A közelmúlt kémbotrányai nyomán láthattuk, a nagyhatalmak megfigyelnek minket. De megfigyelhetjük-e mi őket? A technikai fejlődés az oknyomozó újságírók kezébe is több eszközt ad, a végeredményt pedig elolvashatjuk a lapokban...

A brit parlament épülete. Egész országokat rázhat meg az adatújságírás
(Forrás: Wikimedia Commons / Tony Moorey / CC BY 2 0)

Hadiüzem?

Régi titkosszolgálati közhely, hogy a hírszerzési információk nagy része nyílt forrásokból származik, és csak kisebb része titkos adatgyűjtés eredménye. A huszadik század első felében például az államok többek között az alapján becsülték fel az ellenséges haderők mobilizációs képességeit, hogy milyen volt az ország vasúthálózata és vasúti menetrendje. Ahogyan békeidőben utasokat és árut szállítanak a vonatok, úgy szállíthatnak háború idején katonákat és hadieszközöket. (Erre lassan mindegyik fél rájött, és elkezdték titkosítani a vonatközlekedéssel kapcsolatos információkat. Ha magát a menetrendet nem is érdemes titkosítani, de tilossá vált például a vasutat fényképezni – ehhez máig engedélyt kell kérni!)

Utastájékoztató tábla. Napjainkban már kevésbé fontos a vasút a hadviselésben
(Forrás: Wikimedia Commons / Hunyadym / CC BY-SA 3 0)

A nyílt forrásokat bárki felhasználhatja, aki veszi magának a fáradságot, hogy megtalálja a tűt a szénakazalban. Ez régen is így volt, de ma még inkább igaz. Az internetre egyre több információ kerül fel, a kérdés csak az, hogyan dolgozzuk fel ezt az irdatlan adathalmazt. Mint régi példánk esetében, ma is azt figyelhetjük meg, hogy az információk gyakran csak azután válnak titkossá, hogy érzékeny mivoltuk nyilvánvalóvá válik. Most átmeneti időszakot élünk – a döntéshozók a legtöbbször nincsenek tudatában annak, hogy a nyilvánosságra hozott adatokból milyen következtetéseket lehet leszűrni számítástechnikai eszközökkel. Ezen persze vannak, akik kapva kapnak, és itt nemcsak a kémekre kell gondolni... Az újságírás célja a közvélemény tájékoztatása, és erre a nyílt forrású adatok elemzését is fel lehet használni.

Bikkfanyelv helyett

Egyesek különbséget tesznek az adatújságírás és az adatvezérelt újságírás között, de a gyakorlatban a két kifejezést a legtöbbször egymás szinonimájaként használják.

Az angolszász országokban az elmúlt néhány évben virágzásnak indult az oknyomozó újságírás újfajta formája. Az adatújságírás (data journalism) vagy adatvezérelt újságírás (data-driven journalism) lényege, hogy az újságírók nyílt vagy valamilyen okból nyilvánosságra került nagy adathalmazokból a modern adatbázis-kezelés eszközeivel a közvélemény által nem ismert információkat szűrnek le. Ezekből cikkeket írnak és látványos szemléltető grafikákat készítenek.

Az adatújságíráshoz sorolhatóak a nagy kiszivárogtatások nyomán elkészült elemző írások is, olyannyira, hogy az ember hajlamos lehet pusztán a kiszivárgott információk feldolgozásával azonosítani az adatújságírást magát. Manapság általában az jellemző a kiszivárogtatásokra, hogy egyszerre nagy tömegű adat kerül nyilvánosságra. Ez önmagában viszont legfeljebb annyiban hírértékű, hogy melyik titokgazda nem tudott vigyázni a rábízott titkos iratokra; az újságolvasó, közéleti ügyekben tájékozódni szándékozó ember ugyanis nem fog több tízezer oldal hivatalos bikfanyelven íródott aktát vagy végeláthatatlan Excel-táblázatot végigböngészni. Ez nem is az ő feladata, hanem az adatújságíróé, aki számos különböző módszerrel nyerheti ki az adathalmazból azt, ami már hírként szolgálhat. De mennyire hatékony ez a módszer?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Zongorahangolás államköltségen

Az Egyesült Királyságot 2009 májusában hatalmas politikai botrány rázta meg, amikor a parlamenti képviselők költségtérítésével kapcsolatos információk eljutottak a médiához. Már korábban is többen feszegették a kérdéskört, különösen azután, hogy kiderült, Jacqui Smith belügyminiszter állandó lakhelyét ideiglenes lakhelynek tüntette fel, hogy több költséget igényelhessen vissza. A parlament hagyományosan csak néhány összesítő adatot közölt a költségekről, de az adatújságírás egyik nagy központja, a The Guardian napilap ez alapján is érdekes összeállítást készített. Ebből kiderült, hogy habár a távolabb élő képviselők általában több költséget számolnak el, akad néhány kirívó eset.

