A brit hírszolgáltató szerint a történtek után immár elképzelhetetlen, hogy a Mubarak-kormányzat egy napon képes lenne elfogadni a média szabad működését. Ugyanis miközben az egész világ tanúja lehetett az egyiptomi elnök távozását követelő hatalmas tüntetéseknek, a kairói állami tévé nézői egészen más történetet láthattak.

A hivatalos adások kicsiny, bár lelkes Mubarak-párti gyűléseket mutattak be, miközben a Tahrír téri sokaságot az erőszak és a bizonytalanság forrásaként ábrázolták – különösen azt követően, hogy a kormánypárti ellentüntetők február 2-án megtámadták a demokráciát követelő tömeget.

A február 4-ei ellenzéki tömeggyűlést viszont – amelyet a „távozás napjaként” hirdettek meg a Mubarak lemondását követelő tiltakozók – egy távoli háztetőről filmezte az állami televízió, a következő orwelli cím alatt: „Tüntetések a stabilitás támogatására” (azt sugallva, hogy főleg kormánypárti tüntetőkről van szó). Az arab nyelvű kommentár szerint hasonló megmozdulásokra került sor az egész országban. A közvetítés során a The New York Times (NYT) című amerikai napilap által százezresre becsült tömeget a riporter „néhány ezerre” taksálta, hozzáfűzve, hogy a kormány támogatói és ellenfelei egyaránt megtalálhatók soraikban.

„Nem engedik, hogy beszámoljunk a Tahrír térről”

De nem minden arab tévés követte az államilag kijelölt irányvonalat. Sahira Amin, az angol nyelvű Nile TV helyettes vezetője csütörtökön lemondott tisztségéről, az asszony nyilatkozatban szögezte le, hogy többé nem akar részese lenni a hatóság propagandagépezetének. „Nem engedik meg nekünk, hogy beszámoljunk arról, mi történik a Tahrír téren. Csak a Mubarak-párti gyűlésekről tudósítottunk, és ezt nevetségesnek tartom” – jelentette ki. Hasonló indokkal távozott 20 év után Szoha en-Nakas műsorvezetőnő is.

Az előző napokon, amikor még híre-hamva sem volt a Mubarak-párti tüntetőknek, az állami televízió egyik csatornája – mint arról az NYT egyik korábbi riportjában beszámolt – maga is élő közvetítést adott a Tahrír téri nagy tiltakozások idején. A kamera másfelé nézett: az egyik Nílus-híd zavartalanul áramló forgalmát mutatta, mintegy azt érzékeltetve, hogy az élet a normális mederben folyik. A másik sűrűn jelentkező kameraállásból a tévészerkesztőség épülete előtti utcát filmezték, amely az ott állomásozó néhány tanktól eltekintve szinte üres volt. Így a keddi napig a hivatalos kairói csatorna nézői nem láthatták az országot elhagyó turisták ezreit és azt a táblát sem, amelyet a Tahrír téren összegyűlt sok ezer tiltakozó egyike emelt a magasba a következő felirattal: Elegünk van a hazug egyiptomi médiából!

A tüntetések résztvevőinek puszta száma egyébként önmagában is mutatta, hogy milyen sokan vannak azok az egyiptomiak, akik ma már semmibe veszik mindazt, amit a lejáratott, államilag ellenőrzött média sugároz számukra. Annál is inkább, mert a hatóság által elrendelt néhány napos, a világháló történetében példátlan megszakítás után az emberek az interneten is újra hozzájuthatnak az információhoz, illetve a nemzetközi tévéállomások közvetítéseit is elérhetik. A BBC a sors iróniájának nevezi, hogy a tiltakozók hasznot húzhattak Mubarak fiának, Gamalnak korábbi erőfeszítéseiből, amelyek a médiapolitika szigorának enyhítését célozták. Az elmúlt években magánkézben lévő független lapok jöttek létre, amelyek bírálhattak kormánytisztviselőket is, noha a drákói sajtótörvények értelmében magát az elnököt és az állami intézményeket már nem.
Még olyan állami tulajdonban lévő lapok is, mint az 1875-ben alapított, nagy tekintélyű al-Ahram, szélesebb körben kezdték tükrözni a véleményeket, noha élesebben kritikus álláspontot vagy kényesebb témákat csak utalásokban, egyfajta kódolt üzenetben lehetett kifejteni. Hoszni Imám egyiptomi újságíró, a Londonban dolgozó külföldi tudósítók egyesületének (Foreign Press Association) elnöke szerint „az egyiptomi médiában sok bátor hang szólalt meg, s ők nagy munkát végeztek az elmúlt években.” Az országot megrázó politikai földrengés Hoszni Imám véleménye szerint komoly lehetőséget kínál az egyiptomi médiának, de hatalmas kihívást is jelent számára.

