Noha a világ figyelmét Sir David Attenborough hívta fel olyan végveszélybe került fajokra, mint a hegyi gorilla, a panda és a tigris, a híres biológus most új „kedvenceket” keres, hogy más fajok is hasonló figyelmet kaphassanak. Ezúttal tíz kevésbé ismert és szokatlan teremtény túléléséért harcol a 86 éves természettudós.

Újkori „bárkájára” elsőként egy újvilági majomfajt, a Brazíliában honos fekete oroszlánmajmot (Leontopithecus chrysopygus) vinné fel. A faj olyan ritka, hogy már kihaltnak hitték, mígnem a hetvenes években Sao Paulo mellett fel nem fedezték egy aprócska populációját. Ma vadon élő egyedeinek számát nagyjából ezerre becsülik. További jelöltjei között van egy akár száz évig is elélő szalamandra, egy békafaj, amelynek hímjei szájukban költik ki az utódokat, és egy ősi emlős, amelynek harapása halálos mérget juttat az áldozatába.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Rózsaszínű, vak, féregszerű

„Sok olyan állatot ismerünk ma, amelyre hasonló sors vár, mint korábban a dodóra. Felkértek, hogy nevezzek meg tíz fajt, amelyet magammal vinnék a saját bárkámra. Választhattam volna olyanokat, amelyek jobban illenek a szalagcímekbe. A királyi tigrist, a látványos jegesmedvét, a gyönyörűséges hópárducot vagy a pompás hegyi gorillát. Ezek olyan állatok, amelyeket semmiképpen sem szeretnék elveszíteni” – mondta a The Daily Telegraph című brit napilapnak Attenborough. Hozzátette, hogy azért választotta mégis a szóban forgó tízet, mert a világon számos olyan rendkívüli lény él, amelyek nincsenek reflektorfényben. „Ez a pár példa bepillantást enged a természet egyedülálló változatosságába” – húzta alá.

Bárkáján ezért helyet kapott a barlangi vakgőte (Proteus anguinus), amely föld alatti vizekben, barlangi folyókban él többek között Horvátországban, Montenegróban és Olaszországban. A természettudós szerint a titokzatos kétéltű egyike a természet „legtökéletesebb specialistáinak”, mivel alkalmazkodott a teljesen sötét élőhelyhez, és akár 10 évet is kibír élelem nélkül. „Régen azt hitték róluk Horvátországban, hogy sárkánykölykök. Valóban igen különös a külsejük. Nagyon vékony a lábuk, a testük rendkívül elnyújtott, de talán a legkülönösebb, hogy akár 100 évig is elélhetnek” – magyarázta Attenborough. Ám a különleges állatok élőhelyén tapasztalható vízszennyezés fenyegeti a túlélésüket.

Barlangi vakgőte
(Forrás: Wikimedia Commons / Boštjan Burger)

A legnagyobb, a leglengébb, a legősibb

Sir David listájának legnagyobbja a szumátrai orrszarvú – noha ez a faj az orrszarvúfélék családjának éppen a legkisebbike. A világ öt orrszarvúfaja mind veszélyeztetett, a szumátraiakból azonban mindössze 200 él vadon. Jelenleg fogságban szaporítják őket, hogy némi reményt nyújtsanak a megmaradásuknak.

A lista leglégiesebb képviselője egy pillangó, mivel a tudós a brit Pillangóalap elnöke. A megszámlálhatatlan lepke közül azért esett a választása az Ornithoptera priamus (Priamosz madárpillangója) nevű, Új-Guineában élő fajra, mert „szívet lelkesítő” a szépsége.

Priamosz madárpillangói
(Forrás: Wikimedia Commons / Corrie Barklimore / CC BY 2.0)

A pillangót egy sokkal kevésbé színpompás emlős követi. Olyan különleges emlős, amely közvetlen leszármazottja „minden emlősök ősének”. A patkányvakondfélék családjának képviselői leginkább a cickányokra emlékeztetnek. Egyikük, a haiti patkányvakond (Solenodon paradoxus) harminc centiméter körüli, éjszakai életmódot folytató állat, főként a Dominikai Köztársaság területén él. Nyála – és ezzel harapása – mérgező, mégis súlyosan veszélyeztetik a kutyák és a macskák, amelyek az embert kísérték el az Újvilágba. „A patkányvakondok páratlanok a maguk nemében. Ha elveszítjük őket, sosem láthatunk semmi hozzájuk hasonlót a Földön” – közölte Attenborough.

