1796. november 20-án Aranka György, a Régi Kézírások Társaságának főtitkára különös küldeményt kapott. A feladó egy Farkas Nepomuk János nevű pap volt, a küldemény pedig az állítólag 1533-ban keletkezett Csíki székely krónika másolata. Talán nem is kaphatta volna meg megfelelőbb ember ezt a csomagot, mint Aranka György, aki mély elkötelezettséggel kutatott fel és adott ki történelmi emlékeket, dokumentumokat,  továbbá másokat is hasonló kutatásokra ösztönzött.

A kézirat hitelességére vonatkozóan már Arankának is voltak kétségei, de a lelkesedése nagyobbnak bizonyult: lefordította a krónikát és igyekezett kiadatni. Azonban  a Nyelvmívelő Társaság, melynek Aranka szintén titkára volt, eredeti példány hiányában nem volt meggyőzve a krónika hitelességéről, így a kiadáshoz nem nyújtott támogatást. Végül a krónika 1818-ban jelent meg latinul, Székely Mihály A nemes székely nemzet constitutioi című könyve függelékeként, jegyzetek nélkül, rengeteg sajtóhibával. Megjelenése azonnal élénk érdeklődést váltott ki, megjelent magyar fordítása is Aranka tollából. Volt, aki szerint a krónika hiteles történeti forrása a székelyek eredetének, mások viszont ebben ugyanúgy, ahogy a nyelvművelők, kételkedtek. Mint mondták, már maga a krónika szövege is tele van ellentmondással.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Miről szól?

A krónika szerint a székelyek Attila birodalmának felbomlása után „Dacia havasos részében” telepedtek meg. A nép vezetésére tisztségeket hoztak létre. Arra nem találtunk magyarázatot, hogy ha  krónika latin szövegében és  magyar fordításában a tisztséget rabanbánnak hívják, akkor a szakirodalom miért rabonbánként emlegeti. A fő tisztviselő Árpád idejéig, azaz a magyarok bejöveteléig a rabonbán volt, akit a nép választott. Ő volt a főpap, a főbíró és a fővezér is egyben.  A főrabonbán székhelye Budvár volt (az nem derül ki, hogy ez hol volt), ahol nemzetgyűléseiket tartották a székelyek. Zandirhám rabonbán idejére esett az az esemény, amit ma honfoglalás néven emlegetünk:  ekkor jöttek be a hunok (!) Árpád vezetésével. A székelyek hat kőre metszett törvényét Árpád is átvette, a saját népére szabta, cserébe pedig a magyarok közül Upoletet ajánlotta rabonbánnak, majd a hunok továbbmentek Pannóniába. A krónika ezután beszámol a székelyek további történetéről 1530-ig, illetve a rabonbánok áldozópoharának viszontagságait is ecseteli.

A krónika tartalmát érő leggyakoribb kritika, hogy zavaros és homályos, a székelyek történetét pedig meglehetősen töredékesen adja elő.

Havas székely havas
(Forrás: Wikimedia Commons / Albertistvan / GNU-FDL 1.2)

Miért gyanús?

A krónika hitelességét nem csupán azért kérdőjelezték meg, mert  eredeti példánya soha nem került elő. Tartalma kusza, homályos, rossz latinsággal van megírva.

A Csíki székely krónika hitelességét Szádeczky Lajos történész vizsgálta meg 1905-ben. Szádeczky az MTA rendes tagja volt, kutatási területei közé tartozott a székelység története. Fő érvei a krónika hamisítvány volta mellett a következők voltak.

Saját keletkezéséről a krónika részletesen, de ellentmondásosan számol be: a krónika elején szerkesztőként András Mátyás, „csiki törvényes embert” szerepel, a krónika végén pedig már négy szerző van feltüntetve. Ezek között vannak „diáktalan emberek”, azaz latinul nem tudók, akik mégis latin és görög oklevelekből állítják össze a krónikát, és tanúskodnak a hitelessége mellett.

Szádeczky-Kardoss Lajos (1859–1935)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Gyanús az is, hogy a rabonbán tisztségnév a Csíki székely krónikán kívül egyetlen egy forrásban sem bukkan fel. Márpedig ez igen furcsa, hiszen nahgyon jelentős tisztségről lehetett szó. A krónika állítása szerint Upolet rabonbán leszármazottai a csíkszentmihályi Sándorok, akiknek egyik sarja éppen az a Sándor Menyhárd (vagy Menyhért), akinek várában állítólag a krónikát szerkesztették. A krónika így ír erről:

Ezeket pedig összeírták 153 oklevélből és 3 hártyáról, kivonatos szerkezetben (in compendium redacta), nem annyira leírva, mint inkább kiírva, és a szerkesztést hitökkel igazolják, tekintetes és nemzetes Sándor Menyhárd várában, mely Alszeg falu határában Csíkszékben, Vacsárk és Csíkfalu között fekszik, az 1533-ik esztendőben.