„Elpárolgott a tájékoztatási minisztérium hatalma”

„Világos, hogy a tájékoztatási minisztérium hatalma elpárolgott. Február 2-a, a Tahrír téri +tevés csata+ óta (amelynek során Mubarak hívei dromedárokon és lóháton rohamozták meg az elnök ellen tüntetőket) a minisztérium hallgatásba burkolózott, ami jól mutatja, hogy elvesztette a fonalat. Az állam összeomlik, de nem olyan könnyű egyik pillanatról a másikra szabaddá válni azt követően, hogy korábban évtizedeken át az információk eltitkolására nevelték az újságírókat. Ám nemcsak erről van szó. Miközben a sajtóirányítás már nem a régi, a rezsim martalócai bosszúhadjáratot indítottak az újságírók ellen, akik nem résztvevői az eseményeknek, és akiket hagyni kellene, hogy szabadon tájékoztassanak róluk” – hangoztatta Hoszni Imám.

Ám Kairóban ennek az ellenkezője történt. A BBC megfogalmazása szerint a népi mozgalom elleni küzdelmükben Egyiptom urai a klasszikus módszer szerint „a hírvivőkre tüzeltek”. Először azt híresztelték, hogy az országban izraeli ügynökök szítják a nyugtalanságot, akik újságírónak adják ki magukat, majd hivatalos személyek kijelentették, hogy a külföldi média részrehajló, torzító, sőt egyenesen uszítja a tömegeket. Szerdán és csütörtökön, ahogy a Tahrír teret elárasztotta az erőszak, a külföldi újságírókat sorozatos támadások érték: egyeseket a durván fellépő biztonsági erők vettek őrizetbe, míg másokat a Mubarak-párti ellentüntetők bántalmaztak. Sokukat azzal vádolták meg, hogy szándékosan aláaknázzák Egyiptom biztonságát, mert hamis képet adnak a tiltakozásokról.

Az egyiptomi kormány elítélte ugyan az újságírók ellen alkalmazott erőszakot, ám Omar Szuleimán alelnök csütörtökön az állami tévében bírálta a nemzetközi csatornák tudósítóit, mert „egyáltalán nem voltak barátiak”, „a nemzet és az állam ellen mozgósították a fiatalokat”, „rossz dolgokkal” tömték tele a fejüket, ami „elfogadhatatlan.”

Az amerikai külügyminisztérium szóvivője, számos ország rangos tisztségviselője, valamint neves sajtószervezetek képviselői tiltakoztak az elmúlt napokban a nemzetközi sajtó munkatársai, ismert személyiségei ellen alkalmazott durva erőszak, illetve munkájuk akadályoztatása miatt.

Az újságírók elleni támadások a demokratikus reformok ellenzését bizonyítják

Az újságírók elleni támadások Kelly McBride, az amerikai Poynter Institute újságíróképző központ médiaetika-tanárnője szerint „egyértelműen azt érzékeltetik, hogy az egyiptomi kormány ellenzi a demokratikus reformokat, hiszen az újságírók a szólásszabadságot képviselik, és a szólásszabadság lételeme a demokráciának.” „Egy újságíró elnémítása egyrészt azt jelenti, hogy lehúzzák a függönyt, eltitkolják, mi történik, másrészt az célozza, hogy kialakítsa a félelem légkörét, vagyis megfélemlítse a többi újságírót” – fűzte hozzá.

