Egész életünkben beszélünk. Elhangzó mondataink gyakran meggondolatlanok, rosszul formáltak, időnként felejthetőek vagy egyenesen feleslegesek. Az életünkben elhangzott megszámlálhatatlanul sok mondat közül, csak néhány marad emlékezetes vagy jelentős. Ahogy kiemelt figyelemmel kíséri a környezet az embergyerek első szavait és mondatait, úgy a halál előtt kimondott utolsó szavak is nagy jelentőségűek lesznek. A haldokló utoljára kimondott mondata dramaturgiai szerepe folytán is jelentős, hiszen ezzel fejeződik be egy életen át tartó beszéd, akinek lehetősége van, megfontolja, megformálja utolsónak szánt kijelentését.

Lincoln halálos ágyánál
(Forrás: Wikimedia Commons / Harper's Weekly)

De a haldokló környezete számára fontos lesz azért is, mivel vélhetőleg valahonnan a halál partjáról üzen az életből távozó, talán valami olyan tudás birtokában, amivel mi, élők még tudunk valamit kezdeni. Azt az érzést kelthetik bennünk, hogy a megszólaló olyan élményekről számol be, ami megsejteti velünk, milyen az élettől való elválás. Ilyesmiről tájékoztatott Victor Hugo is utolsó perceiben, akinek hátborzongató utolsó mondata is „Fekete fényt látok.” elég érzékletesen fogalmaz, bár tapasztalata elüt a közismert fény és alagút típusú halálközeli élmények leírásától. Sigmund Freud is valami nagyon lényegre törőt, bár nem ilyen sejtelmeset mondott ki a halála küszöbén, tőle azt tudták meg utolsóként a körülötte állók, amit amúgy is sejthettek a halálról, hogy

„Ez abszurd! Ez abszurd!”

Vannak azonban esetek, amikor a tapasztalatok helyett búcsúzóul inkább kiérlelt bölcsességet fogalmaz meg a távozó, mely méltó lesz nevéhez, tanulságként szolgál az utókornak. Ilyenkor az elhangzott szavakat felemlegethetik a gyászolók, elgondolkodhatnak élet és halál nagy kérdésein és egy élet eszenciáját láthatják benne. „Születésem óta a halál sétál felém. Sétál, de sohasem siet.” mondta elmésen a nagy francia író, Jean Cocteau méltó búcsúként.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Μη μου τους κύκλους τάραττε” vagyis „Ne zavard a köreimet!” berzenkedett a 75 éves matematikus, Arkhimédész mintegy 2223 évvel ezelőtt, mikor egy római katona összetaposta homokba rajzolt mértani számításait. Bár ő nem tudhatta, hogy szavai az utolsók lesznek, azt még annyira sem, hogy szavait szimbolikus értelemmel és nagy jelentőséggel ruházza majd fel az utókor.

Apophthegmata morientium – ez a neve ógörögül a haldoklók bölcs mondásainak. Nagy emberektől általában egyenesen elvárás, hogy ilyet hagyjanak örökül az utókorra, és a haldokló körül állók buzgón fel is jegyzik az utolsónak vélt szavakat. Ezek a személyek leginkább a közvetlen hozzátartozók, barátok, de sokszor orvosok, gyóntatópapok, extrém esetben hóhérok lehetnek. Ha többen is jelen voltak az utolsó órákban, esetleg nem egyszerre, akkor vita is lehet abból, ki hallotta az utolsó, de az igazán legutolsó szavakat. Majd az utókor dolga a szelektálás, a megfelelőnek vélt utolsó mondat terjesztése, e mondatok értelmezése, magyarázata. Az életrajzírók aztán sokszor egy eszme igazolását, egy élet beteljesülését, esetleg közvetlen istenbizonyítékot látnak benne.

Jáspisfényű körte
(Forrás: Wikimedia Commons / Scott Bauer)

Az egyik leghíresebb apophtegmata morientium Goethe nevéhez köthető. Az elhíresült

„Mehr licht”

mondatnak azonban szintén története van. Valószínű ugyanis, hogy a haldokló költő nem „Több világosságot!” kért az utolsó szavaival. Egyes források szerint Ottilie lánya volt jelen a végső percekben, és egyszerűen annyit kért tőle Goethe, hogy „Gyere ide kicsim, és add ide a kezed”. Ennél is profánabb változat szerint pedig „Me’ lischt”-et mondott, vagyis irodalmi nyelvre fordítva „Man liegt”-et, eszerint pedig egyszerűen az ágy kényelmetlenségére utalt.  Valójában ugyanis nem a legendássá vált utolsó két szó hagyta el a költő száját, hanem a következő: „Mehr Licht. Mir so schlecht”, azaz „Több fényt. Olyan rosszul vagyok” – más értelmezés szerint ez volt „Man liegt hier so schlecht”, azaz „Olyan rossz itt feküdni”. Az utókornak azonban szüksége volt a Nagy Ember Nagy Mondására, és úgy tűnik, jól választották meg az általunk is ismert változatot. Ehhez kapcsolódik Kosztolányi Dezső egyik utolsó mondata, aki gégemetszés után a kórházban „Mehr luft!”-ot „Több levegőt!” kért a nagy elődre utalva.

