Mit gondol egy nyelvész a napi sajtó olyan kifejezéseiről, mint demokrácia, terrorizmus, szabadpiac vagy globalizáció? Cikksorozatunk második részében Noam Chomsky néhány kedvenc példáját vizsgáljuk meg az amerikai tömegtájékoztatás szóhasználatáról. Chomsky elemzései rendkívül részletesek. Cikkünk keretei közt csak nagyon rövidített formában van lehetőségünk bemutatni ezeket.

Forrás: Wikimedia/davidChief

„Demokrácia” és „terrorizmus”

„Szabad ország” és „demokrácia”. Az amerikai média gyakran alkalmazza ezeket a kifejezéseket. Chomsky vizsgálatai során arra jut, hogy az amerikai sajtó számára nem a szabad választások léte vagy nem léte a fontos. Nem az, hogy a tömegeknek van-e beleszólásuk az országuk irányításába, hanem hogy a gazdasági uralkodó osztály érvényesíteni tudja-e az akaratát.

Chomsky szerint az amerikai sajtó nem kezeli demokratikusként azt az országot, ahol demokratikusan jut hatalomra egy nem nagyvállalati érdekeket képviselő kormány. Elég csak a pár évvel ezelőtti bolíviai választásokra, vagy a 80-as évek Nicaraguájára gondolni. Ez utóbbi példát Chomsky többször is felhozza, mert szerinte Nicaraguának volt az egyik legdemokratikusabb politikai rendszere. A szabad választások mellett valódi szabad sajtó és valódi ellenzéki pártok is léteztek. Nicaraguában olyan sajtót is hagytak létezni, amelyet az USA nyíltan azért pénzelt, hogy aláássa ott a demokratikus mozgalmat. Ennek ellenére az amerikai tömegtájékoztatás egyöntetűen az USA propagandáját ismételgette, hogy Nicaragua egy diktatúra. Helyette Guatemala és El Salvador kormányait hozták fel demokratikus példaként, ahol az ellenzéket rendszeresen zaklatták, üldözték vagy megölték.

Nicaragua példája a következő fogalmunkhoz, a terrorizmushoz is átvezet bennünket. Chomsky az Egyesült Államok hadseregének egyik kézikönyvéből idézi a terrorizmus definícióját: „az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés kiszámított használata politikai, vallási és ideológiai célok elérésének érdekében. Ezt (sic!) fenyegetéssel, kényszerítéssel, és megfélemlítéssel érik el.” Még Reagen elnöksége alatt derült fény arra, hogy az Egyesült Államok nemzetközi és saját törvényei szerint is illegálisan, továbbá a kongresszus tiltása ellenére is támogatta Nicaraguában a kormány- és demokrácia-ellenes kontrákat (ez volt a híres Irán-kontra-ügy).

Az elmúlt száz év amerikai beavatkozásai Közép- és Dél-Amerika belpolitikájába teljes mértékben kimerítik a terrorizmus fogalmát – állítja Chomsky. Még Kennedy elnöksége alatt indították el az egyik legnagyobb Chomsky által terroristának hívott hadjáratot, a kevéssé ismert Mongúz Hadműveletet, amely csak több mint 10 évvel később lepleződött le. A Mongúz Hadművelet évi 50 millió dolláros költségvetéssel és 2500 alkalmazottal gazdálkodhatott. Célja pedig terrorista hadműveletek végrehajtása volt Castro Kubája ellen. Ezek ugyanúgy tartalmaztak ipari létesítmények elleni támadásokat, mint merényletkísérleteket Castro ellen. Ez utóbbiak közül legalább nyolcról tudunk, és hírhedten mind sikertelenek voltak.

Már a terrorizmus definíciójából is következik – mondja Chomsky –, hogy a köztudatban elterjedt propaganda ellenére a terrorizmus leginkább az erősek fegyvere, és nem a gyengéké. Hiszen az erőseknek van a legtöbb lehetőségük az erőszak alkalmazására, és az erőszak álcázására is.