(Aranka György fordítása)

Szádeczky szerint Vácsark sosem létezett, de nyilvánvalóan Vacsárcsi faluról van szó – ennek neve már a 16. századi iratokban így szerepel. Alszeg nevű falu nincs a környéken, csak Csíkszentmihálynak van egy Alszeg nevű része, de ez sosem volt önálló település – a neve is azt jelenti, hogy ’(a falu) alsó vég(e)’. Csíkfalu szintén nem létezik, csak Csíkszentmihálynak van Csigafalva nevű része, de a Csíki székely krónikán kívül ezt sehol nem nevezik Csíkfalvának.

Csíkszentmihály ma
(Forrás: Wikimedia Commons / Rachel Titiriga / CC BY 2.0)

Vacsárcsi falu határában Szádeczky Lajos, nem hogy nem találta meg Sándor Menyhért várát, de annak romjait sem. A megkérdezett környékbeliek sem hallottak semmit a várról, és Szádeczky abban is biztos, hogy ott a 16. században nem éltek Sándorok. A krónika állítólagos keletkezési helye tehát valószínűleg sosem létezett – sőt, Szádeczky Sándor Menyhért létezésére sem talált bizonyítékot.

De ha a krónika hamisítvány, vajon ki, mikor és miért hamisította? Legcélszerűbb, ha a gyanúsítottat a krónika felbukkanásakor, 1796-ban keressük. Így tett Szádeczky is, és így terelődött a gyanú Sándor Zsigmondra.

Sándor Zsigmond, a rosszfiú

A Sándor család 1694 óta perben állt az Apor családdal: ki akarták váltani az Aporoknak elzálogosított birtokaikat. A perben a Sándor családot Sándor Zsigmond képviselte. Az alperesek azonban sérelmezték, hogy nem elég egyértelmű Sándor Zsigmond rokonsága a pert még 1694-ben kezdeményező Sándorokkal. Ezért Sándor Zsigmond előállt egy családfával és a székely krónikával, amelyek adatai egymást erősítve bizonyították a bíróság előtt, hogy igen is joggal vesz részt a perben. Ráadásul Sándor Zsigmond  egyenes ági leszármazottja Upour Sándornak, aki a krónika szerint Árpád vezér által a székelyek rabonbánjának kinevezett Upolet első fia volt.

A krónika azonban nem csak egy ponton bizonyította Sándor Zsigmond „igazát”. 1810-ben a Sándor család két női tagja is benyújtotta igényét a földekre. Sándor Zsigmond azzal érvelt, hogy nők nem örökölhetnek a családban. Bizonyítékul a krónikából idézett: ebben az áll, hogy mivel sok székelynek nem volt fiúgyereke, be akarták vezettetni, hogy lány is örökölhessen, de végül ezt elvetették, és csak a fiúk örökölhettek. Szádeczky tanulmányában rámutat, hogy a krónika ezen a ponton bizony ellentmond a székely örökösödési jognak, ugyanis abban az egyetlen lány is örökölhetett. Feltételezhető, hogy a krónikába azért került  be ez a rész, mert a krónika összeállítójának ez érdekében állott – és ki más lehetne a gyanúsított, mint az, aki azonnal élt is a lehetőséggel?

Hunok. Illetve ahogy őket a 19. században képzelték.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ulpiano Checa)

A már említett családfa keletkezése is érdekes. Szádeczky szerint ez egy oklevelekből önkényesen összeállított hamisítvány. 1796-ban kelt, pont a per kérdéses évében, és aláírásával mint „újonnan felesküdött jegyző”, épp Sándor Zsigmond hitelesítette. A Sándorokat egészen Árpád koráig vezeti vissza, akárcsak a krónika. Valószínű, hogy a hamis családfa készült el előbb, és csak ezután a krónika. Céljuk pedig nem valódi történelemhamisítás volt, hanem az, hogy a Sándorok jogi követeléseit   alátámaszthassák.

