Sorozatunk korábbi részeiből megismertünk már egy csomó ékezetet és másféle mellékjelet, az éles hangsúlyjelet (á) – ami a magyar írásban hosszúságot jelöl –, a tompát (à), a hajtottat (â), az umlautot, ami egybeesik a dierézissel (ä), a makront (ā), a brevét (ă), a háčeket (ǎ) és a szinte csak a magyarban előforduló dupla éles ékezetet (a̋). Most néhány további mellékjelet, főképp farkakat mutatunk be.

A farok, mint ékezet
(Forrás: AvinaCeleste, pixabay.com, CC0)

Egy észrevehetetlen különbség

A cedillának nevezett jelet a c alatt a közismertebbek közül a francia, katalán és portugál írásban találjuk meg. Az újlatin írások általános szokása, hogy a c betű a, o, u, és mássalhangzók előtt [k]-t, e, i (esetleg y) előtt [sz]-t, [cs]-t, vagy valami hasonló hangot jelöl: pl. olasz cemento concreto [csemento konkréto] ’beton’, cicerone [csicseróne] ’idegenvezető’.

A város neve rövidítve nem Barça, hanem Barna.

Azonban van, amikor etimológiai okokból a [sz] jelölésére c-t kell írnunk, viszont a, o, u betű jön utána. Például a katalán focicsapat, a Barcelona nevében a c [sz]-t jelöl, ugyanígy a becenevében is: Barça [barsza] csakhogy itt a jön utána, tehát a mellékjel nélkül ezt [barká]-nak hihetnénk. Vagy az ófrancia franceis ’francia’ szóban is [sz]-t jelölt a c, de ma már ezt a-val (vagy a névben o-val) írjuk, ezért kerül a c alá a cedilla: français [fransze] ’francia’, François [franszuá] ’Ferenc’.

Farkas kis zéből mellékjel
(Forrás: GJo, wikimedia.org)

A cedilla szó a spanyolból származik és annyit tesz: ’kis zéta’, azaz ’kis z’. A képen látható, hogyan lett ebből mellékjel. A spanyol írás viszont már nem használja, helyette rendes z betű áll: a portugál açúcar [aszúkar] ’cukor’ spanyolosan írva azúcar.

A török írás ezt a mellékjelet két betű alatt is használja: ç = [cs] (pl. küçük [kücsük] ’kicsi’; a sima c a [dzs] jele: pl. cami [dzsámi] ’mecset’), ş = [s] (pl. paşa [pasa] ’pasa’). Azt gondolhatnánk, hogy a román írásban is ezt találjuk az s és a t alatt, azonban valójában az egy másik, ehhez nagyon hasonló jel, egy vessző: țară [carö] ’ország’, Timișoara [timisuára] ’Temesvár’. Az utóbbit a török nevével (Temeşvar) összevetve látjuk (ha nem, akkor nagyítsuk a szöveget!) az s betű alatti két mellékjel közötti különbséget. Tehát Brassó nem Braşov, hanem Brașov, a Szamos pedig Someș!

A 80-as évek végén a Bihar hegységben található Pádis hegyen érdekes harc alakult ki a kirándulók között. Valaki kirakta kövekből, hogy PÁDIS. Egy utána jövő – vélhetően román anyanyelvű – csapat áthelyezte az Á ékezetét képező köveket az S alá: PADIȘ. Az őket követő magyarok természetesen visszarakták. Még az is lehet, hogy az első csapat az S alá tette, ezt ma már nem tudni. Azt sem tudjuk, ma ott van-e még a felirat és épp melyik állásában.

A lett írásban még több magánmássalhangzó betű alatt (vagy fölött) találunk vesszőt (nem cedillát): ģ, ķ, ļ, ņ. Figyeljük meg, hogy a lefelé nyúló kis g-nek nem alá, hanem fölé kerül a mellékjel (a nagy párja viszont nem nyúlik lefelé, annak tehát alatta van: Ģ). Ezek a betűk a palatális hangokat jelölik: [gy], [ty], [ly] (amit ma a magyarban már [j]-nek ejt szinte mindenki, korábban egy „együtt ejtett” [l] és [j] volt, itt is azt jelöljük vele), illetve [ny].

Vaira Vīķe-Freiberga [vítye] 1999-ben lett köztársasági elnök lett
(Forrás: wikimedia.org, CC2.0)

Egy észrevehetőbb különbség

Jobban észrevehető a különbség a cedilla és az ogonek (’farkacska’) között, az utóbbi ugyanis jobbra hajlik: ę, ą. Ezzel a jellel leggyakrabban lengyel szövegekben találkozunk: pl. Częstochowa [csensztochova], Wałęsa [vawensza], pstrąg [psztronk] ’pisztráng’. Az utolsó példában láthatjuk, hogy a magyar még őrzi az eredeti nyílt [á]-t, amit a lengyelben már csak az írás mutat, a kiejtésben [o]-vá záródott. Ahogy a magyarban, a lengyelben is réshangok előtt gyakoribb az orrhangú magánhangzó, mint a rendesen zárt orrhang, tehát a nonszensz ejtése a magyarban inkább [nõszẽsz], mint [nonszensz] (a hullámvonal – ami sajnos sok betűtípusban szinte megkülönböztethetetlen a makrontól: ō–õ – azt jelzi, hogy a magánhangzót orrhangon ejtjük, ejtése közben az orrunkon is áramlik kifelé a levegő), a lengyel Wałęsa pedig [vawẽsza], sőt, még pontosabban [vawew̃sza], de itt most nem a kiejtésről, hanem az írásról van főleg szó.

