Tarcal–Rimai dűlő, Kenézlő–Fazekaszug, Eperjeske, Geszteréd–Kecskelátó dűlő, Karos-Eperjesszög, Rakamaz–Strázsadomb, Zemplén–Szélmalomdomb, Bodrogszerdahely–Bálványhegy – egzotikus nevű régészeti lelőhelyek a Felső-Tisza vidékéről. Hogy mi a közös bennük? Mindegyik lelőhelyen vezéri sír (is) található – a vezérek korából, vagyis a honfoglalástól az államalapításig ívelő évekből. A mesebeli hét vezér – és testvéreik, gyermekeik, unokáik közül többen is e tájon nyugodtak, míg a nyughatatlan régészek ki nem ásták őket. Hogy kiket találtak meg, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. De nem akárkik voltak, az biztos.

A Felső-Tisza vidék gazdag honfoglalás kori sírjai történészek és régészek seregének izgatják a fantáziáját – újabban pedig az archeogenetikusok is rámozdultak a témára. De tartsunk időrendet, először nézzük, mit gondoltak a történészek és a régészek:

Évtizedekkel ezelőtt tudományos vita folyt arról, hogy vajon a kabarok laktak-e a Felső-Tisza vidékén. Elsőként Györffy György telepítette le a kabarokat ezen a kies tájon (1958-59: 121–123.). Később kidolgozott elmélete szerint a Felső-Tisza vidékére is kiterjedt egy kisebb hatalmi régió, a nyíri-bihari dukátus (Györffy György 1984: 619–634.). A régészek közül Dienes István és Mesterházy Károly látott kabarokat errefelé (Dienes István 1978: 126., Mesterházy Károly 1980: 42–44.). Fodor István és Kovács László azonban kiutasították innen a honfoglalókhoz betársult kabarokat (Fodor István 1986: 99–114., Kovács László 1988: 170.). Egyes kutatók, ha nem is itt, de a szomszédban, a Mátra körzetében és a felvidéken keresték a kabarokat (Kristó Gyula 1980: 454–457. Bálint Csanád 1980). A kabarok helyével és szerepével kapcsolatban további műveket és szerzőket is idézhetnénk, de akkor cikkünk bibliográfiája önmagában hosszabb lenne, mint amit a Rénhírek terjedelmi és műfaji korlátai megengednek.

A Felső-Tisza vidék lelőhelyei közül is kitűnik kincseivel a három karosi temető. Az elsőt már nagyon régóta ismertük. A temetőket feldolgozó monográfiából idézünk:

A Sennyei Miklós báró tulajdonában lévő Eperjesszög tanya szénarakodójában, amely kb. 4 m magas homokdomb, 1899 őszén répavermelés során találták a munkások az első sírokat. A leleteket széthordták, csak néhányat tudott megmenteni Berecz Károly alsóberecki tanító […] a fontos lelőhely 36 év múltán újabb […] rombolásnak esett áldozatul. 1935 őszén az akkori tulajdonos, Gecse József szőlőültetés során nagy darab földet forgatott meg […] A rombolásról tudomást szerezvén, a megye leállíttatta a munkát, és Horváth Tibort, a Magyar Nemzeti Múzeum gyakornokát bízta meg a leletmentéssel. (Révész László 1996: 13.)

Az első temetőből a szórványleletek mellett 13 feltárt sírt ismerünk. Révész László a lószerszámos sírok arányából arra következtetett, hogy a temető kb. 80–100 síros lehetett.

A második temető a következő század végén bukkant elő:

1985 novemberében Nagypál Sándor karosi lakos arról értesítette a nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársait, hogy a jelzett dűlőben [ti. Eperjesszögön] övveretek, lószerszámok, arab dirhemek, ember- és lócsontok kerültek elő. Az azt követő leletmentő ásatások során, 1986–1990 között e temető 73 sírját tártuk fel. (Révész László 1996: 15.)

