Siposs András eredeti szakmáját tekintve matematika-fizika szakos tanár, amúgy a tankönyvírás és aktív zenélés mellett indiánszakértő. Ő írta A világ nyelvei lexikon indián nyelvekről szóló 72 szócikkét, valamint azt a könyvet, amely az indián nyelvnevek magyar helyesírását és a nyelvrokonsági viszonyait ismerteti. Szabadidejében, régi szenvedélyének hódolva készítette el Észak-, Közép- és Dél-Amerika indián nyelveinek térképét. Ez a térkép az ott élő indián csoportok valószínűsíthető földrajzi elhelyezkedését tükrözi az európaiakkal történt első találkozás idején, a nyelvrokonsági kapcsolatok jelölésével. A szerzőt a térképkészítés módszereiről, buktatóiról és céljáról és arról faggattuk, hogy mi lesz a térképekkel.

Nyest: Ez az egyetlen ilyen térkép?

Siposs András: A maga nemében egészen biztos. Nyilván vannak hasonló térképek, de egyrészt itthon nem hozzáférhetőek – én legalábbis nem tudok róluk –, másrészt, mivel nincs szakmai konszenzus az indián törzsek valamikori elhelyezkedését, még kevésbé nyelvrokonságukat illetően, biztosan egyedi.

Én ugyanis a különböző források elemzésével valamiféle – matematikai kifejezéssel élve – „közös nevezőre” próbáltam hozni az adatokat. Igyekeztem kiszűrni a bizonytalanságokat, néha a többségi elvvel élve hoztam létre ezt a valószínűsíthető verziót. Ilyen térkép tehát biztos nincs.

Egyedi továbbá abban is, hogy falitérkép. Efféle térképek általában könyvekben találhatók, részletekre bontva a két kontinens területét. De a nyelvek itt másfélszer két méteres méretben egyben és páratlan részletességgel, jól áttekinthetően szerepelnek.

Dél-Amerika indián nyelvei Siposs András térképén

Nyest: Szép színes...

S. A.: Hát igen. Azért is fontos, hogy ez a térkép legalább ekkora legyen, mert együtt közel 900 indián és (szintén őslakos és ábrázolt) eszkimó nyelv szerepel rajta, amelyek több mint 90 nyelvcsaládra oszthatók. (Összehasonlításképp: Európában mindössze négy-öt nagyobb nyelvcsalád és néhány további nyelv van.) Vannak olyan népek, amikre így is csak egy félkörömnyi hely jut. Kalifornia például nagyon sokszínű, de ilyen Mexikó és Guatemala területe is.

Ez a nagy nyelvi megosztottság annak is köszönhető, hogy nem voltak több száz éven át fennálló államok, nagy birodalmak, amelyek a saját nyelvüket terjesztették, a kisebbségi nyelveket pedig elnyomták, kiirtották volna. De ugyanez – a nagy birodalmak hiánya és a széttagozottság – okozta, hogy aztán könnyen estek a hódítók áldozatul. Szervezetlenek voltak, külön gyengék, így bedarálták őket. A térképemen jelölt nyelvek több mint 40 százaléka már kihalt, és további jó párat is a kihalás fenyeget. A megmaradtak elterjedtségi területe pedig (főleg Észak-Amerikában) drasztikusan lecsökkent, sőt, szervezett áttelepítések folytán egészen máshová került.

Siposs András könyvének borítója

Nyest: Furcsa ez „az európaiakkal való első kontaktus idején” meghatározás.

S. A.: Az indián nyelvekről nincsenek korábbról adataink. Jó pár nyelv még azelőtt kihalt, hogy az európaiak odaértek volna. A toltékokról például, akik valamikor a 13. században eltűntek a történelem színpadáról (feloldódtak a később bevándorolt népekben, vagy elmenekülve előlük, szétszóródtak) semmilyen konkrét nyelvi adatunk nincs. Senki nem jegyzett le egyetlen tolték mondatot sem. Tehát csak ezt az állapotot tudjuk rekonstruálni.

Ráadásul az is egy érdekes probléma, hogy az európaiakkal való első találkozás sem egy időben történt. A keleti part, ahol európai és indián először találkozott, kétszáz évvel korábbi állapotot tükröz, mint a szárazföld belseje. Dél-Amerikában megint más a helyzet. Tehát lehet, hogy egyetlen olyan időpont sem volt, amikor a térképen ábrázolt viszonyok egyszerre igazak lettek volna.

Nyest: A nyelvtérkép-készítés elég ritka hobbi. Honnan jött az indíttatás?