„Szabadpiac” és „globalizáció”

A nyugati világ gazdasági rendszerét szabadpiaci rendszerként szokás emlegetni. Ez egyben azt jelentené, hogy az állam nem nyúl bele a gazdaság irányításába. Chomsky meglátása szerint ez egyáltalán nem igaz, sőt, pont az ellenkezője az. Az Egyesült Államok nagyon is sok pénzt szán egy-egy kiválasztott ipar támogatására. A legjobban működő, fejlődő és profitáló amerikai iparágak azok, amelyek a legnagyobb támogatást kapják évek óta. Amerikában ezek a hi-tech, a gyógyszeripar és a mezőgazdaság.

Az Egyesült Államokban voltaképpen egy központilag irányított gazdaságról van szó, ahol az állam osztja szét a közteherviselésből befolyó pénzt az állam által kiválasztott iparágak között. A keletkezett profit azonban már magánkézben marad. Chomsky úgy hívja ezt a rendszert, hogy „részvénytársasági állami kapitalizmus.” Ennek az újraelosztásnak a Pentagon egy fontos része, a katonai kiadásokon keresztül ugyanis mesterségesen fenn lehet tartani a rendszer a termelékenységét. Ez így volt már a hidegháború alatt is. Sőt, emiatt alakult ki az USA hidegháborús politikája. Ez világosan kiderül a hidegháború legfontosabb dokumentumából, az N.S.C. 68 szövegéből.

Az 1950-es keletkezésű National Security Council Memorandum 68 (a nagyhatalmú Nemzetbiztonsági Tanács egyik leghíresebb jelentéséről van szó) többek között azt szögezi le, hogy a katonai kiadások megemelése nélkül gazdasági válság várható az USA-ban. Azaz a hidegháborúnak jelentős amerikai belpolitikai okai is voltak. A Szovjetunió általi fenyegetettség gondolatköre része csupán egy mesterségesen szított propagandának.

Chomsky elemzése szerint a globalizáció ennek az állami modellnek a nemzetközi kiterjesztése. A globalizáció az amerikai nagyvállalatok gazdasági érdekeit próbálja meg nemzetközi szinten érvényesíteni. A szociális és környezetvédelmi ügyek nemzetközi szintű integrálását ugyanakkor már anti-globalizációnak nevezi a sajtó. A „szabad kereskedelem” kiterjesztése például a védvámrendszer lehetőségét is megvonja a harmadik világ országaitól – pedig általánosan tudott, hogy az szükséges volt minden mára már fejlett ország gazdaságának fejlődéséhez is.

Chomsky elemzését más kifejezésekre is ki lehet terjeszteni. Ha így teszünk, ugyanazokat az eredményeket kapjuk; miszerint a média szóválasztása nem tér el a hivatalos kormányretorika szóhasználatától.

De vajon hogy történhet az meg Chomsky szerint, hogy az állítólag szabad média egy az egyben elfogadja a politikai propaganda kifejezéseit? Ezt válaszolja meg Chomsky propaganda-modellje, amit  a cikk hátralevő részében vázlatosan ismertetünk.

Volt egyszer egy mese

Chomsky egyik kedvenc példája a demokratikus „puha” propaganda működésére George Orwell Állatfarmjának nyugati öncenzúrája. Az allegorikus mese kiadásainak messze túlnyomó többségéből a mai napig rendre kihagyják a szerző által írt előszót, amelynek a címe egyébként A sajtó szabadsága (The freedom of the press). Nincs ez másképp a magyar kiadásokkal sem. A diktatúra lélektanát, működését boncolgató regényt talán senkinek sem kell bemutatni. Amennyire tiltott és nehezen hozzáférhető volt az előző rendszer évei alatt, annyira ismertté és kötelező olvasmánnyá vált a rendszerváltás óta. Az Állatfarmban Orwell (született Eric Arthur Blair, 1903-1950) a Szovjetunió első 25 évének karikatúráját festi meg, ahogy a kommunizmus eszménye már a legelején és menthetetlenül gellert kapott, legfőképpen Sztálin keze alatt. Azt már talán kevesebben tudják, hogy ezzel Orwell nem a kommunizmus és a baloldaliság eszményét próbálta aláásni, hanem éppen ellenkezőleg. Orwell elszánt baloldali és totalitarizmus-ellenes volt: feleségével együtt önkéntesként harcolt a spanyol polgárháborúban Franco jobboldali diktatúrája ellen, egészen egy golyó okozta nyaksérüléséig. Szatirikus regényével Orwell valójában arra próbálta meg felhívni az angol baloldal figyelmét, hogy a szovjet „kommunizmus” teljes mértékben elkanyarodott az eredeti eszménytől a totalitarizmus irányába, és hogy épp ezért nem a szovjet verzió az, amelyet az angol baloldalnak követnie és ajnároznia kellene.

Az előszó, ami megváltoztatná a jelentést

Az Állatfarm kiadásainak túlnyomó többségéből hiányzó szerzői előszóban Orwell többek közt e nézeteit is kifejti, de leginkább a szabad angol sajtó öncenzúrájáról ír részletesen. Először is azt említi meg, hogy az egyébként 1943-ban befejezett könyv azért nem jelenhetett meg két évig, mert az angol politika, az angol értelmiség, és az angol média akkoriban teljes mértékben a Szovjetunió és Sztálin rajongásában élt. Ez ma már számunkra szinte érthetetlen, de a második világháborúban a Szovjetunió Anglia szövetségese volt, ezért a hivatalos kormánypolitikának nem állt érdekében kritizálnia Sztálint. A független angol értelmiség pedig mindenáron hinni szeretett volna a kommunizmus életképességében, és ezért akarták a Szovjetunió létezésébe egy működő modell körvonalait belelátni. Számukra az igazi Szovjetunió egyenlő lett volna álmaik feladásával, ezt pedig sokan nem tudták és nem is akarták megtenni.

Az előszó többi részében azonban még ennél is tovább megy Orwell, és azt magyarázza el, hogyan működik a cenzúra Angliában öncenzúra formájában. A szólásszabadság mellett is kialakul egy olyan ortodoxia, egy olyan korlátozása a gondolkodásnak, amely nem engedi, hogy az eltérő vélemények megjelenjenek tömegtájékoztatásban. Nem csoda, hogy csak 27 évvel később, 1972-ben adták ki Orwell előszavát először, és azóta is – túlnyomó többségben – kihagyják azt a könyv újranyomásaiból. Az előszóval együtt – mondja Chomsky – Orwell karikatúrája egyszeriben egészen új jelentést nyer. Innentől nem csupán egy „másik” politikai rendszer kockázat nélküli kritikája, hanem a demokrácia és a sajtószabadság erős és kíméletlen önkritikája lesz. Ezzel az optikával már sokkal kevésbé kívánatos irodalommá válik az egész mű.

A propagandamodell logikája

Chomsky és Orwell értelmezése a média öncenzúrájáról szinte teljesen megegyezik. A tömegtájékoztatás üzlet, a tulajdonosok pedig nagyvállalatok, akiknek alapvetően megegyezik az érdekük más nagyvállalatok érdekeivel, s ezek védelmét alapvetően a kormány garantálja.

Ennél még szorosabb az összefüggés – mondja Chomsky –, hiszen a nyugati demokráciákban a sajtó a hirdetésekből él. Nem abból, hogy újságot adnak el fizető vásárlóknak, hanem hogy a vevőközönségüket adják el a hirdetőknek. Tehát a valódi vevőik, a hirdetők felé kell megfelelniük ideológiai szempontból is. Ahhoz továbbá, hogy az újságírók és szerkesztők eljussanak egy szintre a médián belül, eleve el kell sajátítaniuk a rendszer belső értékrendjét. És mintha mindez még nem lenne elég, a tömegtájékoztatás szükségszerű merítési pontja eleve a kormányzati intézmények által nyújtott vagy engedélyezett információk sora. Chomsky szerint Orwell teljesen egyetértett volna a nyelvész egyik leggyakrabban idézett kijelentésével, miszerint „a propaganda olyan a demokrácia számára, mint a bunkósbot a totalitárius állam számára.” Ahogy azonban láttuk, a demokratikus propaganda nem olyan nyílt, hogy hivalkodó posztereken hirdesse magát, hanem a tájékoztatás szóhasználatába, annak fogalmi mátrixába van beépítve. Amikor a média a legradikálisabb, a legkritikusabb, akkor is csak a rendszer saját szabályai, saját értékrendje szerint tud az lenni.

Források:

Noam Chomsky, Edward Herman: Manufacturing Consent: The Political Economy of the Mass Media

Chomsky: Titkok, hazugságok, demokrácia

Chomsky: Understanding power

Orwell: Preface to Animal Farm (http://home.iprimus.com.au/korob/Orwell.html)