Horvátország a kiegyezést követően Magyarország társországa volt, Szerbia és Románia a berlini kongresszust követően önálló államokként jelentek meg a nemzetközi porondon, a horvátok, szerbek és románok ábrázolása a Borsszem Jankó 19. század végi számaiban azonban nem éppen kedvező módon sztereotip. Az élclap az említett időszakban ugyanakkor más, az előbbieknél számos szempontból jóval kedvezőtlenebb helyzetben élő más népcsoportokat is előszeretettel ábrázolt karikatúráin.

Zsidó atyafiak

A kiegyezéssel párhuzamosan az 1867:17 törvénycikk a zsidók polgárjogi egyenjogúságát is kimondta (a felekezeti egyenjogúságra egész 1895-ig kellett várni). A dualizmus idején így a városi zsidóság nagyfokú asszimilációjára kerül sor, ezzel egyidejűleg azonban az antiszemitizmus is egyre határozottabban nyilvánul meg. A Borsszem Jankó 1882. szeptember 10-i címlapja is ezt a kérdést tárgyalja: a Magyarországot megszemélyesítő nőalak azt kérdi a háttérben csoportosuló, a különböző nemzetiségeket szimbolizáló gyerekektől, hogy vajon ki tér meg az ő szerető kebelére. Egyedül a nagyorrú, göndör fekete hajjal ábrázolt zsidó gyermek rohan Hungária kitárt karjai felé; miközben a nőalak szoknyájába kapaszkodó, nyíltan antiszemita nézeteket valló Istóczy Győző méltatlankodva azt kérdi: „Anyámasszony, csak be nem veszi azt a jordán fattyat?”

„Na gyermekeim, ki jön az én házamba?”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A városi zsidóság asszimilációja a Borsszem Jankó karikatúráin is látható: a tipikusan nagy orral, görbe lábakkal és sötét tónusokkal ábrázolt zsidók öltözéke kétségtelenül polgárivá válik. Beszédmódjuk és névhasználatuk (a magyarosítási szándék ellenére) azonban továbbra is állandó célpontja az élceknek. A lap egy másik, Családi hiuság című karikatúráján az alábbi párbeszéd hangzik el:

– Még csak egy fiót szeretnék, hojd o nevem ki ne holná!

– S mi a neve önnek?

– Kohn!

Családi hiúság
(Forrás: Borsszem Jankó)

A Borsszem Jankó rengeteget foglalkozik a tiszaeszlári perrel és a kor par excellence antiszemitáival: Verhovay Gyulával és Istóczyval is. Az általuk képviselt politikai antiszemitizmus az élclapban viszont sajátosan kötődik a szlovákok és a csángók helyzetéhez is.

Tót atyafiak

A szlovákokkal (tótokkal) szemben a lap többször rendkívül vaskos, durva tréfákat engedett meg. A szlovákok a Borsszem Jankó oldalain tipikusan tudatlan, nem is egészen emberi tulajdonságokkal rendelkező, bocskoros, olykor majomszerű ábrázattal bíró népségként jelennek meg, akik természetesen arra is képtelenek, hogy magukat rendesen kifejezzék magyarul. A Borsszem Jankóban is számos alkalommal, különböző formában felbukkanó „a tót nem ember, a kása nem étel” rigmust idézi fel a lap 1890. november 2-i számában szereplő rövid élc egy elképzelt sírfeliratról: „Itt nyugszik három ember meg egy tót.”

1883 augusztusának második felében Zala vármegye több pontján zsidók elleni atrocitásokra került sor: zsidók ablakait zúzták be, boltjait törték fel, fosztogatásra és verekedésre is sor került; az eseményeknek még halálos áldozata is lett. A belügyminiszter a helyzetre való tekintettel augusztus 28-án az egész vármegyére statáriumot rendelt el – ez októberig tartott.

A lap 1883. szeptember 16-i száma sajátosan szlovák szempontból reflektál a zsidó ablakok betörésének tömeges elszaporodására. A lapszám egyik karikatúráján az egyik oldalon Verhovay és Istóczy látható: Verhovay hatalmas öleléssel fogadja az antiszemita Istóczynak és Verhovaynak ajándékkal (egy hatalmas ablaktáblával) kedveskedő, szinte teljesen egyforma, groteszk, hatalmas kalapú és bocskoros üveges tótok gyülekezetét (akiknek hátán fatokban ott van a táblaüveg). A zalai eseményekben betört ablakok sokasága az élc szerint ugyanis az üvegesek üzletét lendíti fel, akik hálájukat így fejezik ki az antiszemitáknak.