S. A.: A kezdetek gyerekkoromba – ahogy az talán várható –, Karl May és Cooper olvasásáig vezethetők vissza. Az ő könyveik abszolút meghatározóak az egész indiánmániámban. Mivel ekkor már a földrajz is szenvedélyesen érdekelt, összekötöttem a kettőt, és nyolc-tíz éves korom körül elkészítettem az első vázlataimat. Olvastam, merre jár Csingacsguk és Winnetou, milyen törzsekkel keveredik csetepatéba, és próbáltam ábrázolni, kik hol lakhattak tehát. Ezek a kezdetleges térképek egyébként máig megvannak. Ez a tudásom autodidakta módon az évek során folyamatosan bővült.

Aztán 1983-ban az Akadémiai Kiadó felkért, hogy készítsem el a Világirodalmi Lexikon indián vonatkozású részeit, később pedig arra, ismertessem az indián nyelveket a Világ Nyelveiben. Akkori kutatásaim, a lehetőségek, hogy olyan anyagokhoz jussak, amelyek addig hozzáférhetetlennek tűntek, újabb lökést adtak. A szócikkekhez megrajzolt egyszerű térképmellékletek láttán gondoltam rá, hogy „hú, de szép lenne egyben az egész!”.

Nyest: Innen már csak egy ugrás a kész térkép...

S. A.: Elég nagy ugrás. 1999-ben jelent meg a nyelvi lexikon. Azóta tíz év telt el, a térképek ez alatt készültek el. A készítés nem ment gyorsan, hiszen munka és család mellett kevés idő maradt rá. 2005 végére készült el Észak- és Közép-Amerika, tavaly télen pedig Dél-Amerika.

És persze voltak nehézségek. Eleve nem volt egyszerű beszerezni egy lepedőnyi méretű Amerika-térképet. Mikor meglett, erre a nagy vaktérképre kezdtem el sorban ceruzával berajzolgatni a nyelvek elhelyezkedését a források alapján. Például tudható, hogy a paunik a mai Nebraska és Kansas szövetségi államok területén, a Platte és a Republican folyók vidékén éltek, és akkor berajzoltam őket. Ebben a folyamatban voltak egyértelmű, biztos pontok, de például a szauk és fox törzsek esetében különböztek a források, és döntenem kellett.

Itt volt szükség arra a bizonyos „közös nevezőre” és a többségi elvre. Az egészet megrajzoltam kézzel, aztán jött a számítógépre vitel. Ez volt a leghosszadalmasabb munka. A térképet A4-es szelvényekre osztottam, átmásoltam és beszkenneltem, majd egy rajzolóprogrammal szinte pixelenként igazítottam, színeztem és simítottam össze az egészet. Utána meg kellett csinálni a programban az összeillesztést, szinte ugyanezt visszafelé, hogy a részletekből összeálljon a színes egész. Mikor 28 mozaikdarabból összeállt Észak-Amerika, bizony elszorult a torkom. Mindez évekbe telt, de nagyon élveztem. A családom kevésbé...

Nyest: Akkor már csak egy utolsó nagy kérdés maradt. Mi lesz a térképek sorsa?

S. A.: Ez az utolsó és igen fontos kérdés. A térképekből egy-egy mintapéldány most itt lóg a szobám falán. Az egyedi előállításuk persze igen költséges volt, de nagyobb példányszámban sem volna éppen filléres tétel. A tervem, hogy az iskolákba (ha nem is mindbe, de jó néhányba) kerülhessen ilyen térkép, és a történelem (vagy akár a földrajz vagy a nyelvtan) oktatása közben egy-egy órára felkerülhessen a falra, ismereteket közvetítve és újabb érdeklődést keltve. De nem várható, hogy ezt bármelyik iskola (vagy más közintézmény) akár csak önköltségi áron is kifizesse, hiszen ez a téma nem része a közvetlen, kötelező tananyagnak.

Pedig érdeklődés mutatkozik iránta: voltam már a tv-ben a munkámmal, meg iskolákban ismeretterjesztő előadásokon, ahol a gyerekek lelkesen nézegették, melyik törzs hol is lakott. Most már csak terjeszteni kéne. Technikailag minden megvan, most a munka pénzügyi fázisa következik, amihez viszont nemigen értek: szponzorokat, támogatókat kell, hogy találjak, hogy az iskolák ingyen vagy jelképes összegért hozzájuthassanak a térképekhez. Így terjeszthetnének némi tárgyszerű információt is az indiánok egyébként szinte mindenkit érdeklő, de inkább romantikával és misztikummal átszőtt, valójában kevéssé ismert világáról.