Döbröntei Gábor (1785-1851) wittenbergi tanulmányai után, Magyarországra való visszatérését követően Kazinczyval kezd levelezni: utóbbi ajánlásával az erdélyi Andrásfalvára kerül nevelőnek. A kor erdélyi sajtóviszonyait szemrevételezve itt fogalmazódik meg benne a gondolat: „...sajnálni lehet, hogy Erdélyben nincs egy magyar újság... Mennyi terjedhetne ebben a kis hazában ezáltal”. Döbröntei saját irodalmi folyóirat indítását tervezi; az előkészületek azonban évekig húzódnak: sajátos módon nem is a bécsi cenzúrával, nem is a potenciális olvasók számával, hanem a folyóiratnak beküldendő kéziratok elégtelen számával van a legnagyobb baj. Minden nehézség ellenére azonban 1814-ben megjelenik az Erdélyi Muzéum első száma (kötete).

Az Erdélyi Muzéum első száma, 1814
(Forrás: Wikimedia Commons)

A zseni

Döbröntei az Erdélyi Muzéum első számában megjelenő Előbeszéd című írásában kilenc pontban foglalja össze a folyóirat célkitűzéseit. Itt megfogalmazott gondolatainak egy részét még az első számban megjelenő Eredetiség s Jutalom Tétel c. írásában tovább elemzi. Itt arra hívja fel a figyelmet, hogy az önálló alkotó, a genie (zseni) az, aki alkotómunkája révén képes új világot teremteni (amire szerinte a kor Magyarországán és Erdélyében nagyon is szükség van). Ilyen értelemben a fordítást az eredeti alkotások mögé utasítva kijelöli az Erdélyi Muzéum további irányát is: a folyóiratban viszonylag kevés fordítás lát napvilágot.

Merni kell. Ha mindenkor csak a külföd munkájin bámulunk, egyedül azokat fordítjuk, sohase tehetünk magunk nagyot. [...] Az akadályok ne ijesszenek-el bennünket, sőt bátorodjunk-fel azok példáján, a kik már közöttünk megjelentek. Akarjuk-é, hogy a Nemzet a tudományokban haladjon? Hárítson-el tehát mindegyik annyi akadályt, a mennyit neki lehet, s ne halogassa azt a későbbiekre, a boldogabb időkre. A nemes lélek nem vész-el lágy sohajtásokban a meg nem változtatható Elmultért, ha bár annak fájdalmát magasan tudja is érezni, s nem olly gyáva, hogy jeles cselekedet véghez vitelét másokra, az utánna jövőkre hagyná. Ha nem találná úgy a maga körét, a mint kívánja, gondolatjától el nem áll, hanem nemes vívással annyit teszen, a mennyi ő tőle kitelik. Így dolgozgatván többen is, utoljára egy szép egész formálódik.

Döbröntei Gábor, az Erdélyi Muzéum kiadója és főszerkesztője
(Forrás: Wikimedia Commons)

Szintén a zseni alakjához kapcsolódóan Döbröntei egy új, sajátos műfajt is bevezet már az Erdélyi Muzéum első számában: az életírást.

A patrióta

Az Erdélyi Muzéum olyan nagy emberek életrajzát tárja az olvasó elé, akik a zseni teremtő erejével megáldva, patrióta szellemben a haza és a nemzet felemelkedéséért munkálkodtak. Fontos azonban, hogy a patriotizmus nem kirekesztő, nem elutasító más nemzetekkel szemben: a folyóirat nyolcadik kötetében megjelenő írás csak úgy tartja „megengedhetőnek, midőn az senkinek jussait meg nem sérti, kárát nem okozza, hanem csak a nagy tettnek szépségétől elragadtatván valaki, nemesebben büszkébb, mint sem magára s ennél fogva Nemzetére is gyalázatot vonjon”.

Eleinte nagy magyar arisztokraták életrajzáról olvashat az érdeklődő, ám hamarosan felbukkannak köznemesek, sőt, az alulról érkező, a maguk erejéből felelmelkedő, ám kiváló szellemi adottságú zsenik is: olvashatunk Hell Miksáról, Mozartról és Pestalozziról is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Döbröntei által képviselt patriotizmus természetesen széles látókörű: a (későbbi) Holland Kelet-Indiától Anglián át az Egyesült Államokig számtalan helyről hoz példát az általa képviselt és támogatott szellemiség érdekében. Így az 1817-ben megjelent kilencedik kötetben a westminsteri apátság emlékköveiről az alábbiakat olvashatjuk:

Ide temettetnek az Anglus Királyok, ide a Nemzetnek jeles fijai; nagy Miniszterek, Hadivezérek, Admirálok, Filozofusok, Költők, Művészek. Együtt vagynak hát halálok után is, kik a Nemzet boldogságát, becsületét életekben együtt terjesztették; semmi nevetséges gőg, semmi familiai elsőség hamis fénye nem választja őket külön. Mert a nagy lelkűek nem mind egy familiából valók é?

Az első, az Egyesült Államokról és Bejnamin Franklin életéről szóló írást is az Erdélyi Muzéum teszi közzé a magyar olvasóközönség számára az ekkor alig 20 éves későbbi történész, Szilágyi Ferenc tollából.

Benjamin Franklin fiatal éveiben nyomdászként és újságíróként is tevékenykedett
(Forrás: Wikimedia Commons / Charles E. Mills)

Talán nem véletlen, hogy ifjú éveinek hatására az ekkor szintén az Erdélyi Muzéumnál szerkesztőségi gyakornokként dolgozó Bölöni Farkas Sándor (1795-1842) évekkel később maga is nyugat-európai és észak-amerikai útra vállalkozik.

A népnevelő

A lánglelkű iránymutatás, a zsenik patriotizmusa mellett az Erdélyi Muzéum sokat fogalkozik az ifjúság nevelésével is. A folyóirat pedagógiai tárgyú írásai nagyban támaszkodnak Pestalozzi (1746–1827) kutatásaira és gyakorlatára. Az oktatás személyre szabott igények alapján történő átalakításának gondolata is olvasható a folyóirat hatodik kötetében:

...tagadhatatlan igasság az, hogy nem a mindeneket egyenlőknek nézni kellető törvény és polgári rendtartás, hanem kinek kinek tulajdon természete, hajlandósága, s alkalmatos volta határozhatja meg azt helyesen, ki micsoda hivatalra, állapotra, s mesterségre légyen születve. [...] Az emberből kell annak kiindulni, ki az embert a társasági életben maga helyére akarja vezérelni.

Pestalozzi és a stansi árvák
(Forrás: Wikimedia Commons / Konrad Grob (1828–1904))

A folyóirat 1818-ig áll fenn: összesen 10, rendszertelenül megjelenő kötete lát napvilágot. Sajátos módon sem a rendszertelenség, sem hatalmi szó, hanem egy vis maior volt az, ami a folyóirat megszűnését jelentette: az 1815-1816-os rossz termést követően 1817-ben oly szörnyű éhínség pusztított Erdélyben, hogy az előfizetők nagy része kénytelen volt visszamondani az újságot. Mindezzel párhuzamosan pedig Magyarországon már megjelent az első havi tudományos folyóiratunk, a Tudományos Gyűjtemény is, mely – bár előképe az Erdélyi Muzéum volt – komoly versenytársat jelentett az erdélyi folyóiratnak. Az Erdélyi Muzéum jelentősége a polgári átalakulás és a modern nemzetté válás szempontjából mégis felbecsülhetetlen.

Források

Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története I. 1705-1848

Erdélyi Muzéum