Egy fotómegosztással kezdődött. A képen ákombákom, nyomtatott nagybetűvel írt sorok. Az oldal margóján piros „láttamjel”, hónap-nap dátumozással – sem évszám, sem osztályzat nem látható. Úgy tűnik, iskolai munkáról van szó. A girbegurba betűk meglepően határozott és lendületes összegzést formálnak Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjéről. Mi folyik itt? – tette fel a kérdést a Facebook népe és lázas munka kezdődött: kommentáradatok, megosztások, blogposztok – duzzadtak a véleményhegyek. 

„Ez a könyv depressziós volt. A lúddal együtt 7-en haltak meg. /…/ Aki 2-szer elolvassa, az 8 évig antidepresszánst szert szed, vagy ha ezt nem csinálja, akkor felakasztja magát. Ezt most tök komolyan mondom, nulla iróniával. Kész, ez komolyan kész.”

A képet kevesebb, mint egy hónap alatt 1384-en osztották meg és 623-an lájkolták. Az, hogy jóval többen osztották meg a szöveget, mint ahányan lájkolták arra utal, hogy a Facebook népét megosztották a gondolatok.

„Először is, ezt a szöveget nem gyerek írta” – sommázza véleményét az egyik hozzászóló. Honnan is ismerne olyan szavakat egy nyolc-kilencéves gyerek, mint az „antidepresszáns”? „Vagy ha igen, akkor ott már régen nagy a baj. Az én gyerekeim például nem ismerték alsós korukban a szót: antidepresszáns. Ha ezt a szót ismeri egy gyerek, az valószínűleg azt jelenti, hogy a szülei szedik, vagy a televízióban lát/hall ilyen szöveget – na ezt érzem én gondnak/…/” – írja az egyébként oktatással foglalkozó lap munkatársa.

A képmegosztás több blogbejegyzést is inspirált. Az osztalyfonok.hu egyik vendégszerzője szerint a mű olvasása az együttérzés, a szociális érzék hangsúlyozása miatt fontos, és nem kellene félteni a gyerekeket Móra elbeszéléseitől, amelyeket „általában szomorkás empátia, néhol a tragédiák fölött érzett düh hat át”. A szerző szomorú lenne, ha saját gyermekei nem részesülhettek volna ebben a közvetett tapasztalatban. „Adjunk csak Mórát gyermekeinknek. Reménykedjünk, hogy csak a történet, s nem a történés lesz sajátjuk.”

Küsmödi felrobban

„Nem számítottam arra, hogy ilyen hullámokat indít majd el Dani olvasónaplójának utolsó lapja” – mondja Zsuzsa, a szerző édesanyja, aki annak idején nagyon eredetinek gondolta fia gyermekkori munkáját, ezért az olvasónaplót a mai napig megőrizte. Mivel egy ismerőse bő hónapja egy vicces dolgozatot posztolt ki Facebook-falán, úgy gondolta, talán Daniét is érdemes újra megosztani. „A kép egyébként már évek óta fent volt a saját oldalamon, de csak néhány ismerősöm lájkolta, és aztán szépen elfelejtődött.” Egészen addig, mikor is Zsuzsa találkozott már említett ismerősének vicces posztjával, és ehhez „hozzákommentelte” Dani művét is. Egy másik ismerőse itt látta meg a művet és engedélyt kért arra, hogy megoszthassa saját falán is a képet.

„Ekkor elindult a lavina. Pár héten belül 1300-nál is többen osztották meg a gyerekkori írásomat. Tumblr-re is kikerült, ott is sokan foglalkoztak vele” – mondja Dani, aki ma tizenhét éves, és úgy tűnik alapvetően szórakoztatja a hirtelen támadt dicsőség. Ha valami bosszantja, akkor az az, hogy nem azok a munkái terjednek ilyen viharos sebességgel, amelyekkel akár több napot, hetet is foglalkozik. Dani ugyanis rajzol: képei számos portálon is felbukkannak. „Ezt a fogalmazást fél óra alatt készítettem, azt a rajzot pedig” – mutat a falon függő, bekeretezett munkájára – „napokon át”.

Előkerül az olvasónapló is, amit nyomtatott nagybetűvel vezetett a nyolcéves Dani. „Mivel alsóban problémái voltak a finommotoros mozgásokkal, az iskola engedélyezte, hogy Dani nyomtatott nagybetűkkel írhasson” – mondja Zsuzsa. Az olvasónapló elején látszik, hogy Dani élvezte a könyvet: lendületes összefoglalóit rengeteg rajzzal illusztrálta. A könyv vége felé a rajzok egyre kevésbe színesek, majd el is maradnak. Az elmémesedett utolsó oldalra már nem is jutott rajz.

„Lehet, hogy ma már élvezném, de – őszintén szólva  – azóta nem jutott az eszembe, hogy kézbe vegyem” – mondja Dani. Most éppen William S. Burroughs, Hunter S. Thompson és Irwin Welsh könyveit olvassa, az utóbbi időben pedig Burroughs könyve, a Meztelen ebéd tette rá a legnagyobb hatást. 

