A 2008-ban üzembe helyezett nagy hadronütköztető Genf mellett, a francia-svájci határon 100 méter mélyen, egy 27 kilométer hosszú, 3 méter átmérőjű alagútban működik, ahol a csaknem a fény sebességére felgyorsított, egymással szemben haladó protonnyalábokat jelenleg 8 teraelektronvolt (1 TeV: ezermilliárd elektronvolt) energiával ütköztetnek. Az ütközések során új elemi részecskék keletkeznek általában igen rövid élettartammal, ezek tanulmányozásával a kutatók az anyag tulajdonságait, illetve a világegyetem 13,7 milliárd évvel ezelőtti keletkezésének titkait remélik megfejteni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az LHC oly nagy, hogy a Hold gravitációs hatása nem egyformán jelentkezik a 27 kilométeres alagút különböző részein, átmérője más és más pontjain. A detektorok viszont eléggé érzékenyek, hogy észleljék ezeket a parányi „egyenetlenségeket”, amelyek a luminozitásban, azaz az ütközések gyakoriságában okoznak eltéréseket.

A természettudományokban kevéssé járatos szerkesztőnket meglepte, hogy a hold fényének ilyen gravitációs ereje lenne, éppen ezért utánajárt az eredeti cikknek (mely az MTI forrásmegjelölésével szemben nem a nem létező http://public.web.cernch.public/, hanem a http://public.web.cern.ch/public/ címen van). A cikkben sehol nem esik szó a teliholdról, az „Ahogy égi kísérőnk növekszik...” mondatkezdetnek pedig az „As the moon rises in the sky...” ’Ahogy a hold emelkedik az égbolton...’ mondatkezdet felel meg. A valóságban tehát a Hold gravitációs ereje hat. A hivatkozott cikk forrásául szolgáló cikk viszont tényleg azt állítja, hogy a hatás „a hatás természetesen teliholdkor a legerősebb”, de nem magyarázza meg, miért. Az ok bizonyára az lehet, hogy a Hold ilyenkor a Nappal átellenes oldalon van, azaz leginkább ellentételezi a Nap gravitációs hatását.

Ahogy égi kísérőnk növekszik, az LHC operátorainak rendszeresen igazítaniuk kell a protonnyalábok pályáján, hogy kikorrigálják a telihold változó gravitációs hatásait, és ne csökkenjen az ütközések gyakorisága. A luminozitás az ütközések gyakoriságát jellemzi: egyenesen arányos az egymással ütköző nyalábok részecskeszámaival és fordítottan a nyalábok átfedési felületével, hiszen ugyanannyi részecske esetén annál több az ütközés, minél jobban fókuszáltak, azaz mennél kisebb felületen ütköznek.