Legutóbb Róna-Tas András és Berta Árpád: West Old Turkic című könyvét ismertettük. A mű hetedik fejezetében olvasható történeti áttekintés szerint az ősmagyarok a Don–Kubán vidékén éltek együtt egy nyugati ótörök nyelvű népességgel. Valahol a közelben kolbászolhattak az iráni nyelvet beszélő alánok is, akikkel mind a törökök, mind a magyarok szívélyes, baráti kapcsolatokat ápoltak. E szomszédság eredményeképpen került át a magyar és az alán nyelvbe a kőris, a tölgy és a bükk török eredetű megnevezése is. Az említett fák elterjedési területe jelöli ki a magyar–török érintkezés helyszínéül a Don és a Kubán vidékét. A terület meghatározásával kapcsolatos érveket ebben a könyvben nem találtunk, úgy hogy nyomoznunk kellett a források után. A két szerző közül a gondolat Róna-Tas Andrásé, már A honfoglaló magyar nép című könyvében is olvasható. Ez a mű egyetemi tankönyvnek készült, sok részletében támaszkodik az egykori szegedi őstörténeti munkaközösség többkötetes egyetemi jegyzetére (Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba). Róna-Tas András kiválóan használható és információkban gazdag tankönyvét itt nem ismertetjük (kicsit el is késtünk vele, hiszen majdnem húsz éve jelent meg), csupán megjegyezzük, hogy a finnugor nyelvekkel és a finnugor őshazával kapcsolatban összegyűjtött adatok és megállapítások egy része elavult.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyarok vándorlása Róna-Tas András szerint

A szerző őstörténeti koncepciója röviden így foglalható össze: A finnugorok és szamojédok ősei által lakott területen belül a magyarok elődei az Urál nyugati oldalán helyezkedtek el, a Volga‒Káma vidékén. Az i. e. 8‒5. században két etnikai csoport, a manycsa és az er összeolvadásából jött létre a magyar nép. A magyarság mindkét alkotóeleme a finnugor nyelvek ugor ágába tartozó nyelvjárást beszélt.

A magyarok eleinte a sztyeppövezet középiráni nyelveit beszélő nomád csoportokkal kerültek kapcsolatba. A hunok elvonulása után török, azon belül feltehetőleg ogur törzsek indultak a füves övezet legelőin nyugat felé. Az i. sz. 5. század elején a török–magyar kapcsolatok még szórványosak voltak. Ha már ekkor együtt éltek volna a törökök és a magyarok, akkor őseink elvesztették volna finnugor eredetű nyelvüket.

A Kaukázus északi előteréből, a Kubán folyó vidékéről a 6. század végén a bulgárok (akik ogurok) elköltöztek a Dnyeszter és a Donyec folyók mellékére, ahol Kuvrat vezetésével létrehozták önálló államukat. A bulgárok helyére a magyarok települtek. Az érkező magyarok a kazárok alattvalói lettek, de kapcsolatban álltak a bulgárokkal is (mindkét népesség valamilyen nyugati ótörök nyelvet beszélt). 670 körül a magyarok a Dnyeper mellékére költöztek. Továbbra is szoros kapcsolatban maradtak a bulgárokkal és a kazárokkal.

737-ben az arabok megtámadták a kazárokat, ekkor a kazár függőségtől szabadulni akaró magyar és bulgár csoportok vándoroltak észak felé, a Volga és a Káma találkozásának vidékére. Nem minden magyar és nem minden bulgár költözött északra. Azon a tájékon sohasem volt magyar őshaza, az a magyar töredéknépesség, amellyel Julianus az 1230-as években a volgai bulgárok országának szomszédságában találkozott, csak a 8. században vándorolt oda.

800 körül a kazárok ellen föllázadtak a kavarok. A Dnyepertől nyugatra élő magyarok befogadták őket (a kavarok is valamilyen nyugati ótörök nyelvjárást beszéltek).

Az itt összefoglalt népmozgásokat a kötetben térkép szemlélteti, amelyen olvasható egy „Don–kubáni őshaza” felirat is. Amint látható, ebben a könyvében Róna-Tas András még csupán a történeti forrásokból és a nyelvi adatokból vonta le következtetéseit. A növénynevek bizonyító ereje még egyáltalán nem szerepelt az érvei között. Nyelvi bizonyítékait csak évekkel később, a Magyar Nyelv című folyóiratban mutatta be. A nyelvészeti paleontológia klasszikus módszerét alkalmazva a következő növénynevek etimológiáit vizsgálta: bükk, dió, gyertyán, gyümölcsény (’galagonya’), gyűrűfa (’veresgyűrű som/cornus sanguinea’), éger, kőris, mogyoró, tölgy. E tanulmányában a szerző több növénynevet vizsgál, mint ahányat a West Old Turkic című kötetben a Don–kubáni őshaza bizonyítékaként említ.