Ez a temető az elsőtől 200 méterre elhelyezkedő másik dombháton került elő. És még nem volt vége! 1988 tavaszán a következő homokdombon bóklászva (ezt a régészek úgy hívják, hogy terepbejárás) Wolf Mária és Révész László bronzvereteket és csonttöredékek talált. Ezen a helyen 1988–1990 között a harmadik temető 19 sírját is feltárták.

A sírok hemzsegtek a szebbnél-szebb encsem-bencsemektől, smukkoktól és gyilkoktól. Volt ott minden, mint a népmesében. Még készenléti íjtegez is. De találtak tarsolylemezt, teljes övgarnitúrákat, szablyákat, hajkorongokat, fülbevalókat, ruhavereteket, sok-sok pénzt, bónuszként pedig egy szaltovói típusú korsót is. Aki nem hiszi, olvassa el Révész László könyvét, vagy járjon utána a miskolci Herman Ottó Múzeum „Elit alakulat - A Kárpát-medence leggazdagabb honfoglalás kori temetői” című díjnyertes kiállításán, de lehet otthon mozizva is álmélkodni Kincses Karos csodáin:

A karosi temetőket a 10. század közepéig használták. Révész László a karosi leletegyüttest bemutató könyvében elutasítja azt a feltételezést, hogy a Felső-Tisza vidékén lett volna a kabarok szállásterülete. Ezt a vidéket a honfoglalás utáni évtizedek fejedelmi központjaként értelmezi. Utal arra, hogy kabar ötletét meghaladva később hasonló nézetet képviselt Dienes István is (Dienes István 1986). Úgy véli, hogy a karosi temetőkben a vezérek és katonai kíséretük nyugodott, családtagjaikkal, szolgáikkal együtt.

Elképzelését nem fejti ki részletesebben, így nem tudjuk meg, hogy szerinte csak Álmos leszármazottai temetkeztek ide, netán a fejedelmi székhelyen esetleg együtt élt mind a hét törzsfő (és még a kabarok vezére is), avagy Karos csak a három legfőbb közjogi méltóság, a kende, a gyula és a karcha közös székhelye volt. E feltevésekkel el lehet játszani, adatok hiányában azonban nem tudunk dönteni. Az utolsóként említett változatot gyengén támogatja, hogy Karoson három temető volt egymás közvetlen közelében.

A temetők belső rendjét elemezve Révész László a másodikban két csoportot különített el. Az első csoportba az 1–13., 15–16., 30. és 49–61. sírokat sorolta. A csoport vezetője a 11. sírban nyugodott. Az 52. sír is vezéri temetkezésnek tűnik. A második csoportba a 14., 17–48. és a 62–73. sírok sorolhatók. E csoportból a 29. sír tarsolylemezes ura lehetett a legrangosabb személy. A temetőt az első csoport népessége kezdte használni. A második csoport egy-két évtizeddel később telepedhetett le Karoson, és ugyanennyivel tovább is maradt: egyes leleteik a 10. század második harmadára datálhatók. A harmadik temető 19 sírja egyetlen sorban helyezkedett el, a 11. számú vezéri sír a sor jobbszárnyán volt. (Révész László 1996: 193–197.).

A második temető első sírcsoportjának különlegessége a sok pénzérme: 13 arab dirhem és 33 nyugat-európai veret került elő innen. Dirhemeket az első temetőben is találtak: 1936-ban az egyik széttúrt sírból 3 példány került elő. Egyes nyugat-európai veretek Kárpát-medencébe kerülése konkrét kalandozó hadjárathoz köthető. Vannak azonban olyan veretek is, amelyek a kalandozók által rendszeresen fosztogatott vidékekről származnak, így nem dönthető el, hogy melyik évben kerültek a magyar vitézek birtokába. A keleti érmék Kárpát-medencébe kerülését a kutatás kereskedelmi tevékenységgel magyarázza. Lenne azonban más lehetőség is – a rokoni kapcsolatok. Elképzelhető, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarok keleten maradt testvéreikre támaszkodtak kereskedelmük szervezésében. A 10. század közepén keletkezett bizánci forrás, a De administrando imperio 38. fejezete ezt írja:

Amikor a türkök [=magyarok] és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le […] A türköknek amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket és gyakran hoznak választ tőlük ezeknek. (Moravcsik Gyula fordítása)