„Nadzsagozs jó zaranyos szip zatyafiam zurficska...”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A kép Az üvegesek értekezlete című íráshoz kapcsolódik, ahol a szlovákok gyér magyartudását, már-már beszédképtelenségét is kifigurázza a lap, amikor a szlovák Vlk Jano így szól Verhovayhoz (a lapban többször is gúnyosan Vérhasovay néven említve):

Vlk Jano. Drága Istóczi ablegatyuska honatyuska! Nadzsagozs jó zaranyos szip zatyafiam zurficska Vrhovay! Id elhoztung, ide adung, disz... disz... nó, hogy izs... proszim peknye...”

Vérhasovay. Értjük önöket, uraim. E tagolt szózat ékes szólásából Izokratés demosthenesi quintilianismusának cicerói nagysága dadog elénk.

A tiszaeszlári és zalai események idején azonban egy másik népcsoport is az élclapok érdeklődésének homlokterébe került: a csángókról van szó.

Csángó atyafiak

A kormány ösztönzésére, de társadalmi kezdeményezés köntösébe bújtatva 1882 végén felmerül annak gondolata, hogy a Bukovinában élő néhány ezres magyarságot Magyarországra telepítsék. Úgynevezett csángó bizottság alakul a telepítéshez szükséges pénzalap megszerzésére: e célra Verhovay lapja, a Függetlenség is gyűjt pénzt. 1884 elején azonban Verhovayt megvádolják azzal, hogy elsikkasztotta e pénzeket: a pert (melynek végén Verhovayt végül felmentik) a Borsszem Jankó is figyelemmel kíséri, ám a jelen szempontunkból különösen érdekes kérdés a csángók ábrázolása a lap karikatúráin. Ezzel együtt a szűkös anyagi lehetőségek kifigurázása is megtörténik a Borsszem Jankó 1882. december 3-i címlapján.

„...ha a nyomor itthon elszenvedhetőbb, ám foglalj helyet.”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A képen az igen szegénynek ábrázolt bukovinai csángó könyörög a befogadás reményében a szintén szegénynek feltüntetett Hungária nőalakjához:

Bukovinai csángó. Édesanyám, ismerj reám! Én is a fiad vagyok! Fogadj be, mert oda kívül megöl a nyomor!

Hungária. Szegény gyermekem – én se adhatok neked jólétet. De ha a nyomor itthon elszenvedhetőbb, ám foglalj helyet.

A hazai társadalom további erősen marginalizált csoportját alkották már a dualizmus idején is a cigányok, akik legnagyobb pártfogójukkal, József főherceggel együtt is megjelennek a Borsszem Jankó lapjain.

Cigány atyafiak

József főherceg már fiatalon érdeklődött a cigány nyelv és folklór után; alcsúti birtokán letelepedve pedig arra is kísérletet tett, hogy a vándorló cigányokat birtokán letelepítse és iskolát is létesített számukra. Cigány nyelvtant és számos tanulmányt, kötetet írt a cigányságról. 1893-as A mi nomádjaink című írásában a főherceg azt határozza meg célként, hogy az „országnak hasznos polgárokat neveljünk ebből a kóbor elemből, mely ma csaknem teljesen elvész a hazára nézve, sőt munkátlan életével és régi vad erkölcseivel a társadalom biztonságát is, főleg a vidéken állandóan fenyegeti”.

„Alcsuthi idyll”
(Forrás: Borsszem Jankó)

A Borsszem Jankó 1892. január 3-i számában található karikatúra ezt a József főherceg által elképzelt idilli állapotot ábrázolja: a főherceg atyailag pártfogolja a karikatúra két másik, szép ruhában, bár kétségtelenül sötétebb bőrűként ábrázolt cigány szereplőjét.

József főherceg kezdeményezései azonban sajnos e téren nem találtak követőre: ezt jelzi az is, hogy a cigány alakok ábrázolása a karikatúrán egyáltalán nem tipikus, hiszen általában a szegényes ruhában, mezítláb, groteszk figuraként szerepelnek.

Források

Tamás Ágnes: Nemzetiségek görbe tükörben. 19. századi nemzetiségi sztereotípiák Magyarországon. Kalligram, Pozsony, 2014

Borsszem Jankó

A magyar sajtó története 2.