Egyiptomban az újságírók elleni gyakori támadások egyik magyarázata az lehet, hogy Kairóban már a Mubarak elleni tiltakozás kezdete előtt is igen sok külföldi tudósító dolgozott – fejtette ki McBride. A média a legutóbbi eseményekig Kairót megfelelő és baráti támaszpontnak tekintette, az újságírók onnan utaztak az ellenségesebbnek tekintett afrikai és közel-keleti térségekbe. Másfelől a tanárnő észrevétele szerint Egyiptom különleges visszhangot kelt a nyugati közvéleményben: „Rezonál bennünk, hiszen ezt az országot szövetségesünknek tekintettük, sok turista járt ott, biztonságos országnak tudták. Az emberek most azt mondják: ez nem az az Egyiptom, amelyet én ismerek.”

A Bizottság az Újságírók Védelméért (CPJ) nevű, New York-i székhelyű nemzetközi szervezet közel-keleti koordinátora, Mohammed Abdel-Dajem szerint az újságírók ellen Egyiptomban alkalmazott erőszak leplezetlenebb és általánosabb, mint bármely más közelmúltban lezajlott konfliktusban. A CPJ 1981 óta követi az újságírók elleni atrocitásokat. Dajem szerint ebben a tekintetben csak az 1990-es években Algériában kialakult polgárháborúval, vagy Iránnal lehet párhuzamot vonni.

Az eseményekről az egész világnak hitelesen beszámoló, az állami manipulációt hatástalanító újságírók munkájának fontosságát – és feladatuk kockázatait – nehéz túlbecsülni a mai egyiptomi helyzetben. Barbara Cochran, a Missouri egyetem újságíró fakultásának tanárnője, aki több amerikai sajtószervezet magas rangú vezetője is volt, és pályája során a világ számos forró pontjáról tudósított, a CNN-nek nyilatkozva kifejtette, hogy a mostani egyiptomi eseményeket nem lehet egy kalap alá venni más hasonló konfliktusokkal. „Sokat nyom a latban, hogy miként számolnak be róla”, és ez attól is függ, hogy az újságírók „eléggé biztonságban érzik-e magukat ahhoz, hogy tudósíthassanak”.

Cochran szerint ugyanis az új technológia, a világháló, a Twitter, a Facebook, valamint a kisebb és olcsóbb kamerák sok tekintetben felszabadították a tudósítókat, ám ugyanakkor könnyebb célponttá is tették őket. „Amikor én dolgoztam, bejuthattam az országba, dolgozhattam ott és távozhattam anélkül, hogy bárki bárkinek +elcsiripelhette+ volna jelenlétemet. És nem volt olyan óriási sietség, mint ma, amikor a hírügynökségek az online elsőségért is versenyeznek”.

Az állami média változása fontos mutató lehet

A bonyolult helyzetben az Egyiptomról szóló tudósításoknak fontos elemévé vált az is, hogy a nemzetközi média éberen figyeli és elemzi a hivatalos egyiptomi hírközlést. Ismert jelenség, hogy a tekintélyuralmi rendszer által közvetlenül ellenőrzött média legkisebb változása is érzékeny mutatója lehet a politika alakulásának. Ebben az értelemben nevezhető akár fordulatnak is, hogy az állami tévé és sajtó fontos személyiségei közül többen is akadtak, akik nyilvánosan elutasították a manipulációban való további részvételt.

A NYT szerint még az al-Ahram kormánylap angol nyelvű kiadásának szerkesztője, Hani Sukralláh is úgy fogalmazott, hogy valahányszor az állami tévére kapcsolt, „undor fogta el”. A lap angol változata nagyobb teret adott a kormányt bíráló véleményeknek, de arab nyelvű kiadásában egyáltalán nem említették, mit követelnek a tüntetők. Sukralláh szerint ezért az al-Ahram mintegy 30 újságírója levélben fordult a főszerkesztőhöz, javasolva, hogy a lap tartson nagyobb távolságot a kormányzattól.