Előző cikkünkben arról írtunk, hogyan igyekezett Ady Endre megteremteni költői imázsát a fotóművészet segítségével. Láttuk, hogy a költő népszerűvé válásában nagy szerep jutott magának a költői arcnak mint ikonnak, amit nemcsak jó érzés, de divat is volt birtokolni. Adynak nagy szüksége volt mindenféle támogatásra, ami megerősítette az őt és verseit erkölcstelennek, hazaárulónak, zavarosnak és érthetetlennek nevező ellentáborával szemben. Ugyan volt egy szűk réteg, az 1904-től szerveződő magyar modernség képviselőinek tábora, akik Ady mellett álltak, de a korban uralkodó irodalmi ízléshez, a népiességhez szokott közönség nem nagyon tudott mit kezdeni Ady új hangjával. Akadt azonban a költőnek újabb segítője, akinek sikerült közelebb hoznia az Ady-verseket a közönséghez. Az Ady-dalok és szerzőjük, Reinitz Béla ugyanolyan nagy szolgálatot tettek Adynak költészete terjesztésében, mint Székely Aladár és fotói a költő arcának ikonná tételében.

Ady-paródiák és Ady-dalok:
út a kabaré színpadától
a Royal nagyterméig
(Forrás: wikimedia commons)

A kabaré műfajának hazai meghonosodása a pesti színházak németről magyar nyelvűvé válásával fonódik össze. Az első kabaré 1907-ben a Teréz körúti Cabaret Bonbonnière volt, melynek bemutatkozó műsorához Molnár Ferenc írta a prológust, és Somlay Artúr olvasta fel. A kabaré műfaj szülőatyjaként Nagy Endrét tartják számon, aki a régi, megszokott témák (házasság, anyós, szerelem) helyett egy új irányt jelölt ki: az ő műsoraiban kerülték az öncélú viccelődést, a napi hírekre reagáltak. Így vált a kabaré közéleti műfajjá, politikai és társadalmi fórummá is egyben.

Hogy az Ady-dalokhoz eljussunk, a történetet Nagy Endre Modern Színpadán kell kezdenünk, ahol eleinte szó sem volt Ady költészetének népszerűsítéséről, sokkal inkább annak lejáratásával foglalkoztak. Nagy Endre maga is író volt, Adyhoz fűződő baráti kapcsolata még a nagyváradi Szabadság című lap szerkesztőségében kezdődött. Kabarébeli pályafutását az első magyar kabaréban, a Kondor Ernő vezette Bonbonnière-ben kezdte, ahol először konferanszié volt, majd rábízták a kabaré vezetését. A Modern Színpadot 1908-ban vette át. Ez a kabaré nem feltétlenül felelt meg a legmagasabb művészi igényeknek, de rengeteget tett az új irodalmi szemlélet felélesztése és elterjesztése érdekében. Politikai és irodalmi kabarékat játszottak, és éles hangon, gyakran kétes eszközökkel is kritizálták a magyar közélet problémás jelenségeit. Ezek közé tartozott Ady Endre verseinek modernsége is. Lovászy Károly írta az Ady-paródiákat, amiket nagy sikerrel játszott a Modern Színpad.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nem a Modern Színpad volt az Ady-fricskák egyetlen fóruma: 1908-tól kezdve a kabarék, a vicc- és napilapok, néha még az olyan rangosabb irodalmi lapok, mint A Hét is teret adott az Adyt lejárató paródiáknak, karikatúráknak és vicceknek. Az egyik ilyen vicc Ady épelméjűségét vette célba, így kezdődött: A delirium tremens függőknél alkoholmegvonás hatására fellépő, reszketéssel járó állapot.„Letesz a költő három darab verseskötetet és egy kezdődő delirium tremenst a választói jelöltek értekezletén...” Ady felolvasásain is gúnyolódtak – mint írták –, a költő (Hady Bandy vagy Duk-duk Bandi) utánuk felül az Illés szekerére és elhajtat a Bablevél Csárdába. Terjedt még egy kuplé híre is, amit a Royalban énekeltek, és arról szólt, hogy Ady Endrét megharapván veszetté vált az addig egészséges kutya.