Ugyancsak a 10. század közepéhez köthető Anonymus infója:

Taksony vezér […] Kegyességének hallatára pedig sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekből. Ugyanis Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. (Pais Dezső fordítása)

A két hír valószínűleg két földrajzi tájegységhez kötődik. Perzsia határvidékét a kutatás a Kaukázussal azonosítja. Pár éve bedobtuk azt az ötletet, hogy talán Horezm is Perzsia határvidékének nevezhető. Ugyanerre jutott Zimonyi István is, tudományos szintre emelve ezt a koncepciót. Julianus azonban a Kaukázusban nem talált rokonokat, Horezmben pedig nem járt, viszont „Bulárföldön” rábukkant a magyarok nyomaira. Könnyen lehet, hogy Anonymus Billa és Baks rokoni látogatással egybekötött kereskedelmi akciójának emlékét foglalta írásba.

Az írott forrásokban azért maradhatott nyoma a betelepülő magyarok keleti kapcsolatainak, mert abban a vezéri kör is érintett volt. Elképzelhető, hogy a karosi első és második temetőben nyugvó embereknek közeli rokonaik maradtak keleten, ezért a sok arab dirhem a sírjaikban. A harmadik temető népessége talán nem rendelkezett közvetlen keleti rokonsággal. És innen kezd érdekessé válni, amit az archeogenetika mond a karosi emberek génjeiről.

A nemrégiben általunk tárgyalt doktori disszertáció ezt írja:

Meglepő módon a 3 szomszédos karosi temetőben a vezérek kivételével nem találtunk átfedő haplocsoportokat, vagyis a 3 temető népessége egymástól markánsan elkülönül. Az egyes karosi temetőkön belül vannak rokonok, de temetők között csak a vezérek lehetnek testvérek (Karos II/52-Karos II/11). (Neparáczki Endre 2017: 47. Megjegyzés: valójában szórványos átfedések vannak a haplocsoportokban, de ez a lényegen nem változtat.)

A karosi temetők genetikai elemzéséből a szerző az egész honfoglaló magyarságra vonatkozó következtetéseket von le:

A genetikai eredmények alapján Árpád népe a kelet-európai sztyeppén maradt vagy oda visszavonuló hunok egyik ága lehetett. […] A honfoglalók genetikai összetétele arra utal, hogy a hun alapréteg megőrzése mellett nagymértékben integrálták a Kelet-Európában talált germán elemeket, akiknek többsége adataink szerint skandináv eredetű. (Neparáczki Endre 2017: 68.)

A karosi temetők néhány alapvető adatának ismertetése után merüljünk el a karosi ősök archeogenetikai elemzésének buktatókkal teli bugyraiban. Neparáczky Endre dolgozatában nagy horderejű észrevételeket olvashatunk, amely észrevételeket gyakorlatilag tökéletesen elfedi a dolgozat csomagolása és „lényegi” üzenete. A mű ugyanis a polarizált magyar szellemi hagyomány rendszerében, a finnugor–hun tengely mentén értelmezi a karosi honfoglalók genetikai adatait.

Az a benyomásunk, hogy határozott finnugorellenesség köti össze a dolgozat két eltérő, és egymásnak is ellentmondó vonulatát. Amíg ugyanis a karosiakat egyben vizsgálták, addig lágyan felsejlett az adatokból, a Termékeny félhold, a Kárpát-medence, a szkíták és a karosiak kapcsolata:

A karosi populációhoz legközelebb álló csoportok a 6000-3000 éve élt európai korai földművelők (STR=Starcevo), a Közel-keleti neolit (MEN) a Kárpát medencei Szakálhát kultúra (SZA [az Alföldi vonaldíszes kultúra folytatója]), a Yamnayák (YAM, i. e. 3500–2300, Fekete-tenger fölötti sztyepp [magyar neve Gödörsíros kultúra]), a Kazahsztán területén élt vaskori szkíta kurgánok (KIK, i. e. 800–600) népessége, és az ázsiai bronzkori szkíták a Tagar-Tachtyk kultúrából (TAG, i. e. 800 –i. sz. 400). (Neparáczki Endre 2017: 40.; a három betűs rövidítések az adott populációk kódját jelentik, amelyek a dolgozat ábráin is megjelennek, szögletes zárójelek között a mi kiegészítéseink olvashatók).

