Történetünket legutóbb ott hagytuk abba, hogy Ted Nelson amerikai feltaláló kitalálta a hipertextet, a hivatkozásokat tartalmazó szöveget, és megálmodta a Xanadut, a mai web soha el nem készült szellemi elődjét. De hogyan festett az a rendszer, ami már ténylegesen működött is?

Andries Van Dam, a hipertext úttörője. Rajzfilmfiguraként ismertebb?
(Forrás: Wikimedia Commons / Jean-Baptiste LABRUNE / CC BY 2.0)

Mutass és taposs

Az egyik első valóban használható hipertext-rendszert a holland származású amerikai Andries (Andy) van Dam kalapálta össze 1968-69-ben. Van Dam kezdetben Ted Nelsonnal is dolgozott együtt. A holland számítástudós a hipertext mellett másról is híres: a kezdetektől foglalkozott számítógépes grafikával, a szakterület egyik első alapművének társszerzője volt, hallgatói alapították a Pixar animációs stúdiót. Állítólag a professzorról mintázták első nagysikerű egészestés filmjükben, a Toy Storyban a kisfiút, Andyt, de van Dam ezt tagadja. Vigyázzunk, mire tanítjuk diákjainkat, mert megjárhatjuk.

A hipertext hivatkozásokat tartalmazó szöveg, amelyben a hivatkozások segítségével ide-oda lehet ugrálni. Ilyenek a mai weboldalak, de mint a korábbi részekben láthattuk, az alapötlet már a tizenkilencedik
század végén megszületett, magát a hipertext kifejezést pedig az 1960-as években alkotta meg Ted Nelson amerikai feltaláló. A van Dam és munkatársai által 1967 és 1969 között fejlesztett HES avagy Hypertext Editing System (Hipertextszerkesztő Rendszer) inkább szövegszerkesztő-jellegű volt, egyáltalán nem hasonlított egy mai webböngészőre. Ekkor még a hipertextkezelés egyébként sem a hálózaton működött, a programok csak egy-egy számítógépen futottak. Habár a HES-ből készült működő prototípus, keresni nem tudott – a készítők későbbi terveik között sorolták fel a keresés megvalósítását. Úgy gondolták, majd meglévő programokat építenek be a HES-be, és ezek fogják végezni a keresést.

A HES és utódja, a több felhasználót is kezelni képes FRESS (File Retrieval and Editing SyStem, Állomány-visszakereső és -szerkesztő Rendszer) különlegessége volt, hogy fényceruzát használt mutatóeszközként, a kattintáshoz pedig egy lábpedált kellett nyomkodni. Habár ekkor már létezett a számítógépes egér – Doug Engelbart 1963-ban találta fel –, még a szakemberek körében sem terjedt el, hiszen Engelbart csak 1968-ban mutatta be fejlesztéseit a nyilvánosság előtt.

A HES működés közben
(Forrás: Wikimedia Commons / Greg Lloyd / CC BY 2.0)

Telt-múlt az idő, de nem következett be igazi áttörés. Megjelentek ugyan kereskedelmi forgalomban különböző hipertext-rendszerek, de nem váltak különösebben népszerűvé. Ebben közrejátszott az is, hogy igen nehézkes volt eligazodni a hivatkozások között, gyakori hasonlat volt a hipertextre a „spagetti”. Maga van Dam egy 1987-es előadásában beszélt arról, hogy még az akkor elérhető hipertext-rendszerek jó része sem volt képes arra, hogy tetszőleges töredékkifejezésre keressen, vagy bonyolultabb szempontok szerint keressen. Pedig időközben lassan megszületett az internet, és egyre nagyobb számítógéphálózatok jöttek létre.

Spagetti. Ki tudja, hova vezetnek a szálak
(Forrás: Wikimedia Commons / cyclonebill / CC BY-SA 2.0)

Internet web nélkül

A World Wide Web, a világháló névadója és első számú megalkotója Tim Berners-Lee brit számítástudós volt. Berners-Lee a nyolcvanas évek végén Svájcban dolgozott a CERN-nél, az európai országok részecskefizikai kutatásait összefogó szervezetnél. Berners-Lee úgy gondolta, ha már egyszer van internet – ekkor már volt, sőt így is hívták –, jó lenne egy interneten keresztül működő hipertext-rendszert létrehozni. Így a részecskefizikusok könnyebben tudnának egymással ötleteket cserélni, és minden információt sokkal egyszerűbben meg lehetne találni. A semminél még a spagetti is sokkal jobb!

Ma teljesen természetesnek tűnik, hogy az interneten weboldalak vannak, de ez a nyolcvanas évek végén korántsem volt így. Mire használták ekkoriban az internetet? Levelezésre, állományok cseréjére, hírcsoportok működtetésére. Weblapok még egyáltalán nem léteztek. A CERN némi győzködés után adott pénzt az ötletre, és Berners-Lee nekiláthatott.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egyszerű, de nagyszerű

A webcímek elején látható http:// arra szólítja fel a számítógépet, hogy a HTTP segítségével kezelje a beérkező adatokat; tehát hogy hivatkozásokat tartalmazó szöveg fog következni és nem valamilyen más jellegű kommunikáció. Ma már boldog-boldogtalan használja a webet, és szinte sosem gondolunk bele, mennyi mindent meg kellett tervezni, hogy a web hibátlanul működhessen. Berners-Leenek és néhány társának ki kellett dolgoznia, milyen formátumúak legyenek a hipertext-oldalak: ez lett a HTML (HyperText Markup Language, hipertext-jelölőnyelv). Szükség volt egy protokollra, aminek a segítségével a hálózatba kapcsolt számítógépek egymással kommunikálhatnak: ez lett a mára minden internetfelhasználónak ismerős HTTP (Hypertext Transfer Protocol, Hipertext-átvivő protokoll). Berners-Lee és munkatársai leprogramozták azt is, hogyan viselkedjenek azok a számítógépek, amelyek tárolják és kérésre rendelkezésre bocsátják a weboldalakat. Emellett párhuzamosan létrehozták az első webböngészőt – egy olyan programot, amelyik tudta, hogyan érje el a távoli gépeken található weboldalakat és mit csináljon velük.

A CERN központja. Innen indult útjára a web
(Forrás: Wikimedia Commons / Schutz / CC BY-SA 3.0)

A lelkes alkotók, amit csak lehetett, egyszerűen igyekeztek megoldani, nem törekedtek a tökéletességre – a cél az volt, hogy a részecskefizikusok minél előbb használhassák a webet. Mint az előző részben olvashattuk, Ted Nelson még kétirányú hivatkozásokról álmodott, és mindenféle bonyolult adatstruktúrát kiötlött többek között arra a célra, hogy egy hipertext-oldal korábbi változatait könnyen vissza lehessen keresni. Ehhez képest a web egyszerű volt, mint a faék. Egyirányú hivatkozásokkal dolgozott – kétirányú hivatkozásokat ma sem egyszerű létrehozni – és szinte semmi extra szolgáltatást nem nyújtott azon kívül, hogy egyik oldalról a másikra lehetett ugrani a hivatkozások segítségével. Nem lehetett egyszerűen előhívni a weblapok régebbi változatait – ma se igazán lehet, hacsak olyan szolgáltatások, mint az archive.org le nem mentették véletlenül a kívánt oldalt. Sőt ami számunkra a legfontosabb: keresni sem lehetett. Maradt a spagetti.

Kézzel készült

Berners-Lee először úgy próbált megküzdeni a webes keresés problémájával, hogy kézzel állt neki listát készíteni a weboldalakról, illetve a weboldalakat szolgáltató számítógépekről. Ezt a listát aztán a weben mindenki elérhette. Egy 1992-es változat fennmaradt és ma is megtekinthető – főleg egyetemeket és kutatóintézeteket sorol fel.

Hamarosan egyre többen kaptak az alkalmon és nekiálltak hasonló indexeket készíteni. A web hőskorában a keresés gyakorlatilag abból állt, hogy az ember megnézte az elérhető listákat és megtippelte, a felsorolt oldalak közül melyiken találhatja meg az éppen keresett információt. De egy Hollandiában született és Kanadában felnőtt svájci professzor úgy gondolta, hogy ezt a feladatot automatizálni is lehetne, így született meg az első tényleges webkereső... Erről azonban már csak a következő részben lesz szó.

További olvasnivaló (angolul)

A HES és a FRESS

Berners-Lee korai írása a web születéséről

Az első lista