Erre, az utókor magas elvárására utal az az önreflektív mondat is, mellyel Francisco „Pancho” Villa, a Mexikóban 1910-1917 között zajlott forradalom legendás hőse búcsúzott az élettől: „Ne engedjétek, hogy így legyen vége. Mondjátok nekik azt, hogy mondtam valamit.” És idekívánkoznak Karl Marx szavai is, aki pont fordítva gondolta. Házvezetője noszogatására, hogy mondjon valamit búcsúzóul azt válaszolta, „Hagyjon már! Az utolsó szavak azoknak a bolondoknak valók, akik nem mondtak eleget!″

Nem állt meg.

Az haldoklók bölcs mondásai szóösszetételnek fontos eleme a „bölcs” jelző, hiszen arra enged következtetni, hogy vannak a haldoklóknak kevésbé bölcs mondásai is. Pedig utolsó mondata mindenkinek van, csak gyakran nem tudja, hogy ez éppen az, mert különben valószínűleg jobban megválogatná azokat. Szegény John Lennon nem sejthette, hogy „Igen, én vagyok.” mondata hozza el a végzetet számára, David Chapman „Maga John Lennon?” kérdésére válaszolva. Az autóbalesetben elhunyt legendás amerikai színész, James Dean is választhatott volna az utólag tévesnek bizonyult „Meg kell állnia, lát minket.” szavak helyett valami méltóbbat is, csakúgy, mint az amerikai polgárháború tábornoka, John Sedgwick, aki azt a meggondolatlan megjegyzést tette életében utoljára, hogy

„Ilyen távolságból egy elefántot sem tudnának eltalá...”

Az ilyen hibásnak bizonyuló megállapításoknak nagy sikere lett azóta, és egy külön kategóriát alkotnak a viccgyűjteményekben. Az interneten több oldalnyi utolsó mondatot találunk ezek mintájára a „Jobbról jó!”-tól a „Mindig a piros vezetéket kell elvágni”-ig, aki szereti a morbid humort, több, oldalról is szemezgethet.

Sedwick tisztjei körében.
(Forrás: Wikimedia Commons)

Míg a bölcs emberektől bölcs mondásokat vár az utókor, addig a szellemesektől szellemeset. Ilyen humorral átitatott búcsúmondat is van bőven, bár ennek a típusnak még nincs olyan szépen csengő görög neve. Mégis igazi bátorságról tesznek tanúbizonyságot azok, akik a halál torkában is humorral szemlélik az eseményeket. Talán pont ebben a helytállásban, a pátosz, az önsajnálat, a saját fontosság érzetének teljes hiányában mutatkozik meg valamilyen mély, igazán nagystílű bölcsesség.

Humphrey Bogart, az amerikai színészóriás, aki életében gyakran látogatta a bárokat és klubokat, és Casablancában is többször láttuk saját bárjában egy üveg mellett, nem volt hajlandó túlságosan komolyan venni saját halálát, és annyit mondott halála percében: „Sosem kellett volna a whiskyről martinire váltanom.”

Voltaire pedig, aki életében az egyházzal folytatott ádáz küzdelméről és a szarkasztikus replikáiról volt híres, a halálos ágyon sem hazudtolta meg önmagát. A gyóntatópapnak, aki arra szólította fel, hogy tagadja meg a Sátánt, azt mondta, „Kedves barátom, most már nincs itt az ideje, hogy ellenségeket szerezzek.″ (Bár egyes források szerint Voltaire-nek, az istentagadónak rettenetes vége volt, és utolsó éjszakáján bocsánatért kiabált.)

Stan Laurel a Stan és Pan című börleszksorozat (alacsony, vékony) sztárja halálos kimenetelű szívrohama előtt azt mondta a kórházban az ápolójának „Bárcsak síelhetnék....″ , „Ó, Mr. Laurel szeret síelni?″ – kérdezte udvariasan az ápoló, Laurel válasza: „Nem, de szívesebben síelnék ahelyett, amit épp csinálok.″

A leghíresebb morbid szellemesség azonban, amelyet valaha ránk hagytak Oscar Wilde-tól való. A börtönviselt, meghurcolt, súlyos anyagi gondokkal küzdő, kitaszított költő élete utolsó perceiben is megőrizte szellemességét, és kifinomult ízlését, amikor az ocsmány tapéta láttán közölte: „A tapétám és én halálos párbajt vívunk. Valamelyikünknek mennie kell..″

Más variációk szerint így hangzott el a mondat: „Ezek a függönyök megölnek engem, valamelyikünknek mennie kell”. Szállóigeként pedig ennek leegyszerűsített változata maradt fenn „Vagy a tapéta megy, vagy én”.

További utolsó szavak...