Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az eszperantó végül is élő nyelv-e, meglehetősen eltérő – s olykor nem kevésbé indulatos – véleményeket hallhat az ember. A kérdés már csak azért is érdekes lehet, mert az elmúlt évek statisztikai adatai szerint az angol és a német után a harmadik helyen a nyelvvizsgák számát tekintve éveken át az eszperantó képviseltette magát. 2013-ra ugyan az eszperantó – nyelvvizsgákban mérhető – népszerűsége ugyan csökkent, de – az összes nyelvvizsgák számát tekintve – még mindig a harmadik helyen áll, annak ellenére, hogy a sikeres nyelvvizsgák számát tekintve éppen a negyedik helyre szorult a francia mögött. Legnagyobb számban a 20–29 éves korosztály képviselői szereznek eszperantó nyelvvizsgát – nem utolsó sorban a diplomához szükséges nyelvvizsga kényszere miatt. Nem kívánván foglalkozni a diploma és a nyelvvizsga (pláne: nyelvtudás) szükségességének napjainkban is sok port kavaró kérdésével, figyelmünket szenteljük inkább annak a kérdésnek, hogy – amennyiben számos esetben a diploma előfeltétele élő idegen nyelvből tett nyelvvizsga – az eszperantóval kapcsolatban hazai intézmények hogyan nyilatkoznak az eszperantó élő nyelvi jellegéről.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Néhány vélemény

Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke már 1999-ben – egyebek mellett – az alábbiakban összegezte álláspontját az eszperantóval kapcsolatban: „az immár több mint száz éve, világszerte beszélt eszperantó élő nyelv, egy sajátos kulturális közösség nyelve, amelynek gazdag irodalma is van. Az öt kontinensen mintegy 10 millió ember kommunikációs másodnyelve – az anyanyelv mellett. Ugyanakkor számos ember második anyanyelve, oly módon, hogy a szülők otthoni nyelvként egymás között az eszperantót használják.”

2001-ben az Idegennyelvi Továbbképző Központ (a „Rigó utca”) így foglalt állást: „Az Idegennyelvi Továbbképző Központ az állami nyelvvizsga keretei között is és az államilag elismert nyelvvizsga keretei között is az eszperantó nyelvet élő nyelvként vizsgáztatja”.

2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete arról ad tájékoztatást, hogy az Intézet „vezető munkatársainak egybehangzó véleménye az, hogy az eszperantó az élő idegen nyelv kategóriájába tartozik. Ezen túlmenően az eszperantó nyelv jelenlegi állapotát és történetét is figyelembe vevő pontosabb leírás és besorolás szerint az eszperantó a) nagymértékben normalizált, b) erősen szocializálódott, c) nem etnikus élő nyelv, amely egy másodlagos nyelvi közösségben minden lehetséges nyelvi funkciót betölt és ugyanakkor közvetítő nyelvként is működik.”

Az Oktatási Minisztérium Felsőoktatási Helyettes Államtitkárság Felsőoktatási Főosztálya részéről Szövényi Zsolt főosztályvezető ezt követően, szintén 2004-ben ennek szellemében tájékoztatja az érintetteket arról, hogy az eszperantó élő nyelv: „a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete 2004. január 6-ai ülésén döntést hozott arról, hogy az eszperantó élő idegen nyelvnek minősül. Erről a döntésről tájékoztattam az Eszperantó Szövetség elnökét, valamint a felsőoktatási intézmények vezetőit.”

Mindezeket figyelembe véve talán óhatatlanul felmerül a kérdés: mi is az élő nyelv, a holt nyelv, a mesterséges nyelv, s mindezekhez hogyan is viszonyul az eszperantó?

Élő nyelv, holt nyelv, mesterséges nyelv, eszperantó

Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke és a Magyarországi Eszperantó Szövetség 2002 decemberében rendezett tudományos konferenciájának alapgondolata a természetes és mesterséges nyelvek összevetése volt. A konferencián elhangzott előadásokból 12 tanulmány született, amelyek a Tinta Könyvkiadó gondozásában meg is jelentek 2003-ban, Természetes nyelvek – mesterséges nyelvek címmel. A kötet, melyet nyugodt szívvel ajánlhatunk mindenki számára, aki a téma iránt érdeklődik, olyan nyelvekkel foglalkozik, mint a norvég, az ivrit, a szuahéli, a cigány, a latin, a magyar és az eszperantó. A tanulmányok e nyelveken keresztül is engednek bepillantást az élő, holt, természetes és mesterséges nyelvek világába.

A konferenciát követően az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke és a Magyarországi Eszperantó Szövetség egy külön állásfoglalásban a legfőbb fogalmak tisztázására tesz kísérletet. A rövid, eszperantó és magyar nyelven is hozzáférhető dokumentumban az élő nyelvek meghatározása kapcsán az alábbiakat olvashatjuk:

Az élő nyelv valamely jelenleg élő közösség vagy társadalom által kommunikáció céljára rendszeresen használt nyelv.

E megfogalmazás tükrében azt kell tehát feltételeznünk, hogy az eszperantónak van olyan élő közössége, mely azt a kommunikáció céljára rendszeresen használja is. Különösen érdekes ez akkor, amikor a Természetes nyelvek – mesterséges nyelvek című tanulmánykötet egyik szerzője, Salomonné Csiszár Pálma Apanyelvem az eszperantó című tanulmányában David Crystalra hivatkozik:

Egy nyelvet addig tekinthetünk élő nyelvnek, amíg van olyan generáció, amely anyanyelveként tanulja azt. Ennek a meghatározásnak megfelel az eszperantó, de ne feledkezzünk meg arról, hogy az eszperantó nemzetközi nyelv. Nem arra találták ki, hogy a gyerekek beszéljék az óvodában. Nem cél, hogy az eszperantó kreolizálódjon, hogy az eszperantó anyanyelvi kétnyelvűség széles körben elterjedjen. Az eszperantó nem azért élő nyelv, mert pár száz gyermek anyanyelveként beszéli, éppen ellenkezőleg, azért válhatott anyanyelvvé, mert már a gyermekek születése előtt elterjedt, használt nyelv volt, a szülők pedig nem akarták kizárni a gyermekeket a nemzetközi kapcsolatok létesítésének lehetőségéből.