Körtemuzsika

Zsuzsa nem azt vitatja, hogy a Kincskereső kisködmönnek van-e helye a kötelező olvasmányok között – sokkal inkább azt, hogy hányadik osztályban érdemes foglalkozni vele. „Együttérzést, empátiát nagyon sokféleképp lehet tanítani. Számomra ennek a legjobb példája az volt, amikor Dani kiscsoportos óvodai közösségébe egy hatéves, Down-szindrómás kisfiú került, akit a pici gyerekek a legnagyobb természetességgel befogadtak és szeretettel vették körül.” 

„Feladhatnának mást is olvasni alsóban, mint a Kincskeresőt, a Pál utcai fiúkat vagy a Légy jó mindhaláligot” – mondja Dani, de azért hozzáteszi, hogy akkoriban nem csak kötelező olvasmányokon akadt ki. Például egyszer tizenkét évesen megnézte a Mechanikus narancsot. „Azon is kikészültem” – mondja. „Most viszont már tudom értelmezni, és zseniálisnak tartom.”

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Zsuzsát leginkább az bosszantotta, hogy csak azért, mert Dani nyolcévesen ismerte az „antidepresszáns” szót, rögtön „besorolták” az egész családot. Míg azt is abszurdnak tartja, hogy ebből kiindulva többen úgy gondolták, a szülők nyilván antidepresszánsokon élnek – ami nem igaz –, eleve nem érti, hogy miért törne pálcát éppen egy magát szakembernek nevező személy egy depressziótól szenvedő anya vagy apa szülői képességei felett. „Egy olyan országban, ahol a depresszió népbetegségnek számít, ahol a probléma szőnyeg alá söprése elterjedt stratégia, ez a hozzáállás szerintem egészen tragikus” – mondja Zsuzsa. Különösen, ha ugyanazon írás kapcsán mások pedig az együttérzés hiányát róják fel a gyereknek vagy családjának.

„Ráadásul én nem mondtam a könyvről azt, hogy rossz, vagy hogy nem kéne elolvasni. Nyolcévesen csak azt emeltem ki, amivel szerintem mindenki egyetért: hogy nagyon-nagyon szomorú” – mondja Dani. Zsuzsa hozzáteszi, hogy sok blogbejegyzés, hozzászólás szerzője javasolta, hogy beszélgessen el a gyerekkel erről, nehogy az értékrendjében úgy maradjon meg a mű, mint „depressziós szar”. „Pedig akkor is és most is sokat beszélgetünk műalkotásokról – legyen az zene, film, könyv vagy bármi más.” Zsuzsát mindig lenyűgözte Dani eredeti látásmódja. A gyerek nyolcévesen is gyakran meglepte őt a világról megfogalmazott véleményével – a világért sem erőltette volna rá a sajátját.

A ködmön

Tény, hogy Dani olvasónaplója rengeteg embert inspirált arra, hogy kifejtse álláspontját az ügyben. Hogy miért futott be ilyen viharos karriert a Facebookon a könyvről készült összefoglaló, arról felelős szerkesztőnket, Molnár Cecíliát kérdeztük.

„Ezek a „gyerekszáj”-történetek mindig népszerűek. Gondolom azért, mert a gyerekek sokkal egyszerűbben és egyértelműbben fogalmaznak, mint a felnőttek. Ráadásul van annak valami bája, hogy egy gyerek a maga nyelvén komoly kritikát fogalmaz meg egy kötelező olvasmánnyal kapcsolatban. Konkrétan azt a kérdést feszegeti „szenvedő alanyként”, hogy káros-e a gyerekekre nézve elolvasni ezt a könyvet. Szerintem az olvasónapló részlete olyan élményeket ír le, amelyek sokakban megfogalmazódtak – nem feltétlenül a Móra-regénnyel kapcsolatosan, hanem általában a magyar közoktatásban szokásos kötelező olvasmányokkal kapcsolatban (gondoljunk A Pál utcai fiúk-ra, a Légy jó mindhalálig-ra).

A gyerek nagyon beletrafált a közepébe. Miért tanítjuk ezeket a régi regényeket? Van-e bármi hasznuk? És ha hasznuk nincs, legalább nem károsak? Hogyan szerettetjük meg ezzel az olvasást? Tényleg fontosabb az irodalmi kánon és a hagyomány a gyerekek szempontjainál? Ezek a kérdések mind-mind beleolvashatóak a rövidke írásba. Éppen ezért – na meg persze a megfogalmazás néhány felnőttes vonása miatt – nehéz elképzelni, hogy valóban egy 8 éves gyerek írta. Én úgy gondolom, semmiképpen nem tipikus az ő véleménye a kortársai körében” – fejti ki felelős szerkesztőnk.

A legtöbb kommentelőt persze az foglalkoztatja, hogy kell-e tanítani 8-9 éveseknek a Kincskereső kisködmönt.