Medgyaszay Vilma
(Forrás: Magyar Színháztörténet)

A kabaré másik műfaja nem a költészet kifigurázásával, hanem éppen hogy népszerűsítésével foglalkozott: Nagy Endre tréfái és konferanszai mellett megzenésített verseket adtak elő olyan szerzőktől, mint például Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő, Ignotus, Kiss József vagy Szép Ernő. A zenét Hetényi-Heidelberg Albert, Lányi Viktor, Nádor Mihály, Szirmai Albert, Zerkovitz Béla és Reinitz Béla szerezték. A fordulat, melynek köszönhetően Ady költészete átkerült a paródiák műsorából a megzenésített versekébe, Hatvany Lajosnak, a barátnak és mecénásnak volt köszönhető, aki ellátogatván a kabaréba, azt javasolta Nagy Endrének, hogy a paródiák helyett adják elő inkább Reinitz Béla megzenésített Ady-verseit, hogy a közönség megismerhesse költészetének igazi arcát. Az első Ady-dalok 1909. március 4-én hangzottak el a kabaréban, Reinitz Béla tolmácsolásában, de verseket már korábban is olvastak fel, méghozzá meglehetős sikerrel, ezt Nagy Endre egy 1909 januárjában kelt leveléből tudjuk, amit Adynak küldött Párizsba:

Édes Barátom! Egy fenét íratok zenét azokhoz a versekhez! Gyilkosság volna! Minden este kiállok, felolvasom és a publikum (minden este roskadásig) – úgy megtapsolja, mintha egy vicc volna Faragó Jenő tollából. Milyen idők! Még megérjük, hogy egy „közönség kedvence” leszel! Itt volt tegnap este Singer (a Wolfner Singerje) és majd kiugrott a bőribül. Azt mondja van náluk egy könyved és ez jó reklám – márhogy nekik. Az a Catullus, a Katóka s a Nyomor a leghatásosabb. Az Ők-ről valót is fölolvastam, de nem nagy hatással. Hát abbahagytam. A Budapest éjszakája szól nekem a legjobban tetszik. A Kató-t megveszem tőled, mert ahhoz mégis csináltatok muzsikát a Reinitz-cal. Bolondod, és az a mániája, hogy neki mindenhez muszáj zenét csinálnia.

Reinitz Béla

"Nem volt hatalmas zeneszerzői tálentum Reinitz Béla, sőt, nem is volt igazán alkotó egyéniség. Ahhoz, hogy alkotni tudjon, valaki más alkotására volt szüksége: az Ady-versre" –  írja róla Király István irodalomtörténész. Az 1978-as, budapesti születésű Reinitz Béla eredetileg jogásznak készült, 1907-ben ügyvédi diplomát is szerzett, emellett pedig különösen foglalkoztatták a művészetek és legjobban a zene. Siklós Albertnál, a Zeneakadémia tanáránál egy évig tanult zeneszerzést. Az Ady-dalok születéséről a következőképpen vallott a zeneszerző: „Beleszerettem egy nőbe. A nőbe, aki életem sorsának a kísérője lett. Ekkor jelent meg a Vér és arany. Furcsa versek. Szerelmesek. Illettek a hangulatomhoz. Az első vers, amelyet megzenésítettem: Én asszonyom, be jó, hogy rossz vagy. Aztán jött a többi.” Adyval való megismerkedését pedig így idézte fel: „Zuboly hallotta, hogy zongorázgattam. Hallott Adyról. Egy este azt mondja: Máma bemegyünk a Hollóba. Minek? Megismerkedünk Adyval. Hadd ismerje meg a zenéket (…) Most már nem tudom, hogy akkor éjjel vagy máskor, nagy zeneéjszakát rendeztünk. A New York pincéjében, ami akkor csak olyan sufniszerű helyiség volt. A kiselejtezett, rozzant bútorok között búsongott egy árva zongora is. Ott hallotta először Ady a dalokat.”

Reinitz Béla
(Forrás: Színészkönyvtár)

Reinitz visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy Hatvany Lajos üzleti érzékének köszönhetően Ady és Reinitz már a kabaré előtt is keresett pénzt az Ady-dalokkal. Különféle lipótvárosi társaságokba vitte őket, ahol maga Hatvany Ady-verseket szavalt, Reinitz pedig előadta a dalokat. Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című legendáriumában megismerkedhetünk Reinitz Béla szenvedélyes, örökké vitatkozó jellemével, amelyet a kortársak és barátok visszaemlékezései is ilyennek igazolnak. Bölöni György így ír az Ady-magyarázó Reinitz Béláról:

A Három Holló asztala néha valóságos Ady-szemináriummá alakult át, ahol Reinitz Béla az előadó. Az Ady-verseket nála jobban senki nem érti és nem magyarázza. Míg ő, a zeneszerző eljutott odáig, hogy egy-egy vershez megkomponálja a muzsikát, nemcsak a vers zeneiségével kellett megbirkóznia, hanem értelmével is. Megtörtént, hogy észbontó vita indult meg valamelyik Ady-vers körül, mire Ady maga adta meg a kellő értelmezést. Reinitz Ady kezéből is kikapta a verset: – Maga nem érti ezt, uram! S ezzel rekedtes, bömbölő hangján ő kezdte a verset olvasni és magyarázni. Erőszakosabb, rakoncátlanabb és idomíthatatlanabb jellem nem volt Budapesten. E gyermeki jóságú ember démonná vált, amint igazait érezte veszélyben. Amikor már a vitákban felajzva csak transzban üvöltötte a verseket, akkor kerekedett fel a társaság, hogy valamelyik éjjeli kávéház szeparéjának zongorája mellé megszálltan és magaforralta Ady-mámorában leüljön Reinitz, eljátssza és elénekelje különös, Dávid-zsoltáros, egyben Jeremiásos hangján az újabb Ady-szerzeményeket. 