Vihar kókuszdióhéjban

A Csíki székely krónika szerint a rabonbánok hivatalának jelképe egy kókuszdióból készült kehely volt. Ez állítólag egy szkíta bölcstől származott, és áldozáskor használták. A kehely valóban létezett, a Sándorok családi ereklyéje volt, de nem a székelyek áldozópoharaként emlegették. 1796-ban Sándor Zsigmond elkérte unokabátyjától, vissza azonban már nem adta. Újabb per indult. Sándor Zsigmondnál többször is jártak végrehajtók, végül már a földjeit foglalták le, mikor kiderült, hogy a kehely az édesanyjánál van, de ő sem szívesen adja vissza. Végül azonban kénytelenek voltak visszajuttatni a poharat.

Az állítólagos áldozópohár
(Forrás: Wikimedia Commons / Orbán Balázs: Székelyföld leírása (1868) )

A pohárra a következő feliratot vésték: Petrus Sandor 1412. Sándor Péter a krónika szerint Csík, Gyergyó, Kászon és a csángók fővezére volt. Aranka György, miután a székely krónika másolatát megkapta, elkezdte keresni a kelyhet, de hiába, mert azt éppen Sándor Zsigmond rejtegette. Felmerült persze a gyanú, hogy a feliratot Sándor Zsigmond vésette a pohárra, de már korábbról, a 18. század közepéről is van említés róla a Sándor család iratai között. A kérdés az, hogy származhat-e a kókuszdió pohár a 15. századból. Mivel a kókuszdiót az ötvösművészet Amerika felfedezése után, a 16. században kezdte csak el használni, a kehely kiképzése pedig későreneszánsz jegyeket visel, a válasz nem. Szádeczky szerint nem lehet korábbi a 17. század második felénél. Ha ez igaz, akkor az is valószínű, hogy a poharat, ami amúgy is a Sándorok birtokában volt, Zsigmond nevezte ki a rabonbánok áldozópoharának.

Mindezek ellenére sokan hittek az ereklye valódiságában. Jókai Mór Bálványosvár című regényében is említi „a hét vezér kókuszdió serlegét, amibe azok a szövetségkötésnél vérüket csorgatták”.

Hamisítvány, de nem annyira?

De Szádeczky Lajos érvei nem győztek meg mindenkit. A 20. és 21. század fordulóján ismét az érdeklődés középpontjába került. Szőcs István író egy rövidebb tanulmányban kérdőjelezte meg Szádeczky legfontosabb bizonyítékait. A Sándor Zsigmond-ügyben személyeskedéssel vádolja a történészt, mondván: önmagában abból, hogy a krónikát egy közismert csaló használta fel a maga igazának bizonyítására, még nem következik, hogy maga a krónika is hamisítvány. Szőcs felhívja a figyelmet arra, hogy a krónika szövegében a keletkezés helye néhol nem „várban” (in arce), hanem „épületben” (in aede) – így ha ez másolási hiba, akkor Szádeczky azon bizonyítéka is megdőlt, miszerint nem találta a megadott helyen Sándor Menyhért várát.

Szőcs szerint az, hogy a rabonbán tisztségnév egyedül a Csíki székely krónikában fordul elő, nem bizonyíték arra, hogy a krónika koholmány. Éppen ellenkezőleg: ez azt jelenti, hogy eredeti, hiszen a hírhedtebb fikciók már ismert elemeket használnak fel, hiszen így hihetőbbnek, megbízhatóbbnak tűnnek. Sok a különös, eddig megmagyarázatlan része a krónikának. Úgy véli, hogy Sándor Zsigmond (vagy valaki más) egy valódi krónikát alakított át saját céljainak megfelelően.

Hun üst. Kókuszdiót nyomokban sem tartalmaz.
(Forrás: Wikimedia Commons / Klösz György / CC BY-SA 3.0)

Szőcs sajnálkozik afelett is, hogy a krónika ügyében nincs több vita, pedig újabb adatok birtokában vissza lehetne rájuk térni. Javasolja, hogy meg kéne vizsgálni a krónika történeti és nyelvi adatait: elemezni kéne, hogy a latin szövegbe beékelt magyar szavak milyen korokra és nyelvjárásokra jellemzőek. Kérdés azonban, hogy ezeket a kérdésfelvetéseket tényleg a valódi tudományos érdeklődés motiválja-e, vagy inkább az a hit, hogy egy szép mese még valósággá válhat.

Felhasznált irodalom

Bencsik Gábor (szerk.):

Szádeczky Lajos: A Csíki Székely Krónika

Szádeczky Lajos: Még egyszer a csíki székely krónikáról

Szőcs István: A Csíki Székely Krónika. In: Csíki Székely Krónika. Budapest, 2000.

Szőcs István: Újból a Csíki Székely Krónikáról. In: Csíki Székely Krónika. Budapest, 2000.

A Csíki Székely Krónika magyar nyelvű szövege a Wikiforráson