Az igazi botrányt azonban nem ez indította, hanem a The Daily Telegraph napilap által a lap önbevallása szerint száztízezer fontért megvásárolt merevlemez. (Ez mai árfolyamon majdnem harminckilencmillió forint!) Több millió iratról volt szó: az előző négy év összes képviselői költsége, számlák, a képviselők és a költségtérítési osztály levelezése mind-mind rajta volt a merevlemezen.

Az adattengerben a sötét ügyletek mellett apró ökörségeket is jócskán lehetett találni. Azt elképzelni sem tudjuk, miért vásárolt egy képviselő három darab (!) négyelemű fokhagymahámozó és szeletelő készletet, mindenesetre kifizették neki. 

Egy ekkora adathalom önmagában még kevéssé érdekes. Az érdekes, hogy Tony Blair miniszterelnök két nappal lemondása előtt hétezer fontért javíttatta ki háza tetejét – államköltségen. Volt olyan képviselő, aki méregdrága plazmatévéjét akarta kifizettetni a parlamenttel, más pedig a zongoráját hangoltatta be mások pénzén. A gyanús ingatlanügyletekkel pedig valószínűleg Temzét lehetett volna rekeszteni! A The Daily Telegraph több napon át közölt zaftos válogatást az adatokból, sorra véve a parlamenti pártokat, az ügyet pedig azóta is napirenden tartja. Politikusok tucatjai kényszerültek magyarázkodásra, kisebb-nagyobb összegek visszafizetésére, olykor pedig egyenesen lemondásra. Jacqui Smith ügye is tovább bonyolódott: kiderült, hogy a belügyminiszter még pornófilmeket is elszámoltatott. Smith végül lemondani kényszerült.

Tony Blair még a botrány kirobbanása előtt. Nyugodtan mosolygott
(Forrás: Wikimedia Commons / Lengyel Elnöki Hivatal / GNU-FDL 1.2)

Véreskezű békepártiak?

De ne gondoljuk, hogy az adatújságírás feltétlenül kiszivárogtatásokkal dolgozik. A szintén brit Bureau of Investigative Journalism (Oknyomozó Újságírás Iroda) a nyílt sajtóközleményekből, illetve ezt kiegészítő helyszíni interjúk alapján próbálja feltérképezni az amerikai dróntámadásokat távoli országokban. Ezek a harci cselekmények a szó szoros értelmében nem titkosak, hiszen beszámol róluk a sajtó. De a köztudatba mégis csak akkor került be a téma, amikor az újságírók elkezdték összegyűjteni, pontosan hány hivatalosan beismert támadásban vettek részt ezek a távirányítható, pilóta nélküli repülőgépek, és megdöbbentő eredményre jutottak.

Predator drón. Ilyeneket is használnak az amerikaiak
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az adatok tanúsága szerint csak Pakisztánban jelenleg 370 dróncsapásról tudunk, ráadásul ebből 318-ra már a békeszeretőbbnek beállított Obama kormányzása alatt került sor, nem pedig elődje, a terrorizmus elleni harcot zászlajára tűző Bush idején. A halottak számát 2548 és 3549 közé teszik, ebből 411-890 civil, 168-197 pedig gyerek. 2009-ben, Obama beiktatásának évében több dróncsapásra került sor Pakisztánban, mint Bush idején öt év alatt! A támadásokat megtekinthetjük térképen és idővonalon, ráadásul mivel az adatbázis nyilvános, bárki más is készíthet szemléltetéseket – ez a grafikon, a Pitch Interactive infografika-stúdió munkája például igen látványos.

Két bevezető példánk jól szemlélteti az adatújságírás erejét, lehetőségeit. De pontosan milyen eszközökkel dolgoznak az adatújságírók? A programozáshoz hasonlít ez a munka, vagy a hagyományos újságíráshoz? Lehet-e űzni egyedül ezt a tevékenységet, vagy inkább csapatban érdemes? Újságolvasóként is részt vehetünk-e hasonló tényfeltáró projektekben – turkálhatunk-e akár a képviselők számlái között? Ezekről és hasonló kérdésekről fog szólni előreláthatólag havonta jelentkező sorozatunk!

Felhasznált irodalom, további olvasnivaló

The Telegraph / MPs’ expenses

Bizarre MPs’ expense claims

The Bureau of Investigative Journalism / Covert Drone War

Data Journalism Handbook