A Don–kubáni erdők mélyén

A Magyar Nyelvben megjelent kétrészes tanulmány első fele kizárólag a bükk szó eredetével, és a bükkfa elterjedési területével foglalkozik. A bükk szó származását összevetve az ősmagyarok vándorlásáról kialakult véleményekkel, valamint a bükkfa elterjedési területével, Róna-Tas András arra a következtetésre jut, hogy a magyarok a következő területek valamelyikén találkozhattak először a bükkfával: a) a Kaukázustól északra, a Krasznodar–Majkop–Groznij–Terek folyó vonalig, b) a Krím félszigeten, c) a Dnyesztertől nyugatra a Kárpátok és a Prut folyó közti területen, d) a Kárpát-medencében.

A tanulmány második részében szereplő tölgy különböző alfajai nagyobb területen terjedtek el, mint a bükk, Róna-Tas András mégis úgy gondolja, hogy a tölgy neve is csak a Fekete-tenger északkeleti partján kerülhetett a magyar nyelvbe. A szó ugyanis iráni eredetű, és a szerző szerint az iráni nyelvű alánok a Kaukázusban, illetve a hegység északi előterében éltek.

Ugyanez az érvelés bukkan fel a kőris nevével kapcsolatban: a szó török eredetű, de nemcsak a magyar, hanem az alán nyelv is átvette, ennek következtében csak ott kerülhetett a magyar nyelvbe, ahol törökök és alánok is voltak, vagyis a Kaukázus északi előterében, a Don–Kubán folyók vidékén. Róna-Tas András említi, hogy a kőris egyik alfaja Ukrajnában is honos, de ennek nem tulajdonít jelentőséget.

A gyümölcsényről nem tudjuk meg, hogy Eurázsia mely részein honos, a gyertyán, a gyűrűfa és az éger pedig széleskörű elterjedtsége miatt nem alkalmas arra, hogy őshazaelméletekbe vonjuk be őket. A mogyoró eredetileg mindenféle csonthéjú gyümölcsöt jelölhetett. A dió a magyarok vándorlásától délebbi területeken volt őshonos, útközben csak a Dnyesztertől nyugatra, tehát Etelköz területén találkozhattak vele először őseink.

A tanulmány végkövetkeztetése szerint a tölgy és a kőris szavunk csak a Don–Kubán folyóközben kerülhetett a magyar nyelvbe. A többi tárgyalt fanév esetében nem zárható az etelközi és a Kárpát-medencei átvétel, de csak akkor, ha a magyarság hosszabb ideig tartózkodott Etelközben, illetve a Kárpát-medencében a honfoglalás idején beszéltek valamilyen csuvas típusú nyelvet (akár a honfoglalók, akár azok, akiket őseink itt találtak). A fanevek átvétele több generáción át tartó folyamat volt, ezért Róna-Tas András szerint a magyarság viszonylag hosszabb időn át tartózkodott a Don–Kubán vidékén. A szerző fentebb összefoglalt történeti koncepciója szerint ez a hosszabb időszak maximum 70-80 év lehetett (a 6. század végétől kb. 670-ig, amikor a magyarok a Dnyeper mellékére költöztek).

A Don–kubáni őshaza a 20. század első felében már szerepelt a magyar őstörténet-kutatásban (lásd a Ligeti Lajos által szerkesztett, A magyarság őstörténete című tanulmánygyűjteményt). Akkoriban azért gondoltak erre a lehetőségre, mert Kuvrat államát erre a területre lokalizálták. Manapság valószínűbb, hogy Magna Bulgaria a Dnyeper körzetében volt, és a Dnyeper egyik mellékfolyója mentén feltárt mala perescsepinai sírba Kuvrat fejedelmet temették el.

Az ősmagyarok vándorlására vonatkozó elképzeléseit Róna-Tas András a História lapjain rövid, közérthető formában is összefoglalta. Takarékos írásmű – egyetlen szó sem esik benne a magyar őstörténet régészeti megközelítéséről. A honfoglaló magyar nép című kötetben azért jutott pár mondat a régészetnek: a szerző „alátámaszthatatlan spekulációnak” nevezi azt az állítást, hogy a szaltovói kultúra területén egy alán csoport is élt volna. Véleménye szerint abból, hogy a Kaukázusban és a szaltovói kultúra területén is előfordulnak katakomba jellegű sírok (kamrasírok) „igen nehéz egy északi alán csoport létét feltételezni”. A régészek szerint viszont igen nehéz nem feltételezni… A régészeti adatok csak akkor lesznek fontosak Róna-Tas András számára, amikor úgy látja, hogy azok igazolják előzetes koncepcióját a nem létezett baskíriai magyar őshazáról.