Élesen szemben áll az előbbi megállapítással, hogy amikor a szerző a karosi adatokat két frissen találkozott népességre bontotta, akkor azok hirtelen és „tűpontossággal” germánná és ázsiai hunná válnak. A „tűpontosság” azért is furcsa, mert jó minőségű hun kori archeogenetikai adatok állnak rendelkezésünkre, és nagy biztonsággal állítható, hogy legalábbis a karosi harmadik temető „hun” adatsorainak nem sok közük van a belső-ázsiai hun kori adatokhoz. Legfeljebb annyi állítható, hogy a karosi anyai vonalak egy része messze keletről származik, és mai párhuzamaik Belső-Ázsia keleti felében, hatalmas területen megtalálhatók. A karosi „germánokkal” kapcsolatban hasonló problémák merülnek föl.

Neparáczki Endre dolgozatának elsődleges értéke, hogy a mérések megbízhatóknak tűnnek, azok más genetika adatokkal összevethetőek, és tágabb kontextusban értelmezhetők. Társadalomtudománnyal foglalkozó szakemberek számára tűnhet csak magától értetődőnek, hogy bármilyen DNS labor megbízható eredményeket szolgáltat biológiai maradványokból. Ez távolról sincs így. Még Európában is alacsony a megbízható archeogenetikai laborok száma. Így nagy jelentőségűnek tartjuk a szegedi szakembereknek az archeogenetikai mérések javítását szolgáló erőfeszítéseit.

Szintén újszerű volt az autoszomális markerek alkalmazása a magyar archeogenetikai kutatásokban. Autoszomális markereket azért alkalmaznak a kutatók archeogenetikai kutatások során, hogy kiszűrjék a közeli rokonokat a temetőkből, és így csökkentsék a mintavétel esetleges torzításának lehetőségét. Azaz az autoszomális markerek segíthetnek csökkenteni az egyes haplocsoportok túlreprezentáltságának az esélyét. (Élők esetén a rokoni szálak kiszűrése jóval könnyebb.) Azt is hozzá kell tenni, hogy az eddigi vizsgálatokban az egyes honfoglaló temetőkön belül már a haplocsoportok is olyan mértékben különbözőek voltak, hogy nem volt szükség a rokonok kiszűrésére, és így az autoszomális markerek vizsgálatára sem. Nem kis meglepetés volt ez, amelyet óvatosan úgy interpretáltak a szakemberek, hogy rövid ideig használták ezeket a temetőket a honfoglalók. A bátrabb interpretációt is nyugodtan megemlíthetjük: honfoglaló őseink nagyobb része nagy valószínűséggel klasszikus nagyállattartó, nomád életformát követett.

A dolgozat másik legfontosabb eredménye annak igazolása, hogy a honfoglalók etnikailag sokszínűbbek lehettek, mint azt korábban gondoltunk. A szegedi kutatók szakítottak azzal a korábbi gyakorlattal, hogy a 10. századi mintákat a temetők széles köréből válogatták össze. Ehelyett inkább egyetlen mikrorégió, Karos három temetőjét vetették részletes vizsgálat alá. Ez kiváló választás volt, mert a régészeti anyag alapján a karosi temetők a leggazdagabb és legnépesebb klasszikus honfoglaló temetők közé sorolhatók. Joggal tételezhető föl, hogy a karosi honfoglaló temetőkben a honfoglalók vezető rétege és katonai kísérete fekszik. A vezető réteg azonban a vezetetteknél sokkal nagyobb mérvű interetnikus kapcsolatokkal rendelkezhetett, ezért a vezetők archeogenetikai vizsgálatának eredménye nem vetíthető rá automatikusan az általuk vezetett egész népességre.