A farkacska az alapvonal alá lóg
(Forrás: Buddy_Nath, pixabay.com, CC0)

Sok lengyel kiejtésében eltűnt az orrhangúság és a kettőshangzósság, főleg szó végén, tehát a korábban megkülönböztetett piszę [pisew̃] ’én írok’ egybeolvadt a pisze [pise] ’ő ír’ igealakkal. A litvánban is ez történt, ezért ott az ogonek ma nem orrhangúságot, hanem hosszúságot jelöl, és minden magánhangzó-betű alatt előfordul. Ironikus módon litvánul a jelet nosinė-nek nevezik, ami ’orrhangú’-t jelent, miközben erről ott már szó sincs.

Ugyanezt a farkacskát a latin írásban is használták egy ideig, a klasszikus latinban [aj]-nak ejtett, a középkorra [e]-vé vált, æ-nek is írt hangot jelölték az e caudata ’farkas e’-nek nevezett ę-vel, amint az alábbi, 1632-ben kiadott japán szótár bevezetőjében láthatjuk.

Propagandę sacrę fidei ’a szent hit terjesztésének’
(Forrás: wikimedia.org)

A tilde

A cedillát a spanyoloknak köszönhetjük, bár a spanyol írásból már eltűnt. Helyette egy másik mellékjelet találhatunk spanyol szövegekben, a tildét. A ñ például annyira spanyolos betű, hogy a CNN spanyol verziójának logóját is ezzel fűszerezik.

CNN en español
(Forrás: Time Warner, wikimedia.org)

A spanyolban a tilde szó mindenféle ékezetet jelöl, más nyelvekben viszont – épp spanyolossága miatt – csak a hullámvonalat nevezik így. Ez eredetileg egy kézírásos rövidítés volt: a betű fölé tett hullámvonal ezt jelezte, hogy ott egy (pár) betű kimaradt: pl. Anno Domini ’az Úr évében’ helyett Aº Dñi. A [ny]-t képviselő ñ helyén korábban nn ált: latin domina > domna > donna (ez az olasz alak) > spanyol doña [donya] ’(úr)nő’.

Ugyan a tilde nem farok, de a lengyel ogonekhez hasonlóan a portugál írásban magánhangzók fölött ugyanazt jelzi, ti. hogy az adott magánhangzót orrhangon (nazálisan) ejtjük: pl. Magellán Ferdinánd neve a saját nyelvén írva Fernão de Magalhães [firnãu di magalyãjs] (a [ly] itt is azt a hangot jelzi, amit a magyarból már eltűnt, [j] vagy [l] lett, korábban pedig egy „összeolvadt” [l] és [j] volt). Láthatunk ilyen tildét São Paulo, São Tomé és Príncipe, vagy a legismertebb portugál eposzíró, Camões nevében.

Az o-ra tett tilde váratlan módon az észt írásban is előfordul, itt azonban nem orrhangúságot jelöl, hanem az [o] kerekítetlen megfelelőjét: pl. Tõnis ’Antal’. Korábban ö-nek írták, de mivel [ö] is van, amit szintén ezzel a betűvel jelöltek, a 19. század elején a nem [ö]-nek ejtett ö-ket õ-re cserélték.

A 90-es években magyar szövegekben is feltûnt az õ (és az û) az ő és ű helyett. Ennek az volt az oka, hogy a minden jelnek saját számot kiosztó Unicode szabványt megelőzően írásrendszerek különböző halmazainak volt saját kiosztásuk (mindent 256 helyre kellett bepréselni). A kelet-európaiban a két hungarikumnak minősülő karakter ugyanazt a helyet foglalta el, amit a nyugat-európaiban az õ (a portugál miatt) és az û (a francia miatt). Ha a karakterkód nem volt jól beállítva, ő helyett õ, ű helyett û jelent meg. Ha ez vigasz, a románok se jártak jobban, a két románikum betű, a vesszős ș és ț helyett szintén elterjedt a cedillás ş és ţ. Pedig ţ betű amúgy csak a románnál jóval kevesebb beszélőjű gagauz nyelv latin betűs írásában van, amit alig 20 éve használnak.

Orr és farok összeér
(Forrás: Pixel-mixer, pixabay.com, CC0)

A tildét egyébként az IPA is használja mellékjelként, portugál mintára a magánhangzók orrhangúságát jelöli vele. Ahogy fentebb a nonszensz átírásában láttuk: [nõszẽsz]. Ugyan a ç betűvel is találkozunk az IPÁban (ez a zöngétlen [j] jele, mint például a magyar kapj-ban), a cedilla ebben a rendszerben nem mellékjel, mert más betű alatt nem fordul elő.