Sorozatunk következő részében azokkal az elemekkel foglalkozunk, melyek naprendszerünk három külső bolygójáról kapták a nevüket. Szegény Plútó akkor még bolygónak számított.

Szegény Pluto

Urán                U

Az Uránusz bolygóról kapta a nevét. Az Uránuszt 1781-ben, az uránt 1789-ben fedezték föl. A megtaláló a cseh Joachimsthal, illetve a már többször is említett Martin Klaproth volt. Ő először azt szerette volna, hogy az elem neve klaprohium legyen – de hősiesen ellenállt a kísértésnek, és végül azt javasolta, hogy az új elem, legalábbis ideiglenesen, viselje az Uránusz bolygó nevét. Uranosz, azaz Οὐρανός a görög mitológiában az ég és a menny istene. Érdekesség, hogy a XIX. században még egy versenytárs-megnevezés is használtatott: ez volt a cseh nebesník, amely a nebe ’ég’ szót rejti.

Gyakran hallható, fontos szakkifejezés a transzurán elemek gyűjtőnév. Ezek azok a kémiai elemek, amelyek rendszáma 92-nél (vagyis az urán rendszámánál – ez az atommagban lévő protonok számát jelenti) nagyobb. Ezen elemek közül egyik sem stabil, ezért a természetben nem is találhatók meg (ha keletkezik ilyen elematommag, az el is bomlik). Mesterségesen előállítva is azonnal bomlani kezdenek, aminek következményeként radioaktív sugárzás, illetve kisebb atomtömegű, már stabil atommagú elemek keletkeznek. A valóságban azért az urántartalmú ércekben nyomokban kimutatható két transzurán elem, a neptúnium és a plutónium: hihetetlen kis mennyiségben magából az uránból képződnek és felezési idejük annyival azért hosszabb a többi transzurán atoménál, hogy valamennyi még ép, szét nem esett atom van az ércben.

Neptúnium        Np

Az Uránusz utáni, tehát az eggyel kijjebb keringő bolygó a Neptunusz. Innen kapta az elem a nevét. Ez már azért is találó, mert a neptúnium a periódusos rendszerben is az uránon „túl” van, mégpedig rögtön utána, azaz eggyel „jobbra” található. A plutóniumot 1940-ben, mesterségesen állították elő, Edwin M. McMillan és Philip Abelson, mégpedig úgy, hogy pont egy uránmintát bombáztak neutronokkal.

Neptunusz a víz és a tenger istensége a római mitológiában (Jupiter és Plútó testvéreként). Gyakorlatilag megfelel a görögök Ποσeιδων-jának [Poszeidón], de nem azonos vele: a római Neptunusz a még ősibb, etruszk Nethuns isten alakjával rokon (érdekes véletlen, hogy az afrikai lingala nyelven netunu az elemnév, de ez csak a lingala hangtani sajátosságai okán van így, egyáltalán nem az etruszkok miatt). Neptunusz kifejezetten a „tiszta” vízhez kapcsolódó isten, szemben Ocenausszal, (azaz [Ókeanosszal]), a tengeristennel. Ez a különbségtétel az oka annak, hogy a mai görögök számára az elem neve nem neptúnium, hanem ποσeιδωνιο – azaz [poszeidónio]. Maga a bolygó azért kapta egy vízistenség nevét, mert a színe valóban vizet idéz: távcsőben nézve valami egészen csodálatos kék fényben tündöklik a légkörösszetétele miatt!

A Neptunusz kékje a Voyager–2 felvételén
(Forrás: Wikimedia commons / NASA)

Plutónium         Pu

Természetesen az Uránuszon kívüli második bolygóról, a Plutóról kapta a nevét (az Uránusz–Neptunusz–Plútó és urán–neptúnium–plutónium sorrend párhuzamosságra utalva). Valójában, ahogy már közismert,  a Plútót ma már (2006 augusztusa óta) nem soroljuk a bolygók közé. A hozzá hasonló, apró, a Naptól távol (az ún. Kuiper-övben) keringő gömb alakú törpebolygókat plutoidáknak nevezik; ilyen még például a Plútónál is nagyobb Erisz.). A Plútót 1930-ban, az elemet 1940-ben fedezték fel. A plutónium fölfedezője – persze több társával együttműködve – az 1999-ben elhunyt Glenn T. Seaborg volt, aki több elemre is rátalált, így érthető, hogy ma már az ő nevét is egy elem és annak vegyjele őrzi… Maga Plutón (Pluto) az alvilág istene a görög–római mitológiában. E névvel a Plútó „bolygó” naptóli irdatlan távolságára és az ez alapján (egyébként helyesen) feltételezett sötét és jéghideg mivoltára akartak utalni a csillagász felfedezők.

A Pluto felszíne: a távolban a Nap

Irodalom

Pluto loses status as a planet, BBC, 2006. augusztus 26.

International Union of Pure and Applied Chemistry. Nomenclature of Inorganic Chemistry, Definitive Rules, 2nd ed., Butterworths: London, 1971.

Jensen, K. A. Dansk kemi, 1985, 5, 149–157.

elements.vanderkrogt.net/

freeweb.hu/hmika

Crosland, M. P. Historical Studies in the Language of Chemistry; Dover: New York, 1978.

M. Prinz et al. (editors): Simon and Schuster's Guide to Rocks and Minerals, 1978, New York, Simon & Schuster

summerwine.gportal.hu

www.kfki.hu

Ball, D. W.: J. Chem. Educ., 1985, 62, 787–788.

Bates, R.: Geology of the Industrial Rocks and Minerals, New York

wikipedia.org