Egyszerű őstörténet vessző néhány bekezdés
– a zegernyei-változat –

Az elmúlt évtized gyűjtőmunkája új régészeti leletek felszínre bukkanását eredményezte. A leletek csak részben származnak feltárásokból, szükség volt a múzeumokban lappangó, elfeledett tárgyi emlékek előkeresésére, újbóli tanulmányozására is. A magyar őstörténet már nem értelmezhető ezen új leletek nélkül. A történettudomány és a nyelvészet is lépéskényszerbe került, mivel a régészet újratervezte az ősmagyarok vándorlási útvonalát. És abban nem szerepel a Don–Kubán vidéke. Nemcsak a vándorlás irányát kell átgondolni, hanem időtartamát is.

Az ősmagyarok a mai Baskíria északi és keleti részeiről indultak nyugat felé. A baskíriai régészeti kultúrák kapcsolódnak az Alsó-Volgánál, valamint a Dnyeper mellékfolyóinál újabban előkerült, magyar jellegű leletegyüttesekhez. Vannak tehát a honfoglalást megelőző időszakból a magyarság kulturális jelenlétét mutató leletek a dél-uráli, baskíriai területekről is. Ugyanakkor már itt láthatók a kulturális (és feltehetőleg etnikai) keveredés jelei. Az ősmagyarokkal kapcsolatba hozható kusnarenkovói és karajakupovói kultúra egymáshoz való viszonya tisztázatlan, lehetséges, hogy ezek a kultúrák a baskír nép etnogenezisében is szerepet játszottak. Elképzelhető, hogy ezek a kultúrák a török–magyar együttélés bizonyítékai.

A Dél-Urál vidékéről a magyarok kb. egy évszázad alatt jutottak el a Kárpát-medencébe. Az elindulás időpontja nehezen megállapítható, mivel a magyarságra jelenlétére utaló régészeti kultúrák tovább éltek, és vele az emberek is – sokan maradtak otthon magyarok, Baskíriában.

A vándorlás rövid időtartama miatt el kell vetnünk azt a koncepciót, hogy a magyarok megérkeztek valahová, és ott a törökök (és az alánok) szomszédságában a pusztai emberek szokásos lassú tempójával elkezdtek kultúrát, s vele együtt szavakat cserélgetni. A török–magyar nyelvi érintkezés valószínűleg a mai Baskíria területén, a Dél-Urál vidékén kezdődött, és a magyar vándorlás közben folyamatosan zajlott. Az úton lévő kétnyelvű népességhez később is kapcsolódtak török nyelvű csoportok (emlékszünk: a nyugati ótörök hatás három hullámban érkezett).

A vándorló magyarság a Dnyeper mellékén a kazár fennhatóság alatt élő alánok közvetlen szomszédságában telepedett le. Ez azonban nem az első érintkezés volt a magyarok és egy iráni nyelvű népesség között. A régészeti leletek szerint a magyarság a szamarai kanyarulatnál jutott ki a Volga partjára. A folyón történt átkelése után a túlparton élő burtaszok területén vonult tovább. A burtasz népnév iráni eredetű, Isztahrí szerint a burtaszok nyelve eltér a kazárok és a bulgárok nyelvétől. Feltehetőleg valamilyen iráni típusú nyelvet beszéltek. A burtaszok később beolvadtak a moksa-mordvinokba és a misar-tatárokba, de ez már a magyarok átvonulása után történt.

A fentiek alapján semmi szükség a magyarokat a Kubán mellékére vezetnünk, hogy ott találkozhassanak a Kaukázus északi lejtőin élő alánokkal. Őseink úgy is kapcsolatba kerülhettek iráni nyelvű etnikai csoportokkal, hogy a sztyepp és az erdő határsávjában vándoroltak nyugat felé. A Don–kubáni őshaza hipotézise abból a téves prekoncepcióból építkezik, hogy a magyarokhoz legközelebb iráni nyelvű népesség csak a Kaukázusban élt.

A Róna-Tas András által összegyűjtött török és iráni (alán) eredetű magyar növénynevek egyáltalán nem jelölik ki olyan egyértelműen a török–magyar–alán érintkezés színteréül a Don–Kubán vidékét, mint ahogy azt ő állítja. Az általa közölt elterjedési térképek szerint a tölgy Baskíria területén is előfordul, a magas kőris területe is eléri Közép-Oroszország erdeit, a gyertyán pedig megtalálható a Dnyeper mellékén.