Nagy Endre színpadán tehát végül műsorra tűzték az Ady-dalokat, melyek a beszámolók szerint kezdetben megosztották a nézőket: akadtak értetlenkedők és lenyűgözöttek egyaránt. Ezek a dalok máról-holnapra váltak hatalmas sikerré, ez pedig azt jelentette, hogy a közönség már nem azért ment el ezekre az előadásokra, hogy jót nevessen az Ady-versek „érthetetlenségén”, hanem azért, mert egy másfajta élvezetet, a megértés és az azonosulás élvezetét lelte az Ady-dalokban. Ady maga úgy nyilatkozott, hogy Reinitz a versek „leglelkét” tudta megfogni és tolmácsolni zenéjén keresztül.

A barátságnak vége szakad (?)

Csúcspontját és egyben szimbolikus végpontját 1909. november 27-én érte el az Ady–Reinitz-munkakapcsolat. Beretvás Hugó lipótvárosi gazdag amatőr zeneszerző felbukkanása okozta a bajt, aki saját Ady-megzenésítéseivel mutatkozott be a költőnél, s felajánlotta, hogy megszervez egy estet a Royalban, amit Ady örömmel elfogadott, hiszen a Royal Orfeum akkoriban a főváros legszínvonalasabb szórakozóhelyének számított. A probléma csak az volt, hogy már tervezgettek egy nagyszabású Ady–Reinitz-estet, ami így nem valósult meg, s ezért Reinitz Béla joggal érezhette, hogy lecserélték: ezt nem is tudta megbocsátani. Egymásnak ellentmondó beszámolókat találni arra vonatkozóan, hogy mi lett végül kettejük barátságával. Az biztos, hogy Reinitz egy ideig nem zenésített meg több Ady-verset, viszont 1910-ben és 1911-ben megjelentek még Ady-kottái. 

Az Ady–Beretvás-est a konfliktusok ellenére a nézők körében hatalmas sikert aratott. Habár helyesebb lenne azt mondani, hogy Ady Endre volt az, aki a sikert aratta, ugyanis az estről megjelent beszámolók és kritikák többször is felemlegetik Reinitz Bélát, s az összehasonlításból nem Beretvás Hugó kerül ki nyertesen. Csak egy példa, a Népszava tudósítása 1909. november 18-án:

Ady-est volt szombaton a Royal hangversenytermében. Az Ady-poézis diadalának mérföldjelző-köve volt az a meleg ünneplés, amelyben a fölolvasó poétának része volt. Ady vallomásokkal teli bevezetését és néhány új verset olvasott föl. Tapsolták, éljenezték, kihívták, koszorúkat hoztak neki – amilyen módon csak közönség tudtára adhatja művészének, hogy szereti, megérti, méltányolja, azt a módot mind fölhasználták arra, hogy a modern magyar irodalom zászlóhordozójával éreztessék: nincs már egyedül, sokan, igen sokan vannak vele, körülötte megértő emberek. (…) Adysabb, igazabb eredetibb az ő muzsikája (ti. Reinitzé), és méltóbb lett volna az Ady-ünnephez és Környey művészetéhez, mint ezek a nehézkes, zenekarra való kompozíciók, amelyek oly nehéz-szagúak, mint maga a pénz, amelynek segítségével még a művészetben is könnyebb érvényesülni.

Mindössze nyolc hónap és tizennégy nap telt el azóta, hogy Ady Endrét műsorára tűzte a pesti kabaré.

Felhasznált irodalom:

Kenyeres Zoltán, Ady Endre, Bp., Korona Kiadó, 1998.

Flórián László, Vajda János, Reinitz Béla, Bp., Zeneműkiadó, 1978.

Király István, Ady Endre, Bp., Magvető, 1972, I. 

A pesti kabaré= Magyar Színháztörténet 1873-1920, szerk. Gajdó Tamás, Bp., Magyar könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001, II, 668.

Ady hódít, Független Magyarország, júl. 19. 171.sz., 10.  

Nagy Endre, A kabaré regénye, Bp., Palatinus, 2000

A pesti kabaré