„Erre nehéz válaszolni. Bár az oktatásirányítás ma nem errefelé megy, de én egyáltalán nem hiszek az ilyen általános „kellésekben”. Szerintem azt kell tanítani, amivel valamilyen pedagógiai célt el tudunk érni egy adott tanulócsoportban. Ilyen értelemben a Kincskereső-t is kellhet tanítani. Jó lehet sok mindenre: a szegénység, a betegség, a nyomorékság, a halál tabuival egyáltalán nem gondolom, hogy ártalmas, ha találkoznak a gyerekek – akár már 8 éves korban.

A kötelező olvasmány „csak” eszköz: ki kell találni, miért tanítjuk. És persze azon is múlik a dolog, hogy hogyan tanítjuk. Visszatérve a konkrét ügyhöz: aki klasszikus olvasónaplót írat a gyerekekkel, az valószínűleg nem nagyon tér el tanítási módszereiben az évtizedes gyakorlattól. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy a regény egy-egy jelenete dramatizálva vagy belső hangokkal eljátszva igen tanulságos és fejlesztő hatású lehet.”

Merítés

„Én is végigsírtam annak idején ezt a könyvet, de az miért is jó? Miért kell egy 4.-es gyermeknek sírnia ha nem muszáj? Ezerszer jobban e kornak való olvasmányok vannak.A Kincskereső k.k. nem gyerekeknek íródott. Bár irodalmilag műremeknek tartom kb. 17-18 éves gyereknek. Ennyi erővel temetésre is el lehetne vinni egy 4. osztályt.”

„/…/ ha a szülei antidepresszánsokat szednek, az rossz neki is. Nem azt mondom, hogy túlélhetetlen, de inkább kelljen elolvasnia egy könyvet muszájból, mint hogy a szülei tartósan betegek legyenek, nem? Ha a TV-ből hallotta, akkor gondolj bele, milyen filmeket néz? Ennél nem lehet rosszabb a Kincskereső...:((((”

„Tökmindegy, ki mit gondol a könyvről. A srác szuper, gratulálok az anyukájának is, meg neki magának is. Nem lehetett neki egyszerű ilyen határozott egyéniséggel a suliban.”

„Kincskereső kisködmönt szerintem nem csak a szomorúság miatt nem szabadna másodikban olvastatni, hanem a nyelvezete miatt sem. Szerintem a mai srácoknak szótár kell hozzá. Plusz, ha 8-9 évesen nem szeret meg olvasni, akkor sokáig utálni fogja. Én biztosan kortárs irodalmat adnék nekik, Ruminit Berg Judittól, vagy Nógrádi Gábort. Sok tanár adja fel ezeket is, de a többség még ragaszkodik a régi kánonhoz.”

„Lehet rosszul ítélem meg, de kizárt, hogy egy 8 éves gyereknek ilyen szókincse legyen és ilyen szavaknak tudja az értelmét és tudatosan használja őket. Nem azt mondom, hogy buta, csak azt, hogy ennyire nem érett még. Engem nem győz meg egyelőre.”

„Én meg azt a felnőttet sajnálom, aki szerint a Kincskereső kisködmön depresszióssá tesz. Talán a sok agresszív számítógépes játék, a Való világ meg a többi szenny a személyiség fejlődésére pozitívabb hatással van.(Egyik évfolyam társam sem kötött ki a pszichiátrián.)”

„Így,nyomtatottan nem ír egy alsós gyerek!! Ezt a szülője írta meg neki,de ő is elég primitív módon.”

„/.../a stílus is egy felnőtté, az alsósok nem így fogalmaznának, még ha ezt is gondolnák...”

„Ez is egy "provokatív poén", sajnos gyakran jelenik meg ilyesmi. Nem vicces...”

„Szomorú, ha a tanító néni elfogadja és nem íratja vala újra... én azt tenném.”

„Nem mindegy, milyen habitusú gyerek milyen életkorban találkozik vele. Engem máig megvisel az emléke, kísért. Pedig végül magyartanár lett belőlem. /…/ Egyébként, szerintem negyedikes gyerekeknek igenis korai. És egyet értek: ezt a szöveget nem gyerek írta. Melyik gyerek ír olyant, hogy "nulla irónia" ?”

„Nem hiszem, hogy pl a kis Bicebóca története bármikor is elavulhat...Ha mégis, az már régen nagy baj...Szerintem minden a szülőn, illetve a pedagóguson múlik, hogy "tálaljuk".” 

„Azt kell megnézni hogy a "Tanár" mikor látta! Április 1-én!  Szerintem felnőtt írta!”

„Én minden kötelező olvasmányt elolvastam elejétől a végéig, amikor kellett. De amit csak rettentő kényszer hatására tudtam végigrágni, az Egri csillagok, és A kőszívű ember fiai. Ez a kettő túl korán jött, még nem voltam elég érett.. A mai napig nem szeretem, és soha többé nem kívánom elolvasni. Szerintem át kellene gondolni ezen könyvek időzítését.”

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése