Az angolszász országokkal szembeni francia frusztráció újabb jeléről számol be egy Franciaországban élő kanadai-brit újságíró, Matthew Fraser, aki a cikkében főképp azt emlegeti bánatosan, hogy a franciák imádják a bürokratizmust, mindent szabályozni kívánnak. Fraser megütközve olvasta a helyi lapokban, hogy a médiaszabályozásért felelős testület (Conseil supérieur de l’audiovisuel – CSA) rendelete szerint a francia tévékben és rádiókban a jövőben tartózkodni kell a közösségi oldalak emlegetésétől, nem ajánlott a műsorokban kimondani a Facebook vagy a Twitter nevét, kivéve akkor, ha ezek az adott hír részei, kvázi róluk (is) szól.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy valójában megtiltották a műsorvezetőknek, hogy ilyesmiket kimondjanak: „További érdességeket találhatnak műsorunk Facebook-/Twitter-oldalán”, emellett, ha a hírközvetítésben utolérhetetlen gyorsaságú közösségi oldalról szereznek olyan információkat, melyeket feldolgoznak, átadnak, továbbítanak, akkor sem nevezhetik meg a forrást konkrétan. Mindezt egy 1992-es kormányrendeletre hivatkozva tették, mely a bújtatott reklámok tiltását mondja ki, és mivel a közösségi oldalakat magáncégek vállalkozásként üzemeltetik, ezért rájuk is kiterjesztették a korlátozást.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Bosszú?

A francia sajtó – Fraser legnagyobb megdöbbenésére, aki szerint egy hasonló tiltás Nagy-Britanniában vagy az USA-ban elképzelhetetlen lenne – alig foglalkozott az üggyel. A kevés méltatlankodó cikkre, elemzésre reagálva Christine Kelly, a CSA szóvivője kicsit árnyalta a helyzetet, és kifejtette, hogy a hatóságot nem igazán a bújtatott reklám jelenléte zavarta, hanem inkább a versenysemlegességet tartották szem előtt, ugyanis méltánytalan és hátrányt okozó a versenytársakkal szemben, ha ezt a két vezető közösségi oldalt gyakran megemlítik a tévékben, rádiókban, ám a többieket nem: „Ha megengedjük, hogy a műsorokban a Facebookot és a Twittert emlegessék, kinyitjuk Pandora szelencéjét – ekkor más [kisebb] közösségi oldalak üzemeltetői joggal panaszkodhatnának nálunk, hogy »miért nem rólunk beszélnek?«”.

A fura intézkedést és annak visszhangtalanságát több dolog magyarázza Fraser szerint. Az egyik a franciák viszonya az államhoz, államközpontú társadalomszemléletük, mely megkívánja a központi akaratot, szabályozást, önként és szívesen adja át a felelősséget a hivatalnokoknak – akik, mint a jelen esetben is, véli Fraser, inkább hoznak ésszerűtlen korlátozó intézkedéseket, csak hogy bizonyítsák saját fontosságukat és nélkülözhetetlenségüket.

A másik fontos tényező a több száz évre visszamenő angolszász-ellenesség, melyet az élet számtalan területén lehet tapasztalni. (Ez persze visszafelé is működik, kommersz példa, de igaz: ha egy hollywoodi sci-fiben más világok lakói támadják meg a Földet, legelőször Párizst pusztítják el.) Ez az utálat főképp az elmúlt fél évszázadban teljesedett ki, váltott át erős frusztrációba, attól kezdve, hogy a franciák kénytelenek voltak elviselni azt, hogy a német megszállástól a szövetséges csapatok szabadították meg az országot, egészen odáig, hogy a világ iparának egyik hajtóerejévé vált informatikai piac több területének uralkodó szereplői angolszászok, és szinte az összes törekvés, mellyel a franciák itt versenybe akartak szállni, kudarcot vallott, illetve háttérbe szorult (roppant tanulságos az ott nemzeti büszkeségnek tartott Minitel története). Különösen nyomasztó lehet – nemcsak a számukra –, hogy a közösségi média két vezető szereplője is amerikai.