Mit találtak a szegedi kutatók? Amint már idéztük „a 3 szomszédos karosi temetőben a vezérek kivételével nem találtunk átfedő haplocsoportokat, vagyis a 3 temető népessége egymástól markánsan elkülönül. Az egyes karosi temetőkön belül vannak rokonok, de temetők között csak a vezérek lehettek testvérek.” Ez utóbbi félmondat a vezérek és általában az apai vonalak fontosságára hívja föl a figyelmet, mert a közösségeken átívelő politikai hatalom családi vonatkozása az érintett népességek politikai integrációjára és az egyik közösség domináns szerepére utalhat.

És valóban, már ránézésre is jelentős eltérés mutatkozik a karosi harmadik és az első temető kelet-ázsiai eredetű haplocsoportjai között. A B haplocsoport csak a harmadik temetőben fordul elő, ott viszont az a domináns kelet-ázsiai elem és az egyetlen másik kelet-ázsiai haplocsoport pedig az A. Karos első temetőjében viszont a domináns kelet-ázsiai eredetű haplocsoport a D, amelyet az Y haplocsoport egészít ki. Talán a második temetőben feldolgozott nagyobb mintaszám is közrejátszik abban, hogy ott viszonylag kiegyenlített a különböző kelet-ázsiai eredetű haplocsoportok előfordulása, de az A, a B és az Y haplocsoport így is teljesen hiányzik ebből a temetőből.

Így tökéletesen hihető, hogy a 3 karosi temető 3 különböző népességet takar. (Bár az első és a harmadik temető mintaszámai túl alacsonyak a határozott állásfoglaláshoz, de jelenleg ezek az adatok állnak rendelkezésre.) Nem teljesen világos azonban, hogy három különböző népesség hogyan lehet egyszerre hun–germán ötvözet. Miért kellene azt gondolnunk, hogy az első és a harmadik temető „hunjai” egy biológiai közösséget alkottak, amikor a két temetőben a kelet-ázsiai eredetű haplocsoportok között egyáltalán nincs átfedés? (Az érintett haplocsoportokat meghatározó markerek keletkezése több tízezer évre tehető.) És az sem világos, hogy az egyes temetőkben hogyan történt a hun és germán csoportokra bontás. Milyen (régészeti vagy genetikai) kritériumok indokolták az egyes temetők mintáinak két részre bontását? Milyen kritériumok indokolták a különböző temetők csoportjainak összekapcsolását? És végül milyen kritériumok tették lehetővé a temetőkön átívelő, összekapcsolt két csoport „tűpontos” etnikai meghatározását?

A felmerülő kérdések ellenére a dolgozat eredményeinek ideális esetben módszertani következményük is lesz. Hiszen, ha a honfoglaló magyarság különböző népességek viszonylag friss ötvözete, akkor a genetikában alkalmazott számos statisztikai módszer használata megkérdőjelezhető vagy legalábbis csak fokozott óvatossággal alkalmazható. Ez a jelenség felhívja a figyelmet arra is, hogy a genetikai mintákhoz tartozó embertani és régészeti anyag dokumentálása nélkül könnyen félrevezetőek lehetnek az archeogenetikai kutatások.

Tegyük hozzá, hogy az antropológusok – így Éry Kinga és Fóthi Erzsébet is – már korábban arra jutottak, hogy a honfoglalók nem alkottak embertani értelemben egységes népességet. Mindenesetre, arra talán senki sem számított, hogy ez az etnikai sokszínűség a mikrorégiókban, és az egyik legfontosabb mikrorégióban, a karosiban is megjelenik.

A szerzők által vizionált finnugor–hun antagonisztikus ellentét szempontjából érdekes probléma, hogy vajon a karosi temetőkben találhatók-e az ugorok etnogenezisével kapcsolatba hozható népességek felé mutató nyomok. A három temető közül egyedül a legnépesebb másodikban merül föl, hogy abban ősi ugor elemek is jelen lennének, de azok aránya a rendelkezésre álló felbontás elégtelen volta miatt (csak haplocsoport adatokat publikáltak Karos II-ben) egyelőre nem becsülhető meg. A mi modellünk szerint ugyanis a C, G, H, T, J, K, és U4 haplocsoportok esetén merül föl, hogy részesei lehettek az ősi ugor közösségeknek. (Modellünkben 168 eurázsiai populáció 16 710 mintáját dolgoztuk föl statisztikai módszerekkel és idén nyáron egy kazanyi konferencián publikáltuk: Németh, E., Csáky V., Székely, G., Fehér, T. 2017) Az viszont nagy valószínűséggel így is állítható, hogy az esetleges ősi ugor elemek kisebbségben vannak a karosi második temetőben. Tegyük azonban hozzá, hogy itt több olyan haplocsoport is található, amely modellünk szerint az ugorkor után lépett be a korai magyarok génállományába, de már az Urál vidékén is jelen lehetett a korai magyarok génállományában. Ez azt jelenti, hogy a „karosi lingua franca modell” (több eltérő etnikum ugor elit által való kulturális integrációja) nagy valószínűséggel nem volt egyedi a korai magyarság történetében, és a honfoglalás előtt is már megtörténhetett. Azaz a karosi adatok alapján az Urál-vidéki „magyargyanús” temetők régiókra bontott genetikai vizsgálata különösen fontossá vált.

Neparáczki Endre dolgozata pontatlanul állítja, hogy a potenciális ugor migrációs marker, az N-L1034 alcsoport csak a recens székely mintákban van jelen, és magyarországi génállományban egyáltalán nem fordul elő. Ezzel szemben a pontos állítás az, hogy az N-L1034 marker földrajzi eloszlása érdekes jellegzetességeket mutat a Kárpát-medencében. Egyfelől Kelet-Magyarországon, a Tisza mentén (Felső-Tisza-vidék és Zenta) és a Sárréten, másfelől pedig a székelyekhez közvetve vagy közvetlenül kapcsolódó területekről mutatták ki. Említésre méltó egybecsengés, hogy a modellünk szerint a magyar anyai vonalakban legősibb és meghatározó „ugorgyanús” elem, a C haplocsoport szintén előfordul a Felső-Tisza-vidéki, Szeged környéki és sárréti honfoglaló temetőkben.

Az N-L1034 többi előfordulása valóban közvetlenül vagy közvetetten a székelyekhez köthető. De mit is értünk közvetett kapcsolat alatt? Például, az N-L1034 egyik alcsoportja, a 2400 éve demográfiai expanziónak induló, N-L1442 alcsoport elsősorban olyan helyen fordul elő Eurázsiában több ezer mintavételből, amely kapcsolatba hozható a magyarok vándorlásával: Székelyföldön, Nyugat-Dunántúlon (Felsőőrben, az Őrség burgenlandi részén található településen), Kelet-Magyarországon, Baskíriában, Tatársztánban és Görögországban. Ez az észrevétel nem kevesebbet jelent, minthogy a N-L1442 egy potenciális magyar migrációs marker lehet. (A migrációs marker továbbra is egy genetikailag azonosítható sikeres ősapára mutat egy adott közösségen belül és nem a teljes népességre utal.) Ha bebizonyosodik, hogy más, nagy valószínűséggel szintén a korai magyarokhoz köthető demográfiai szálak expanziója is nagyjából az i. e. 1. évezred közepén indult meg vagy gyorsult föl, akkor felmerül a gyanú, hogy az adott korszakban az egész korai magyarságra a demográfiai bővülés volt jellemző.

De térjünk vissza a székelyek közvetett kapcsolataihoz, az NL1034 görög és nyugat-dunántúli előfordulásához. A székely nyelvjárások nyugat-dunántúli párhuzamai jól ismertek a nyelvészek előtt. Az N-L1034 görögországi előfordulása sporadikus ugyan, de nem tűnik invariánsnak, mert két különböző N-L1034 haplotípus is található Görögországban. Nos, egyfajta hangos gondolkodás keretében megemlítjük, hogy a székely legendáknak és a magyar krónikáknak is van egy görög vonatkozása. Nevezetesen a Görögországban maradt székely vezér, Csaba, és a Csabával tartó magyarok. Szereptévesztés volna információtöredékek alapján a székelyek eredetéről határozott állításokat megfogalmazni. Mindenesetre annyit megemlítünk, hogy a genetikai adatok éppenséggel nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy a honfoglalás előtti Kárpát-medencei népességben az onogurokkal együtt érkezett magyar nyelvű csoportok is lehettek, amelyek a Nyugat-Dunántúlon telepedtek le.

