Személyiségünk egyik tükre beszédünk, de nemcsak rólunk, hanem a társadalomról is képet mutat. Hiszen a beszéd tanult tevékenység, és formálódási folyamata életünk során sohasem befejezett. Így megszólalásunk mikéntje saját habitusunk mellett a reánk hatását kifejtő környező világról is árulkodik.

Frissen kiadott beszédtechnikai kötetből és a szerzőjével folytatott beszélgetésből tudtam meg mindezeket. A gyakorlókönyvet jegyző Thoroczkay Miklósné negyven éve dolgozik logopédusként Kőbányán; emellett a Színművészeti Főiskolán, majd Egyetemen is kis híján négy évtizedig foglalkozott a jövendő színészekkel. A legelső, általa is tanított osztályba járt például Hegedűs D. Géza, de sok olyan növendéke akadt, akiknek a hangját sokan ismerik, mivel rengeteget szinkronizálnak. A tanárnőnek hamarjában Barbinek Péter, Jakab Csaba és a „magyar hangok között” ugyancsak gyakran szereplő Náray Erika jut eszébe. Nagy tisztelettel gondol Avar Istvánra és Gáti Józsefre; sokáig velük együtt pallérozta a színészpalánták beszédjét.

A szakembereknek azért foglalta össze tapasztalatait, hogy most kezdő kollégáinak ne kelljen ugyanazokat az ösvényeket újra és újra kitaposniuk, amelyeken a szerző pályája elején végigbotladozott. A mindennapi embernek pedig azért ajánlhatjuk a könyvet, hogy rájöjjön: fontos része életünknek, érvényesülésünknek az, hogy szavainkat milyen köntösbe öltöztetjük. Ne legyintsünk rá, ha netán kínosan feszengünk beszédhelyzetben vagy gátlást érzünk nagyobb közösség előtti megszólaláskor: tudunk javítani szóbeli kifejezőkészségünkön. Ha nem beszédhibával, mondjuk pöszeséggel, raccsolással küszködünk, hanem csak hiányossággal, akkor nem kell feltétlenül szakemberhez fordulnunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ahogyan a hetvenes években népszerű volt a mostani logopédus szerző tanárának, Fischer Sándornak mindmáig hiteles A beszéd művészete című kötete, úgy a szorgalmasakat és eltökélteket most a Beszédtechnikai gyakorlókönyv segítheti. A sok képpel, kiejtést javító művészi és tréfás szöveggel dúsított kötet a hangképzés fiziológiai működésébe is betekintést enged és fontos gyakorlati tanácsokat ad, például a hangdiétára vonatkozóan. Tévedés, hogy hangszálainkat suttogással kímélhetjük. Azonban a tükör simaságú hangképző szerv nagyon sérülékeny, épségére csak magunk ügyelhetünk. Amikor valaki megfázik, rekedt, néhány napig feltétlenül hallgasson, hogy elkerülje a nehezen orvosolható hangszálcsomók kialakulását.

Árulkodó jelek

Aztán ott vannak a személyiségünkről beszédünk révén árulkodó jegyek. Az egyik véglet a kimért, ráérős típus, akinek mindig minden egyes hangja a helyén van, de ezt oly vontatottan adja elő, hogy a füllel való követése és szaggatott mondandó értelmezése fárasztó a környezetnek. Ellentettje a túlfűtött, ideges alkat. Pattogó, összes gondolatát gyorsan közölni akaró beszéde nyomán minden szó hangsúlyossá válik, amelyek a lényeget elfedve kalapácsütésként hatnak a fülünkre. Ugyancsak lelki alkat nyomán alakul ki az úgynevezett pózos beszéd: a magát nagyon fontosnak tartó személyiség hosszú, jelentős szüneteket tart előadása közben.

Arra a kérdésre, hogy milyennek látja köznapi beszédünk állapotát, Thoroczkay Miklósné a szerintem viszonylag könnyebben orvosolható problémával kezdi: az az örvendetes tény, hogy idegen nyelveket tanulunk, rontó hatással van magyar megszólalásunkra. Ám ez afféle allűr, ahogyan felvettük, úgy le is vetkőzhetjük. Súlyosabb a beszéd felgyorsulásának jelensége.

– Harminc évvel ezelőtt egy másodperc alatt átlagosan 11 hangot ejtettünk ki, ma 15-16 hangot – kezdi a számadatokat. – A leggyorsabb még ejthető és nagy nehezen megérthető sebesség a másodpercenkénti harminc hang. A felgyorsult élet hozza magával a beszédtempó növekedését, de a sietség miatt nem tudjuk artikulálni a hangokat, ettől motyogóbb lesz a beszédünk. Mivel ez az anyanyelvünk, többnyire megértjük a rosszul beszélő embereket, de így sajnos nem sarkalljuk őket arra, hogy fordítsanak gondot megszólalásuk mikéntjére. Érdekes, hogy csúnya kézírásunk miatt szoktunk elnézést kérni, de nehezen érthető, elkent artikulációjú beszéd miatt sohasem.

Pedig a rossz példa átragad a többiekre, akiktől a kisgyermekek beszélni tanulnak, így egy nemzedék alatt is sokat romolhat a felnövekvők szóbeli kifejezőkészsége. A helyes artikulációra, tempóra és hangsúlyozásra ügyelő mikrofonbizottság és rendszeres beszédóra csak a közszolgálati médiában létezik, a többi helyen az utcáról bejöve bárki szólhat a közönséghez: a könyv szerzője szerint minden közbeszélőnek, politikusnak, szóvivőnek, cégvezetőnek, tanárnak, de még az eladónak is kötelező (lenne) a megszólalás hogyanjára figyelni.

Nem csak a környezetünkben hallható beszéd hiányosságai felelősek azért, hogy már óvodáskorban is egyre több gyerek szorul logopédiai segítségre, méghozzá hosszasabb terápiára, mint évtizedekkel korábban. A konkrét okot a szakemberek sem tudják, de gyanítják, hogy a családon belüli beszélgetés, mesélés apadása mindenképpen felelős ezért.

A televíziós mesék és a DVD-k adta vizuális élmény biztosan sokat jelent a gyerekeknek – véli beszélgetőtársam –, de ezek esetében egyirányú az információközlés. Az utánozható, érzelmekkel teli élőbeszéd a kicsi tempójához igazodik, ő vissza tud kérdezni bizonyos dolgokra, meg tudja állítani az édesanyját, ha valami kevésbé világos a számára. E lehetőségek hiánya gátja a beszédtanulásnak.

A logopédus emlékszik rá, hogy iskolás korában még volt beszéd- és értelemgyakorlat az általános iskolai tantárgyak között, a gimnáziumban pedig retorikát tanultak, amely ötvözte a fogalmazástanítást és a kifejezésmódot. – Ugyanolyan fontos volna ez is, mint az írás- és olvasástanítás – mondja. – Azért fogalmaz sok magyar pongyolán, mert egyrészt nem tudja kifejezni az indulatait, másrészt nem „csomagolja” megfelelően a mondandóját.

Thoroczkay Miklósné a széles körű önképzés és önkontroll mellett üdvösnek tartaná, hogy mindenekelőtt az ELTE-n indítsanak egy ilyen régi-új tantárgy oktatására felkészítő tanárszakot.