Patkányvakond
(Forrás: Wikimedia Commons / Sandstein / CC BY 3.0)

Az erszényes, a Darwin-béka és az ínyencfalat

Nem nagyon látványos az egérszerű erszényes, a törpe erszényesnyest (Dasyurus hallucatus). Az utóbbi tíz évben azonban populációja több mint a felére csökkent, aminek elsődleges oka az Ausztráliába behurcolt óriásvarangy, amelynek mérgező bőre megöli az apró ragadozókat. A helyi természetvédők most azzal kísérleteznek, hogy fogságban nevelnek erszényesnyesteket, amelyeket méregtelenített, de rosszullétet okozó varangyokkal etetnek abban a reményben, hogy a kisemlősök megtanulják nem zsákmányállatnak tekinteni a békákat, amikor visszaengedik őket a természetbe.

Törpe erszényesnyest
(Forrás: Wikimedia Commons / Wildlife Explorer /CC BY 3.0)

A „békaellenségek” után Sir David listáján is egy béka következik. A kétéltű azért is különleges, mert Charles Darwin írta le először, amikor 1834-ben Chilébe érkezett, ezért később Darwin hegyesorrú békájának (Rhinoderma darwinii) nevezték el. Ma a legfőbb ellensége az a vulkáni hamu, amely erdei élőhelyeinek közelében száll fel a környező tűzhányókból. „Nagyon figyelemreméltó béka, mivel a hímek költik ki az utódokat a szájukban. A petéket az apák a hangot adó torokzsákjukban tartják, itt fejlődnek ki a kisbékák. A hamu azonban kiszárítja és megöli azt a vegetációt, amely a békák otthonául szolgál, ezért kerültek végveszélybe” – indokolta döntését a tudós.

Darwin hegyesorrú békája
(Forrás: Wikimedia Commons / Mono Andes / CC BY-SA 2.0)

Attenborough különleges történettel szolgál következő választottjáról, egy furcsa, pikkelyes emlősről is. Pályafutásának kezdetén egy ázsiai forgatás alkalmával ugyanis megmentette a hátsó-indiai tobzoska (Manis javanica) egy példányát – egyenesen a serpenyőből. A hangyászokra emlékeztető tobzoskák kemény keratinpikkelyeket növesztenek a testükön: az anyag lényegében megegyezik az emberi haj és köröm építőanyagával. A kis különcöket nemcsak gasztronómiai értékük, hanem állítólagos gyógyerejük miatt is vadásszák. „Az egyik legaranyosabb állat, amellyel valaha találkoztam. Nagy számban exportálják őket illegálisan, különösen Kínába. Az elmúlt 15 évben a tobzoskák több mint fele tűnt el” – tárta fel Attenborough.

Tobzoska
(Forrás: Wikimedia Commons / Liné1 / GNU-FDL 1.2)

Kismadár és szivacs a végén

A lista utolsó előtti tagja egy különleges kolibri, amely az Andok perui lábánál él. A levélfarkú csodakolibri (Loddigesia mirabilis) a farktollait használja arra, hogy látványos, ám igen kimerítő módon párt találjon magának. A 15 cm körüli madár hímjének farktollai nagyon hosszúak, líraszerűen hajlottak két tollpamaccsal a végükön.

Levélfarkú csodakolibri
(Forrás: Wikimedia Commons / J. Gould, H.C. Richter and William Hart)

Attenborough utolsó jelöltje sem kevésbé különleges: a vénuszkosár (Euplectella aspergillum) a mélytengerben él, testének vázát az üveg alapanyaga, a szilícium-dioxid – köznapi nevén kova – alkotja. „Összetett üvegszerkezete a dizájn csodája. A szivacs úgy építi fel, hogy nincsen szüksége vörösen izzó hutára, mint nekünk, embereknek” – fejtette ki a tudós.

Vénuszkosár
(Forrás: Wikimedia Commons / NOAA/Monterey Bay Aquarium Research Institute)