Széchenyi már a Stádiumban (1833) utal a magyar nyelv helyzetének rendezésére: az ott felsorolt 12 pontos akciótervének egyik pontja szerint a törvényhozásban a magyart kell használni a latin helyett. A hivatalos magyar államnyelvvel kapcsolatos gondolatait Hunnia című kéziratában fejtegeti tovább: e műve először azonban csak 1858-ban kerül nyomdába. Könyvében Széchenyi alaposan végigveszi azon okokat, melyek miatt az 1835-ös évig (amikor kéziratát lezárja) a magyar nem lett Magyarország államnyelve, de elemzi azokat a hasznokat is, melyek a magyar hivatali nyelvvé tételéből származnának – úgy Magyarország és a magyarság, mint az uralkodó dinasztia és a hazai nemzetiségek számára is.

A Hunnia reprint kiadásának címlapja

Széchenyi műve elején leszögezi, hogy a magyarság hajdani állapotához képest „valódi nagyságot tekintve” folyton zsugorodik. Sajnálattal állapítja meg azt is, hogy a magyart „nem egy napi, nem egy évi, de számos évek mostohasága sülyeszté oda, ahol ma teng.” (136. oldal) A magyarság korabeli állapotának okát abban látja, hogy a magyar állam nyelve a latin, nem pedig a magyar.

„Minden nép, akár merre forduljunk is a világ hátán, saját anyanyelvével egész kiterjedésben él; és még a Magyarországon létező népségek is részesülnek e közáldásban odakünti focusaik, anyagyökereik által; mert az Oláhnak nyelve Oláhországban, a Szláv nemzetségnek szózata a Muszkaság és Szerbek közt, a Görögé továbbá az uj Hellasban, a Németé végre több országokban hivatali, törvényes nyelv. [...] Csak a Magyar van – az emberiség közt egyedüli példa – ezen minden emberek közös jogából kitagadva!” (218. oldal)

Az idős Széchenyi még láthatta a Hunnia kiadását
(Forrás: Wikimedia Commons / Franz Kollarz)

Széchenyi vizsgálódásai során arra jut, hogy a latin a magyar országgyűlések akaratából tölti be a hivatalos nyelv szerepét. Megállapítja azt is, hogy bár a „magyar nyelv eddig ugyan üldözve nyilván nem volt, de a nemzeti kívánatok legtermészetesbét ugy szólván csak türni vagy mindenesetre nem eléggé pártolni már szintannyi, mint üldözés” (167. oldal).

Korábban már olvashattunk arról, hogy Báróczi Sándor A védelmeztetett magyar nyelv című 1790-ben megjelent írásában kiáll a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett – gondolatai visszaköszönni látszanak a Hunnia lapjain. Széchenyi alapos vizsgálódásai során azonban mindenekelőtt azt kénytelen leszögezni a Hunnia oldalain, hogy 1790 óta vajmi kevés történt annak érdekében, hogy a latin helyébe a magyar kerüljön hivatali nyelvként. Széchenyi tehát megismétli Báróczi 1790-es igényét a magyar nyelv helyzetét tekintve:

„Minden vágyaink, reményink, aggódásink egybevont czélja csak az:

Hogy a latán [latin] helyibe iktassék a magyar.

Ennél tovább menni nem szándékunk.” (104-105. oldal)

Széchenyi a Hunnia lapjain fenti gondolatait több szempontból is körbejárja.

Hunniát megszemélyesítő nőalak az 1920-as 5000 koronás bankjegyen
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nihil de nobis sine nobis

Széchenyi elébb sorra veszi a latin hivatali nyelv melletti érveket – majd Báróczihoz hasonlóan rendre el is veti azokat. A szerző a latin helyett a magyar hivatali nyelvvé tételét szorgalmazza: a Hunnia lapjain Széchenyi sokszor és hosszasan közvetlenül az uralkodó I. Ferenchez fordul, akit arról biztosít, hogy a magyar államnyelv egyáltalában nem veszélyeztetné az „austriai birodalmat”. Ez ügyben önmaga és minden magyar számára követendő tanácsként Széchenyi így fogalmaz:

„Testtel lélekkel ragaszkodni a most uralkodó dynastiához, vele osztani hüséggel azon sorsot, bár jó, bár rossz, melyet még a jövendő leplege borít, s hasznunkat, dicsőségünket, egész létünket egybeolvasztani hasznával, dicsőségével, egész létével.” (60-61. oldal)

A dinasztia iránti elkötelezettségén túl azonban Széchenyi megszólítja Magyarország nemzetiségeit is: ezeket is arról győzködi, miért is jobb nekik a latin helyett a magyar államnyelvű Magyarországon élni. Érvei közt talán a legfontosabb, hogy Magyarország az egyetlen, mely alkotmánya révén képes biztosítani a nemzetiségek számára is azt a szabadságot, mely Európa más részeiről hiányzik. Széchenyi biztosítja a nemzetiségeket arról is, hogy a magyar államnyelv nem korlátozná azok nyelvhasználati jogát:

„Beszéljen kiki a hogy tetszik, a hogy tud, s ez iránt ne háboritsuk egymást; csak országos- s közdolgaink folyjanak egy hangon, egy nyelven.” (69. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A szerzőnek meggyőződése, hogy a magyar alkotmányosság által garantált szabadság megőrzésében a hazánkban lakó nemzetiségek is érdekeltek. Erre így hívja fel a figyelmüket:

„Egyesüljetek tehát Hunnia minden nemzeti a magyar genius szárnyai alatt, s tartsátok hiven kebleitekben, hogy:

»Egyesség nélkül Hunnia semmi«.” (128. oldal)

A reformkorban jelennek meg magyar nyelven az első leírások az Egyesült Államokról: talán nem véletlen, hogy Széchenyi – ha nem is minden fenntartás nélkül – az Államokat hozza fel példaként a többféle kultúra és nyelv békés egymás mellett élésére.

Az Egyesült Államokat sasként ábrázoló térkép 1833-ból
(Forrás: Wikimedia Commons / Joseph & James Churchman)

„Ott nem gázol egyik a másiknak polgári sajátjában, nemzeti eredetiségében, emberi lelkében, de mindenki háboritlan éli élte napjait, békében veszi előditől s adja utódinak nemzeti mindenét át, s a mi ezeknél határtalanul több, önlelkének legjobb világa szerint imádja Istenét.” (118-119. oldal)

Végezetül pedig míg Báróczi 1790-ben még nem kevés elkeseredéssel állapítja meg a magyar nyelv ügyében, hogy „nálunk nélkül végeznek rólunk”, Széchenyi 1835-ben jóval optimistább. Fő „sarkalatként” előbb latinul – nihil de nobis sine nobis –, majd magyarul is megfogalmazza elvárását: „semmit rólunk nálunk nélkül”. Széchenyi optimizmusa, ha nem is minden vonatkozásban, de a magyar nyelv hivatalossá tételét tekintve 1844. november 13-án végül is beigazolódott.

Forrás

Széchenyi István: Hunnia. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1985 (reprint)