Soros Györggyel kapcsolatban több helyen olvasható, hogy született eszperantó anyanyelvű beszélő. Tény, hogy a nyelvet apjától, a neves eszperantista írótól, Soros Tivadartól tanulta már gyermekkorában. Humphrey Tonkin, aki az eredetileg eszperantóul megjelent Maskerado című kötetet angolra fordította (Soros Tivadar ebben meséli el, hogyan élte túl a család 1944-1945-öt) egy riportban viszont tagadja, hogy Soros György anya- vagy apanyelvként tanulta volna az eszperantót. Soros György ugyanakkor maga is elismeri, hogy a nemzetközi nyelv számos előnyhöz juttatta élete során – annak ellenére, hogy ma már nem használja a nyelvet. Mielőtt bárki kételkedne abban, hogy létezik eszperantó két-, illetve háromnyelvűség, magát a cikk szerzőjét, Salomonné Csiszár Pálmát hozzuk fél példaként, aki – maga is eszperantó kétnyelvűként – tanulmányában ezt írja: „akkor is eszperantóul beszélünk a nővéremmel, ha kettesben maradunk”.

Visszatérve az Állásfoglalás további fogalmaira, a holt nyelvek kapcsán az alábbi definíciót alkalmazza a dokumentum:

A holt nyelv valamely kihalt, vagy nyelvet cserélt közösségnek vagy társadalomnak a múltban élő nyelvként használt, de ma már nem használt nyelve.

Szemben az eszperantóval, azt kell tehát feltételeznünk, hogy a latin kapcsán nem beszélhetünk olyan közösségről, mely a nyelvet kommunikációs célra rendszeresen használná.

A Természetes nyelvek – mesterséges nyelvek című tanulmánykötetben Constantinovitsné Vladár Zsuzsa A latin nyelv az európai kultúrában című tanulmányában nem véletlenül írja a latin nyelvről:

Vannak latin nyelvű folyóiratok [...]. A szókincset mesterségesen bővítik [...]. Mindezzel együtt is azt mondhatjuk, hogy a latin nyelv ma már nem számít élő nyelvnek, nemzetközi jelentőségét, tudományos hatalmát jórészt elvesztette.

 

A mesterséges nyelvek kapcsán ezt olvashatjuk az Állásfoglalásban:

A műnyelv, vagy mesterséges nyelv (újabban inkább: tervezett nyelv) kifejezés csupán a nyelv létrehozatalának és fejlesztésének arra a szándékos és tudatos módjára utal, amelyet minden modern élő nyelv fejlesztésére is alkalmaznak. Lehet élő nyelv, holt nyelv, vagy csak nyelvtervezet.

A létrehozatalának körülményeit tekintve mesterséges alapokkal rendelkező eszperantó későbbi fejlődése során a természetes nyelvekre jellemző módon fejlődik tovább – ahogy erre Saussure már 1916-ban rávilágított. A természetes nyelvek esetében viszont számos alkalommal szintén kimutatható a mesterséges jelleg – gondoljunk csak a nyelvújítás jelenségére.

Az eszperantóval kapcsolatban az Állásfoglalás végül így fogalmaz:

Az eszperantó vonatkozásában tény, hogy amilyen spontán változások mentek végbe a franciának, az olasznak, a spanyolnak stb. kialakulásánál a latin nyelvhez képest, körülbelül ugyanolyan mértékű – de szándékosan egyszerűsítő, szabályosító és értékmegőrző – változtatások eredményezték az eszperantó létrejöttét is ezekhez a modern nyelvekhez képest. Ezért nevezik az eszperantót az indoeurópai nyelvek legifjabb közös hajtásának, amelyet az egész Földön szétszórtan élő, jelentős létszámú közösség – családokban, egyesületekben, helyi és nemzetközi találkozókon, konferenciákon, kongresszusokon és a turizmusban, szóban, írásban, nyomtatásban, folyóiratokban, könyvekben, CD-ken, e-mailekben és az interneten – nap mint nap használ, amely tehát egyértelműen élő nyelvnek minősül.

Publikálása óta, miként a modern nyelveket, az eszperantót is a saját használói (az eszperantó társadalom) fejlesztik a kor változó követelményeinek megfelelően, spontánul is és tervezetten is, de az egyszerűséget, szabályosságot és szépséget továbbra is biztosító keretek között.

S bár ellenzői még nyelv mivoltát is elvitatják tőle, az eszperantó elmúlt 126 éves történetének során mutatott spontán fejlődése is tükrözni látszik a fentiekben megfogalmazottakat: az eszperantó élő nyelv. Kétségtelenül vannak nála nagyobb, de minden bizonnyal vannak az eszperantónál is kisebb élő nyelvek. Vannak rajta kívül más mesterséges, tervezett (eredetű) nyelvek is, de olyan, amely rendelkezik a természetes nyelvek olyan tulajdonságaival, melyek élővé teszik azt, aligha.

Felhasznált irodalom

Természetes nyelvek – mesterséges nyelvek. Szerkesztette: Gecső Tamás. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése