Korábban Zegernyei már foglalkozott Pusztay János elképzeléseivel, de elsősorban az őshaza szempontjából. Az ismertetés nem tért ki arra, hogy Pusztay mire alapozza feltételezéseit, illetve hogy a szakemberek többsége ezeket az elképzeléseket miért nem fogadja el. Az alábbiakban elsősorban Pusztay Gyökereink című művére alapozva igyekszünk összefoglalni a különbségeket egyfelől Pusztay nézetei, másfelől a finnugrisztikában széles körben elfogadott nézetek között.

Mi történt Pusztay szerint?

Az összehasonlító történeti nyelvtudományban a nyelvcsaládok kialakulását úgy képzelik, hogy volt egy egységes alapnyelv, amely idővel egyre inkább elkülönülő nyelvjárásokra oszlott, mígnem akkora különbségek lettek közöttük, hogy már önálló nyelvnek voltak tekinthetők. Természetesen ezek a nyelvek újabb nyelvekre oszolhattak (ilyenkor köztes alapnyelvnek hívjuk őket). Az uráli nyelvcsalád esetében is az a bevett elképzelés, hogy volt az uráli alapnyelv, amely finnugor és szamojéd alapnyelvre nyelvre bomlott, a finnugor aztán ugorra és finn-permire, és így tovább.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Pusztay nem ezt vallja. Szerinte kezdetben nyelvi egyensúly állhatott fenn. A nyelvi egyensúly állapotában kis helyi nyelveket beszélnek, és a szomszédos nyelvek bizonyos tulajdonságokat gyakran megosztanak egymással, ám e nyelvi jelenségek határai véletlenszerűen oszlanak meg, nem esnek egybe, így nem lehet megmondani, melyik nyelv melyikhez áll közelebb. A következő lépésben Pusztay szerint nyelvszövetségek jöhetnek létre, azaz a jelenségek kezdtek nagyobb területen elterjedni, határaik pedig egyre inkább egybeestek. Ő ezt annak tulajdonítja, hogy valamelyik nyelv presztízse megnőtt, és ezért nagyobb hatást fejtett ki szomszédaira. Szerinte ez a nyelv közvetítő nyelvvé (lingua franca) vált, azaz a különböző nyelvű személyek ezt használták a kommunikációra. (Ahogyan ma például a legtöbb magyar egy osztrákkal, szlovákkal, ukránnal, románnal, szerbbel, horváttal vagy szlovénnel leginkább angolul tud szót érteni: az angol térségünkben – illetve a világ jelentős részén – lingua franca. Lingua francáról akkor szokás beszélni, ha ez a nyelv nem csupán az azt anyanyelvként beszélők és mások között közvetít, hanem olyanok között, akiknek nem anyanyelve.)

Álljunk meg itt egy pillanatra! Észre kell vennünk, hogy a fogalmak itt keverednek. A nyelvszövetség nem egy nyelv, hanem több (gyakran egymás számára érthetetlen, nem – vagy csak igen távolról – rokon) nyelv halmaza. Ezzel szemben a lingua franca mindig egyetlen nyelv, amely éppen a megértés érdekében használatos. A lingua francát nem csak nyelvszövetségen belül használják (azt sem kell feltételeznünk, hogy nyelvszövetség része – már maga a nyelvszövetség meghatározása is igen bizonytalan dolog): akár számolunk a közép-európai térségben nyelvszövetséggel, akár nem, az angol egyértelműen lingua franca, pedig anyanyelvként jelentős számban csak földrajzilag távol eső területeken használják. Ugyanakkor egy nyelvszövetség tipikusan nem úgy jön létre, hogy a nyelvek közös vonásai egyetlen lingua francából terjednek el a nyelvszövetségen belül, hanem sokkal inkább a térségen belüli gyakori kétnyelvűség következtében: a kétnyelvű beszélők az egyik nyelv szerkezetét, önkéntelenül is használni kezdik a másik nyelvben, az pedig az egynyelvű beszélők körében is általánossá válik. A nyelvszövetség és a lingua franca feltételezése tehát nemhogy nem ugyanaz, de majdhogynem ki is zárja egymást.

Pusztay szerint ha egy közösség felbomlik (például egy része más területre vándorol), akkor viszi magával a lingua francát is. Ez megint igen valószínűtlen feltételezés. A lingua franca szerepe pontosan az, hogy eltérő nyelvek között egy bizonyos környezetben közvetítsen. Ha egy csoport megőrzi saját nyelvét, de új környezetbe kerül, ahol a második nyelvként használt lingua francát nem tudja használni, akkor hamarosan elfelejti. (Esetleg egy új lingua francát kezd használni. A váltás nem feltétlenül hirtelen megy végbe: a magyarok történetében is megfigyelhető, hogy lingua francaként a latint felváltotta a német, amit egy ideig szorongatott az orosz, majd mindkettőt elsöpörte az angol.)

Nyivhek. Eredetileg ők lennének a rokonaink?
(Forrás: Wikimedia Commons / Oroszországi Néprajzi Múzeum)

De térjünk rá a konkrétumokra! Pusztay szerint valamikor – ha nem is kezdetben, hiszen mindennek van előzménye – két nyelvi tömb létezett az Urál két oldalán. Nyugaton, egészen a Balti tenger-térségéig húzódott az úgynevezett „tulajdonképpeni finnugor” tömb, az Uráltól keletre, egészen a Jenyiszejig pedig a paleoszibériai tömb. Az nem világos, mik voltak ezek a tömbök: nyelvjárás-kontinuumok (azaz ahol a szomszédos csoportok értették egymás nyelvét, de a távolabbi csoportokét már nem), nyelvszövetségek (azaz egymás számára érthetetlen, de közös szerkezeti vonásokat is felmutató nyelvek), vagy pedig olyan területek, ahol azonos lingua francát használtak (azaz a csoportok saját, anyanyelvként beszélt nyelve mellett általánosan ismert volt egy közvetítő nyelv is). Mindenesetre Pusztay szerint a „tulajdonképpeni finnugor” tömbbe a mai balti finn nyelvek, a mari és a permi nyelvek előde tartozott (vagy elődeik tartoztak?). Ezzel szemben a paleoszibériai tömbbe tartozott (tartoztak?) a ma paleoszibériai nyelvként számon tartott nyelvek (kivéve a jenyiszeji nyelveket – ezeket Pusztay azért tartja más csoportba tartozónak, mert nem agglutináló nyelvek), de az ugor, a mordvin és a szamojéd nyelvek előde(i?) is. (Megjegyzendő, hogy a paleoszibériai nyelveket ma senki nem tartja nyelvcsaládnak: földrajzi fogalomról van szó!)

Ennek az állapotnak az vetett véget, hogy a jenyiszeji nyelvek beszélői délről északra vándoroltak, és beékelődtek a paleoszibériai tömbbe. Ekkor a tömb kettészakadt: az ugor, a mordvin és a szamojéd nyelvek előde(i?) szorosabb kapcsolatba kerültek a finnugorokkal. Létrejötte egy új tömb, mely egy nyugati (finnségi nyelvek előde(i?)), egy középső (a mari és a permi nyelvek előde(i?)) és egy keleti (az ugor, a mordvin és a szamojéd nyelvek előde(i?)) tömbből állt. Pusztay szerint az új viszonyok a kelti tömb számára elsősorban a szókészlet „elfinnugorosodását” jelentette: ez elsősorban az ugor nyelvekre jellemző, a szamojédokra kevésbé. Ugyanakkor a középső tömb nyelve(i?) több nyelvtani elemet, szerkezetet is átvett(ek?) a keleti tömbből.

A ketek elődeinek köszönhetjük a finneket?
(Forrás: Pusztay János: Gyökereink)

Finnugorok vagyunk, vagy sem?

Pusztay János többször hangsúlyozza, hogy „[...] a magyar nyelv finnugor voltának elkötelezett híve vagyok, csupán a finnugor nyelvcsalád létrejöttének kérdésében van [...] eltérő vélemenyem”. Kötetét is azzal zárja, hogy „hű híve a finnugor nyelvrokonságnak [...]”.

Az általa leírt elképzelésekből azonban nem egyértelmű, hogy tényleg nyelvrokonságot feltételez-e. Ő ugyan a folyamatot az uráli alapnyelv kialakulásaként írja le, és azt is többször hangsúlyozza, hogy ő az uráli alapnyelv keletkezésének problémáját kutatja, amit leír, az nem ezt igazolja. Ha ugyanis arról beszélne, hogy az uráli alapnyelv egy nyugati és egy keleti tömbből alakult ki, és később ez a nyelv bomlott fel, szakadt a mai uráli nyelvekre, beszélhetnénk nyelvrokonságról. Pusztay azonban már ezekben az elődnyelvekben látja a leánynyelveket, ami csak úgy értelmezhető, hogy valójában alapnyelv sosem jött létre. (Ő maga is ír így: „Az én elképzelésem szerint nem teljes összeolvadásról van szó, amelynek eredménye egyetlenegy nyelv (például az uráli alapnyelv)” – ebben az esetben nem világos, miért ír máshol az uráli alapnyelv kialakulásáról.) Lehet, hogy amit Pusztay alapnyelvnek nevez, az egy nyelvszövetség közös vonásainak halmaza, vagy egy lingua franca, mely hatott az eredeti nyelvekre (sajnos ez továbbra sem világos) – de a nyelvészet ezeket nem nevezné alapnyelvnek, és így nem beszélhetünk nyelvrokonságról sem.

Az a probléma, hogy Pusztay másképp használja a bevett nyelvészeti terminusokat, mint azt megszoktuk, még áthidalható probléma lenne, ha definiálná a fogalmakat – ezt azonban nem teszi meg.

Azt a viszonyt azonban, amelyet ő az uráli/finnugor nyelvek között feltételez – ha egyáltalán mint lehetséges forgatókönyvet elfogadnák –, a történeti összehasonlító nyelvészek semmiképpen nem neveznék nyelvrokonságnak. Ha a magyar nyelv elődje a finn nyelv elődjével nem azonos, csupán nyelvszövetségben voltak egymással (vagy közös lingua francát használtak), bármilyen erős volt ez a viszony, ez nem lenne nyelvrokonság. Akármit is állít Pusztay, elképzelései tagadják a nyelvrokonságot. Pontosabban: lehet, hogy ő az általa leírt viszonyokat is nyelvrokonságnak nevezné, de a nyelvészközösség ezeket a viszonyokat nem nevezné így (függetlenül attól, hogy miféle nyelvekről van szó).

Gyökerek. Mégis kidőlt a családfa?
(Forrás: Wikimedia Commons / Roger McLachlan / CC BY-SA 2.0)

Különbségek a nyelvek csoportosítása között

A hagyományos elképzelés szerint az uráli nyelvcsalád szamojéd és finnugor ágra bomlott, a finnugor ágon belül pedig ugor és finn-permi ágra, és így tovább. Ha eltekintünk attól, hogy Pusztay eleve nem családfában gondolkodik, még mindig jelentős eltéréseket találunk. Pusztay szerint az „alapnyelv” (bármit is jelentsen ez) 2-3 tömbre bomlik: a nyugatiban találhatóak a finnségi és a számi nyelvek, a keletiben az ugor, a mordvin és a szamojéd nyelvek, míg a középsőben a mari és a permi nyelvek. A középső tömb helyzete bizonytalan, hiszen nem világos, hogy egy önálló tömbről, egy átmeneti zónáról vagy a nyugati tömb egy altömbjéről van-e szó.

A fő különbségek tehát, hogy Pusztay szerint az ugor nyelvek közelebb állnak a szamojéd nyelvekhez, mint a hagyományosan finn-perminek nevezett nyelvekhez; a mari közelebb áll a permi nyelvekhez, mint a hagyományosan finn-volgainak nevezett nyelvekhez; a legradikálisabb különbség azonban az, hogy szerinte a mordvin nyelvek nem a finnségi és a számi nyelvekhez állnak legközelebb, hanem a szamojéd és az ugor nyelvekhez. Szerinte a mordvinok eredetileg Szibériában éltek, és a magyarokhoz hasonlóan viszonylag későn sodródtak át Kelet-Európába.

Honnan erednek ezek a radikális különbségek? Következő cikkünkben megvizsgáljuk, milyen érvekre támaszkodik Pusztay. Megpróbálunk választ adni arra a kérdésre is, hogy joggal tartják-e kritikusai Pusztay munkásságát áltudományosnak, vagy csupán erősen vitatható tudományos kutatásról van-e szó.