A populációgenetikai eredmények történeti értelmezésének lehetősége általában is megosztja a társadalomtudósokat. Sajnos nem segíti a populációgenetika és társadalomtudományok közötti párbeszédet, ha egy populációgenetikai tanulmányban prekoncepcióra utaló jeleket találunk. Neparáczki Endre dolgozatának már a tévesen Kőrösi Csoma Sándornak tulajdonított mottója is a témakör finnugorellenes megközelítését vetíti előre. Az alapjaiban elhibázott prekoncepció ellenére jelentős tudományos észrevételeket olvashatunk ki a műből, ha lehámozzuk róla a lényeget elrejtő ideológiai mázat. A kinyert genetikai adatok megbízhatóságával kapcsolatban ugyanis semmilyen kérdés nem merült föl.

A mi interpretációnk azonban eltér Neparáczky Endrének, a karosiak hun/germán kettős eredetmodelljétől. A rendelkezésre álló (tehát hangsúlyozottan a rendelkezésre álló) genetikai adatok alapján úgy tűnik, hogy a honfoglaláskori elitekhez köthető három karosi temető három különböző eredetű népességet, és így három különböző etnikumot takar. A harmadik karosi temető és a másik kettő között a régészet is talált egyfajta különbséget. Nevezetesen, az első két temetőben találtak arab dirhemeket, míg a harmadikban nem. Mindenesetre a három karosi temető közül egyedül a legnépesebb második temető esetén merül fel, hogy az az Urál-vidékről érkezett és egyben ugor elemeket tartalmazó elemeket foglal magába. „karosi lingua franca” modellnek neveztük, hogy a magyar nyelvű népesség valószínűleg sikeresen integrált különböző etnikumú népességeket a honfoglalás korában és azt megelőzően is. Mindez teljes mértékben összhangban van a honfoglalók „sztyeppei-törökös” társadalmi berendezkedésével, mert a török nyelvek robbanásszerű terjedésében is a helyi lakosságra rátelepedő domináns elitek játszhatták a fő szerepet.

Felhasznált irodalom

Bálint Csanád 1980: Dél-Magyarország a X. században. Mitteilungen des Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, 1978/1979: 179–187.

Dienes István 1978: Opponensi vélemény Bálint Csanád: Dél-Magyarország a X. században с kandidátusi értekezéséről. Archaeológiai Értesítő 105: 107–127.

Dienes István 1986: A Felső-Tisza-vidék a X. században. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I: 92–101. Szerk. Entz Géza. Budapest

Fodor István 1986: Néhány régészeti észrevétel a kabar kérdésről. In: Régészeti tanulmányok Kelet-Magyarországról. Folklór és Etnográfia 24: 99–114. Debrecen

Györffy György 1958-59: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Budapest

Györffy György 1984: Honfoglalás és megtelepedés. In: Magyarország története I: 577–605. Szerk. Bartha Antal. Budapest

Kovács László 1988: A magyar honfoglalás kori pénzleletek keltező értékéről. Hermann Ottó Múzeum Évkönyvei 25-26: 161–174.

Kristó Gyula 1980: Levédi törzsszövetségétől Szent István államáig. Budapest

Mesterházy Károly: Nemzetségi szervezet és az osztályviszonyok kialakulása a honfoglaló magyarságnál. Budapest

Németh, E., Csáky V., Székely, G., Fehér, T. 2017: New Phylogenetics Measures for Characterizing Different Demographic Processes. A New Insight into Hungarian Prehistory. In: Человек и среда: актуальные проблемы антропологии и археологии. VII Алексеевские Чтения: 70. Казань

Neparáczki Endre 2017: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel. (PhD-dolgozat)

Révész László 1996: A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza-vidék X. századi történetéhez. Miskolc

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése