok, amiatt nem neheztelt rám. De hogy a sok fajta közt a zsidót nem szeretem, azt már rossz néven veszi. Vigasztalódjék, kedves doktor, a zsidókat se gyűlölöm jobban, mint a keresztényeket, mohamedánokat, vagy a tűzimádókat. A jó öreg Nérónak adok igazat, aki azt mondta: Szeretném, ha az emberiségnek csak egy nyaka volna, hogy egy csapással leüthetném. De talán még mulatságosabb így, hogy az emberek élnek és halálra bosszantják egymást.

(40. oldal)

Az álláspontok ilyen tisztázása után úgy döntenek, megnézik Palesztinát.

A oszmán korszak Palesztinája
(Forrás: postcardsfromtheholyland.com)

Palesztina 1902-ben

Löwenberg és Kingscourt tehát kikötnek Palesztinában. Benyomásaik 1902 végén igen kedvezőtlenek.

Jaffa kellemetlenül hatott rájuk. Csodálatos fekvését a kék tenger partján lerontotta a nyomorúság és a piszok. A sekély parton csak nagy kínnal lehetett kikötni. Az utcákat cifra nyomor, bűz és piszok töltötte meg. Csavargó törökök, arabok és zsidók lusta kolduscsapatai bolyongtak elreménytelendve mindenfelé. A rothadás felszálló bűze még a lélekzést is elfojtotta. Frigyes és Kingscourt menekültek innen. Jeruzsálembe utaztak a rozoga vasúton. Az úton is csak romlás tárult eléjük. Kiszikkadt homokföldek váltakoztak posványos mocsarakkal, néhol keskeny szántók, de azokat is felperzselte a nap. Az arab faluk szennyesek, lakóik ellenszenvesek voltak. Az utak porában meztelen kölykök hancúroztak. Messziről Judea kopasz hegygerincei kéklettek. Kietlen kőkatlanba futott aztán a vonat. Sem a régi, sem új kultúrának nyoma se látszott.

(41–42. oldal)

Kép az oszmán Palesztinából
(Forrás: flickr)

Hőseinknek Jeruzsálem sem nyeri el tetszését:

Üvöltés, bűz, tarka színek egyvelege hömpölygött a szűk sikátorokban, a koldusok, nyavalyások, sivalkodó kölykek, lármás asszonyok és handabandázó kufárok között. Jeruzsálem, a városok királynője, aligha sülyedhetett volna mélyebbre.

(43. oldal)

Hamarosan ismét hajóra szállnak és elhagyják a földet. Kingscourt meggyőződése azonban az marad, hogy ezt a helyet a zsidóknak kéne virágzó országgá tenniük. Így szól Löwenberghez:

Tudja, kiknek kellene elöljárni? Maguknak, zsidóknak. Éppen azért, mert olyan rossz körülmények között élnek. Maguknak nincs veszteni valójuk. Maguk megteremthetnének egy kísérleti országot ott Palesztinában, ahol voltunk, felépíthetnének az ősi földön egy új országot. Az ősújföldet.

(50. oldal)

Hőseink némileg csalódottan elhajóznak a vidékről, ám a kötet második felében visszatérnek – ekkor már 1923-at írunk.

Húsz évvel később

Immáron húsz évvel idősebb hőseink hajója ismét felbukkan a palesztin partoknál. Bizalmatlanul fogadják azokat a híreket, melyek arról szólnak, hogy ott egy virágzó ország alakult ki az elmúlt két évtizedben. Úgy döntenek, mégis kikötnek, ezúttal Haifában.

Haifa és a Kármel-hegy a 19. század végén
(Forrás: Wikimedia Commons)

Húsz esztendős térképükön ez a kikötőváros még csak megjelölést sem kapott. És lám, e húsz év alatt sem állt meg a világ. Haifa életreébredt és most itt ragyog előttük a tündöklő napsütésben.

(55. oldal)

Itt a szerző szándéka szerint és felsőbb rendelésre újabb meglepetés vár rájuk. Találkoznak a kötet első felében megismert kisfiúval, az ekkor már harmincas éveiben járó férfival: Litvák Dáviddal. Az ő kalauzolása mellett hőseink felfedezik az elmúlt húsz év történelmét és a palesztinai változásokat. Haifában sétálva az alábbi benyomásokat szerzik:

Az utca képét a keleti ruhák színdús pompája tarkította, de a legtöbb emberen mégis csak európai ruha volt, mint ahogy az egész városban is inkább az európai stílus és hangulat uralkodott. Az ember azt hihette volna, hogy valamelyik itáliai kikötővárosban tartózkodik. Valami azonban mindjárt feltűnt: a nagy tisztaság és az a kevésbé lármás modor, amely az utcai hangulatot és a közlekedést annyira jellegzetessé tette.

