Azt már láthattuk, hogy az áltudományos árja fajelméletet maguk a német nácik sem alkalmazták következetesen. Aki a Birodalomnak jó szolgálatot tudott tenni, vagy éppen jól helyezkedett, tényleges származásától függetlenül szerezhetett magának árjaságot igazoló papírokat – akár egyenesen Hitlertől. De hogyan érvényesült a náci fajelmélet a Harmadik Birodalom külpolitikájában? Itt is ugyanez a következetlenség volt jellemző?

Japán propagandaplakát 1938-ból
(Forrás: Wikimedia Commons)

Szemiták is jöhettek

Talán nem meglepő, hogy kérdésünkre a válasz: igen. Árja vér ide vagy oda, a náci Németország bárkivel összefogott, ha a szövetség hasznosnak ígérkezett. A nem fehér bőrű japánok, sőt az ősellenség zsidókkal rokon arabok is bekerülhettek a szövetségesek közé – olykor pedig egyenesen maguk kínálkoztak erre a szerepre, mert úgy gondolták, cserébe a nácik is segítenek nekik.

Amin el-Huszeini és Hitler találkozója
(Forrás: Wikimedia Commons / Heinrich Hoffmann / Deutsches Bundesarchiv, 146-1987-004-09A / CC BY-SA 3.0)

A jeruzsálemi muszlim főmufti, Amin el-Huszeini is lelkesen kereste a kapcsolatot Németországgal, mert azt remélte, hogy a németek majd támogatják a palesztínai arab függetlenségi törekvéseket. Palesztína ekkoriban brit mandátumterület volt, és a zsidók is szerettek volna zsidó államot kikiáltani a területen. A főmufti saját bevallása szerint azért rokonszenvezett a nácikkal, mert Németország sosem bántotta az arabokat, sőt a régi mondást is idézte: „az ellenséged ellensége a barátod”. A nácik zsidóellenessége az ő szemében pozitívumnak számított.

A főmufti még Hitlerrel is találkozott, majd Berlinbe költözött, és beállt náci propagandistának. E minőségében többször járt Boszniában, ahol az SS-nek toborzott katonákat a muszlim bosnyákok körében.

Bosnyák katonák birodalmi sassal díszített fezben
(Forrás: Wikimedia Commons / Deutsches Bundesarchiv, 146-1980-036-05 / CC BY-SA 3.0)

Más arab vezetők is azért próbáltak közeledni a német vezetéshez, mert a Közel-Keleten nagy erőkkel jelenlévő britek ellen kerestek maguknak szövetségest. A nácik rendszerint fogadták őket, de a támogatás a szép szavakban ki is merült. (Ne tévesszenek meg minket az észak-afrikai hadszíntér eseményei; azokban az összecsapásokban az európai nagyhatalmak küzdöttek egymás ellen, nem a gyarmatosított helyi lakosság a gyarmatosítók ellen.) Kivétel volt az 1941-es angol-iraki háború, ahol a németek fegyveres erővel támogatták az iraki felet, egy Luftwaffe-alakulatot is a térségbe vezényeltek. Azonban az alig egy hónapos háborúban végül az angolok győztek. Az arabok nem sokat köszönhettek a náciknak...

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Sárga veszély?

A japánok még különlegesebb helyzetben voltak. A náci Németország stratégiai szövetségeseiként igen kellemetlen volt azt mondani rájuk, hogy alsóbbrendű emberfajhoz tartoznak, pedig a náci árjaelméletekből ez adódott. Ráadásul az Ázsia- és konkrétan a Japán-ellenesség már a háború előtti Németországban is létezett, ismert volt a „sárga veszély” rasszista fogalma.

Hitler maga a Mein Kampfban azt írta a japánokról, hogy a meglévő nyugati, árja kultúrát át tudják ugyan venni, de önálló kultúrát nem tudnak teremteni. Ezzel egy fokkal a zsidók fölé helyezte őket, akik szerinte csak a nemes árja kultúra elpusztítására képesek. Kissé bizarr módon viszont úgy vélte, hogy a zsidók konkrétan a japánok ellen is szervezkednek, így tulajdonképpen a németek és japánok közös ellenségeinek tekinthetőek.

Fiatal japán nők üdvözlik a Hitlerjugend Japánba látogató tagjait
(Forrás: Wikimedia Commons)

Hasznosak voltak

Amikor a nácik törvénybe iktatták sajátos faji elképzeléseiket, a japán diplomácia tiltakozott amiatt, hogy a japánokat nem sorolták be árjának. A japán sajtó részletesen beszámolt a Németországban élő japánokat ért atrocitásokról, a nácik pedig állásfoglalásra kényszerültek.

Egyes nácik amellett érveltek, hogy a japánok valójában árják, és európai arcvonásaik vannak (!). Mások erre azzal vágtak vissza, hogy ha a japánokat árjáknak nevezik, következő lépésben „az afrikai néger törzsekből is árja törzsek lesznek”. Végül a japánok nem kaptak faji mentességet, de – a sorozatunk előző részében látottakhoz hasonlóan – konkrét személyek mentesülhettek a nem-árja mivoltukból adódó hátrányos megkülönböztetéstől.

Körülbelül ötszáz japán állampolgár élt a náci Németországban, javarészt diplomaták és egyéb tisztviselők, valamint japán cégek kereskedelmi képviselői. Közülük szinte senki sem jelezte a külügyminisztériumnak vagy a Német-Japán Társaságnak, hogy faji alapú diszkrimináció érte volna. A németek nem akartak diplomáciai botrányt, így a japán diplomatákat nem korlátozták, a cégek képviselőit pedig hasznos vendégekként fogadták.

A japán származású német állampolgárok azonban egészen mást tapasztaltak. Ők nagyon kevesen voltak – a Német-Japán Társaság ötven főről tudott, közülük azonban tizenhatan jelezték, hogy valamilyen szempontból hátrányos helyzetbe kerültek. (Kérdés, a többiek közül hányan voltak azok, akik tiltakozni sem mertek.) Elbocsátották őket az állásukból, megtiltották számukra a házasságkötést, hiszen ez megfertőzte volna a tiszta árja vért. A Németországban élő japán állampolgároknak javarészt fogalmuk sem volt minderről, hiszen ők csak a német diplomatákkal, üzletemberekkel érintkeztek. A Japánban élő japánok közül pedig sokan tévesen úgy tudták, a német faji törvények egyáltalán nem is vonatkoznak a japánokra. A tokiói német nagykövetség ezt a tévhitet tudatosan táplálta, nehogy a japánok a Harmadik Birodalom ellen forduljanak.

A japán külügyminiszter Németországba látogat. Mást tapasztaltak
(Forrás: Wikimedia Commons / Deutsches Bundesarchiv, 183-B01910 / CC BY-SA 3.0)

Amikor a japán származású németek tiltakoztak, vagy állásfoglalást követeltek a hatóságoktól saját árjaságukról, a hivatalok húzták-halasztották a döntést. Teljesen esetlegesen dőlt el, melyik ügyben hogyan döntöttek – leginkább attól függött a végkimenetel, ki mennyire tudta elhitetni a németekkel, hogy a japán állam kiállna mellette. Volt, aki azért kapott több év huzavona után kivételes elbánást, mert politikailag befolyásos japán nemesi családból származott.

Egészen bizarr bürokráciai csavarokra is találtunk példát. Ludwig D. német orvost eltiltották a praktizálástól, mert felesége japán származású volt. D. megfellebbezte a döntést, és a következő válaszokat kapta: először a külügyminisztérium arról értesítette, hogy várjon türelemmel, minden bizonnyal megoldást találnak a problémájára. Azonban erre rá a propagandaminisztérium megírta neki, hogy a japánok nem árják, de ennek ellenére a belügyminisztérium azt közölte vele, hogy az ügyében még nem született döntés. Végül a munkaügyi minisztérium döntött, D. javára.

A tisztviselők közül senki sem tudta igazán, hogy mit kezdjen a japánokkal, mert egyfelől a Harmadik Birodalom szövetségesei voltak, másfelől nyilvánvalóan nem voltak árják. Volt, aki Hitlert is kérdőre vonta, hogyan lehet összefogni egy alsóbbrendű néppel. Hitler azzal válaszolt a vádakra, hogy a japánok rendkívül hasznos szövetségesek, tehát tisztán haszonelvűen érvelt. A náci vezetés egyébiránt a diplomáciai udvariasság tiszteletben tartása mellett kimondottan lenézte a japánokat, Goebbels propagandaminiszter például úgy vélte, hogy a japán propaganda „gyerekes”.

A japán németek maguk olykor megpróbáltak nácibbak lenni a náciknál, hátha ez beválik: antiszemita frázisokkal és náci klisékkel telitűzdelt kérelmekkel árasztották el a hatóságokat. Volt, aki más, de nem kevésbé extrém megoldáshoz folyamodott – egy japán újságírót évekig nem engedtek árja szerelmével összeházasodni, erre saját visszaemlékezése szerint megvesztegette a hivatalnokot, és így végül megkapta a kívánt engedélyt. Látható, hogy a Harmadik Birodalom ugyan színtiszta érdekből összefogott Japánnal, de ez egyáltalán nem változtatott a hivatalos ideológián: a japánok deklaráltan alsóbbrendűek maradtak.

További érdekességek, felhasznált irodalom

Furuya, H. Sh. (1995): Nazi Racism Toward the Japanese. Ideology vs. Realpolitik. In: Nachrichten der Gesellschaft für Natur- und Völkerkunde Ostasiens, 157-158: 17-75.

Korabeli filmfelvételek a főmuftiról és a bosnyák harcosokról