Nyelvtanár vagyok. Angolt tanítok egy dadogó diáknak. Magyarul nem dadog. Angolul viszont nagyon dadog szegény. Mit csináljak, hogy megkönnyítsem a dolgát? Írásban kérdezzem?

"Ez azt jelenti, hogy előre kell tudni gondolkodnia, és gyorsan meg kell tudni találnia az alternatív kifejezési lehetőséget, hogy a dadogás elkerülhetővé váljon."

T. Cím! Én úgy tudom, persze, lehet, hogy rosszul, "....kell tudnia gondolkodni,......... meg kell tudnia találni......" lenne a helyes nyelvtanilag, tehát a segédigét ragozzuk.

Hogy is van ez pontosan?

LICHTMANN Tibor

Olyat is hallottam már, hogy valaki az egyik nyelven dadogott, de a másikon nem. Mondjuk biztos rossz lehet dadogni, bár én soha nem csináltam, helyette meg nekem van hangképzési beszédhibám eredetileg, olyan színtelen, lapos, egyhangerejű, monoton a hangom, majdnem robotisztikus, kicsit fojtottan gyerekes színezetű. Sajnos sokkal rosszabb, mint raccsolni, pöszének, selypesnek lenni, de a dadogásnál talán pár fokkal jobb. Az utóbbi időben, mióta angollal foglalkozom, óriási mértékben javítottam rajta, bár az anyanyelvi amerikai angol beszédem még nem teljesen tökéletes miatta beszédmodor- és hangképzésügyileg. Voltam foniáternél, logopédusnál, de azt mondták, hogy nem fizikai eredetű beszédhiba, hanem csak habituális, állítólag mutálásból visszamaradt, ámbár segíteni nem sokat tudtak, csak drága foglalkozásokat ajánlottak fel, ahol gyakorlatoztunk volna, de nem volt rá se időm, se pénzem annyi. Gyakorlom inkább magam, kísérletezek vele. Na, jó, ennyi elég rólam, így is elég gáz, hogy mi itt beszédnyomik összejöttük egymás vállán sírni, és panaszkodni, meg a háborús veterán élményeinket mesélni, a fiatalokat riogatandó.

Informatikában dolgozom, gyakran nagyon okos kollégákkal. A többségük dadog vagy más beszédhibájuk van. Lassan már ajánlószelvény volt, ha valaki pályakezdő srác a BME-ről az interjú során dadogni kezdett - többnyire nem is tévedtünk vele, kiváló munkaerő lett.

Jómagam is dadogok. Én erre vezetem vissza:

Egészen kicsinek későn tanultam meg beszélni, és kb. 2-3 éves koromban már dadogtam, de ez az óvoda végére eltűnt - valószínűleg az óvodai tanároknak köszönhetően.

Gyereknek igencsak hiperaktívnak tűntem. Ez a fogalom persze akkor még nem jelent meg, bár én sem voltam orvosi hiperaktív eset. Viszont sokkal gyorsabban gondolkoztam, lényegesen hamarabb megoldott a feladatokat, aztán a maradék időben meg unatkoztam, játszottam, rosszalkodtam. Az elsős tanárom még tudta kezelni ezt és lekötötte a figyelmemet. Ekkor még ráadásul egy cserfes, nagyszájú, szemtelen kölök is voltam, lényegében beszédhiba nélkül. Majd elemi harmadik-negyedik osztályban kaptam egy mini náci irodalom tanárnőt osztályfőnöknek. Ő elhatározta, hogy megnevel engem illedelmes viselkedésre. Rendszeresen megalázott, kicsúfolt. Gyűlöltem és rettegtem az iskolában az óráin. Abból az időszakból ma szinte semmi emlékem nem maradt, elfelejtettem - viszont 2 év alatt visszajött a dadogásom, azóta sem tűnt el, az iskolában végig kísért. Az átkos iskolarendszere nem a gyerek önbizalmának nevelésével foglalkozott, nekem hosszú évekbe telt, mire a szokásos kamaszkori gátlásaimat leküzdöttem, és mire felépítettem a saját hitemet magamban. Mostanra (40 éves koromra) nagyrészt eltűnt, de bemutatkozásnál még ma sem mindig tudom kimondani a saját nevem, vagy nehezen tudom mondani a "Viszontlátásra" szót - érdekes, hogy a "Viszlát" megy. Vitatkozás, probléma megoldás közben még visszajön a dadogás, ekkor nem magamra figyelek, hanem a problémára és túl gyorsan gondolkodom. Mire elmondok egy gondolatot egy mondatban, addig párhuzamosan már a 4-5 gondolatot találom ki, így nagyon gyorsan próbálok meg beszélni, és mondat felétől akár már egy másik gondolatot kezdem meg.

Egy begyakorolt előadás során viszont csak az első mondatnál dadogok, ha ezt sikerül kimondani, akkor végig tudom beszélni az egészet folyamatosan. Annyira erősen figyelek magamra, hogy kizárok minden más gondolatot, figyelek a szavaimra, ha gyorsan beszélek akkor lassítok, így akár gördülékenyen is végig tudom mondani a szöveget. Érdekes, hogy szó szerint sosem tudtam megjegyezni sem prózai, sem verset. A verseket amúgy kifejezetten utálom (nem értem). Így egy előadást sem tudok kétszer egyformán előadni, 4-5 próba alkalmával mindig más mondatokat mondok. Ha szó szerint betanulva akarok mondani valamit, akkor dadogok, sőt a mondat másik felét is elfelejtem.

Ehhez nem kell Ausztráliába menni. A Supernem énekese is dadog. Ebben az interjúban beszélnek is róla.

hvg.hu/kultura/20120313_supernem_riport

Nagyon érdekes dolog ez a dadogás - valami részleges agyi gátlás lehet. Amikor végleges távozás céljából (még a komm. alatt, tehát "bűncselekményként") kiutaztam Athénbe, először észre se vettem, hogy nem tudok beszélni. Vagyis, hogy magyarul dadogok, más nyelven pedig "se szó, se hang". Az izraeli követségen (angolul, vagy héberül) már csak egy-egy különálló szót tudtam kimondani, több "nem volt meg". Jeleztem, hogy írni akarok. Nyilván úgy gondolták, hogy egyébként se tudok beszélni. Kaptam papírt, tollat. Írni mindent tudtam, más nyelven is. Leírtam, hogy kivándorolni akarok, stb. Ez megvolt:-).

De utána még heteken keresztül dadogtam és minden nyelven "elfelejtettem" beszélni, csak magyarul nem.

Azt, hogy agyi gátlás, abból is lehetett tudni, hogy semmilyen érzelmem nem maradt (a nagyobb gyerekeket is otthon hagytam, csak a kicsivel szöktem együtt). Szóval nem fájt semmi. Úgy csináltam mindent, és úgy is éreztem magam, mint egy automata.

Jó, aki nagyon megrendül, annak ez átmeneti dolog, elmúlik.

De mi lehet az oka a tartós dadogásnak? Az is gátlás kell legyen, de egész életre? Mitől?

Nagyon érdekes volt, gratulálok a cikkhez!

Nálunk Demjén "Rózsi"-nál tapasztaltam, hogy a vele készült beszélgetésben nyoma sincs annak a gördülékenységnek, mint amikor énekel.