(57. oldal)

Litvák Dávid felvilágosítja vendégeit, hogyan is került sor az Európából Palesztinába történő tömeges zsidó kivándorlásra:

– A kiszorítás a gazdasági téren történt. A szociális helyzet egyre rosszabbodott. Bojkottálni kezdték a zsidó kereskedőket, lenyomták a zsidó munkások munkabérét és ugyancsak megszorították létfenntartási lehetőségeit a szabad pályákon dolgozó zsidóknak. Az antiszemitizmus nem volt válogatós az eszközökben, új vérvádat koholtak, aztán a zsidókra hengerítették azt a vádat is, hogy elmérgezik a sajtót, mint régente a kutakat. Az egész társadalom a zsidók ellen fordult. Minden vonalon a legnagyobb ellenszenvvel találkoztak, minden életlehetőséget elzártak előlük. Két út maradt a zsidóság előtt: vagy az, hogy örök harcban álljanak azzal a társadalommal, amelynek keretei között ők maguk is élnek, vagy új otthont keresnek maguknak. Inkább az utóbbi választották.

(59–60. oldal)

Herzl Tivadar 1923-ra egy utópisztikus társadalmat vázol fel Palesztinában; főhőseinket Litvák Dávid kalauzolja e földön. Az ország hatalmas fejlődésnek volt tanúja mind a mezőgazdaság, mind pedig az ipar területén. A technikai civilizáció fejlődése mellett ugyanakkor egy rendkívül stabil és harmonikus társadalom képe is kirajzolódik előttünk. Litvák Dávid így jellemzi e társadalmat:

Mi itt nem teszünk különbséget ember és ember között. Akármilyen fajtához vagy felekezethez tartozik is. [T]ársadalmunk az emberi szabadságjogok alapján áll. Így teljes a vallásszabadság is, a zsinagógáink mellett megtalálhatják a keresztények templomait és a mohamedánok mecsetjeit is. A vallási türelmességnek igazi megnyilvánulását azonban főleg Jeruzsálemben láthatják.

(60. oldal)

Hőseink megismerkednek a muzulmán Besyd beyjel, aki nem mellesleg Litvák Dávid barátjaként nagyon elégedett a zsidók által átalakított Palesztina életének alakulásával.

– Miféle mohamedán ez?

– Berlinben diákoskodott. Atyja az elsők között volt, aki belátta a zsidók bevándorlásának hasznosságát.

(61. oldal)

Besyd beyt később a zsidó bevándorlásról kérdezik hőseink:

– [...] Ártott-e Palesztina régi lakóinak a zsidó bevándorlás? Nem szorította-e ki őket? Mert azzal, hogy egyeseknek a zsidó település hasznot jelentett, még nem biztos, hogy ezzel a tömegek helyzete rosszabbodott-e?

– Különös dolgokat kérdez, hiszen mindnyájunk számára csak hasznos volt ez a bevándorlás.

(96. oldal)

Zsidó tulajdonban levő földek 1945-ben Palesztinában
(Forrás: Wikimedia Commons / Palestine Arab Refugee Office)

Az már kiderült, hogy a Herzl Tivadar művében a tervezett régi-új zsidó haza helyszíneként Palesztina szerepel. Azt is láttuk, hogy Herzl utópiájában a muzulmán-zsidó (és keresztény) együttélés a legfőbb közös jó és gyarapodás érdekében teljesen harmonikus. Mivel jelen keretek között nincs hely és lehetőség arra, hogy az Ősújország által taglalt minden szegmensre kitérjünk, így zárásként csupán egy nyelvi érdekességre mutatnák rá. A Herzl által megálmodott állam nyelvéről a szerző nem mond semmit. Egyetlen szöveghelyet találunk csupán, amikor szóba kerülnek a helyi zsidók által használt nyelvek. Egy vidéki látogatás során az egyik helyi párt élén álló Litvákot és párttársát zajos fogadtatásban részesítik a helyiek. Ezt olvashatjuk a fogadáson használt nyelvekről:

A fogadtatás azzal kezdődött, hogy egy nagy csapat tiszta és gondozott iskolásgyermek, a tanító vezetése mellett héber dallal üdvözölte a vendégeket. Utána Friedmann, egy erős, tagbaszakadt földműves, mint a helység elöljárója rövid jiddis nyelvű beszédben fejezte ki Neudorf lakóinak örömét, hogy ilyen érdemes vendégeket, mint Litvák és Steinek pártvezérek, szerény körükben üdvözölhetnek.

(104. oldal)

Láthatjuk tehát, hogy a hébert nem egyértelműen nevezi meg Herzl a zsidó állam nyelveként. Azoknak pedig, akik szeretnének bepillantást nyerni a szerző által elképzelt „ősújország” gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedésébe, javasoljuk, olvassák el a politikai cionizmus irányadó regényét, Herzl Tivadar Ősújország című művét.

Felhasznált forrás

Herzl Tivadar: Ősújország. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1993.