A dió és a mogyoró termése nem romlandó, kalóriadús eleség, ezért feltehetőleg kereskedőkaravánok tagjai is vittek magukkal kisebb mennyiséget, egyes karavánok talán eladásra való tételben is szállították. A dió és a mogyoró tehát ismert lehetett termőterületétől távol is.

A Don–kubáni őshaza mint az egykori magyar–török–alán együttélés helyszíne mellett csak a bükk elterjedési területével és bükk szavunk török eredetével érvelhetünk. Az ősmagyarok vándorlásának viszonylag gyors üteme azonban ezeket az érveket is nagyon meggyengíti. A magyar közösségbe betagozódhattak olyan török anyanyelvű csoportok, például a Dnyeper mellékén, amelyek saját, korábbi lakóhelyükön ismerték a bükkfát, s a Kárpát-medencébe érkezvén az ott talált bükkösöket a maguk nyelvén nevezve, meghonosították a magyar nyelvben a török eredetű bükk szót (és ez csak az egyik lehetőség a szó átvételére). Az a tény, hogy csak egyetlen növény nevével érvelhetünk a Don–kubáni őshaza mellett, önmagában is megkérdőjelezi ezt a feltételezést.

A magyar nyelv török jövevényszavainak kultúrtörténeti háttere természetes módon veti föl azt a kérdést, hogy ki és mennyire volt magyar a honfoglalás körüli egy-két évszázadban. Erről a tudományos kutatók is csak megérzésük alapján nyilatkoznak. Róna-Tas András szerint, ha a magyarok már az 5. század elején kapcsolatba kerültek volna a törökökkel, akkor „nehéz lenne megmagyarázni, hogyan őrizték meg a magyarok a finnugor nyelvüket”. Ezen állítás mögött nincs semmiféle tudományos bizonyíték. De cáfolni sem tudjuk tudományos érvekkel.

A Rénhírek kommentelőinak is az a legfőbb problémájuk, hogy 895-ben ki beszélt magyarul a Kárpát-medencében: a hódítók vagy a meghódítottak? Az általános vélekedés szerint nyelvek találkozásánál a többség nyelve győz. Ez azonban nem mindig és nem mindenhol igaz. Nagyon fontos, hogy melyik nyelv beszélői vannak domináns helyzetben az interetnikus kapcsolatokban (például a honfoglaló majd kalandozó magyarok domináns helyzetben voltak a Kárpát-medencében). Azonban a dominancia sem biztosítja mindig egy nyelv fennmaradását (van rá példánk – a bulgárok elszlávosodása). Arra is tudunk példát hozni, hogy egy abszolút marginális helyzetben lévő nyelv is fönn tud maradni évszázadokig (a lív).

A honfoglalás előtti évszázadban a vándorló magyarság minden bizonnyal kétnyelvű volt. Talán már etnikummá szerveződésének első pillanatától kezdve. Ilyen esetekben szabállyá is válhatott a két népesség kötelező keveredése. Egyes etnikumoknál két frátria, két házassági csoport jött létre. Aki az egyik frátriához tartozott, csak a másikból választhatott házastársat. Erre van egy viszonylag közeli példánk: az obi-ugor manysiknál és hantiknál is két frátria létezett, a moś és a por. Az obi-ugor eredetmonda szerint az egyik frátria tagjai voltak a főtthúsevők, a másikba pedig a nyershúsevők tartoztak. Ez a történet nyilvánvalóan egy északi és egy délebbről származó etnikum egyesüléséről szól: a nyers hús evésének szokása az északi kultúrák jellemzője, a hagyományos életmódot folytató nyenyeceknél és északi hantiknál ma is általános. A két frátria biztosította az egységes nép és nyelv kialakulását.

A nyelvészek közül napjainkban nagyon sokan kutatják a kétnyelvűség jellemzőit és megnyilvánulási formáit. A nyelvek és kultúrák találkozásának különböző típusait feltétlenül meg kell ismerniük az őstörténészeknek is, hogy jobban megértsék, mit is kutatnak valójában.

Irodalom

Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Bp. 1997. (második, javított, bővített kiadás)

Róna-Tas András: Néhány megjegyzés faneveinkről. Magyar Nyelv 100 (2004): 260–273, 419–438.

Róna-Tas András: Turkic–Alanian–Hungarian Contacts. Acta Orientalia Hungarica 58 (2005): 205–213.

Róna-Tas András: Az Uráltól a Kárpát-medencéig. Új kutatási eredmények a korai magyar történelemről. História 2011/8: 2–6.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése