A mesterséges intelligencia a mindennapok részévé vált, naponta olvashatunk önjáró autókról, robotokról, ajánló rendszerekről és az ezekkel kapcsolatos félelmekről. Mindenkiben felmerülnek olyan kérdések, mint pl, hogy tényleg elvehetik a munkánkat a gépek? Boldogan várjuk az új gépkorszak eredményeit és bízzunk abban, hogy a piac teremtő rombolása új, szebb és jobb munkahelyekkel vigasztal minket, vagy követeljük a feltétel nélküli alapjövedelmet? Valóra válik Marx elképzelése és a termelés nyűgétől megszabadulva mindenki művésszé válik és felvirágzik a részvételi demokrácia, vagy egy olyan disztópia válik valóra, amit a legjobb sci-fi író sem tud elképzelni még? Mi most nem eresztjük el a fantáziánkat, hanem a tudományhoz fordulva keressük arra a választ, hogy milyen területekre és hogyan lesz hatással a mesterséges intelligencia és milyen társadalmi következményekkel kell számolnunk.

Kiket érint az automatizálási hullám jelenleg?

Gill A. Pratt szerint az automatizálás kambriumi robbanás előtt áll, köszönhetően a deep learning és a felhő alapú robotika megjelenésének. Hogy az új technológiák milyen hatással lehetnek életünkre, azt nehéz megmondani, de az ötvenes évek óta tartó információs forradalom eddig fejleményei jó alapot nyújtanak a tippeléshez. Daniel H. Autor Polanyi’s Paradox and the Shape of Employment Growth című tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a közepes képzettségi szintet igénylő állások tűntek el nagyobb számban, ahogy az alábbi ábra is szemlélteti ezt.

A középszintű foglalkozások eltűnése egyben azt is jelenti, hogy a közepesen fizető állások szűnnek meg folyamatosan, ami egyben a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével is jár.

Kik vannak veszélyben?

A mesterséges intelligencia célja nem az emberi intelligencia lemásolása (erre a kognitív tudományok törekednek), hanem hogy olyan problémákat oldjanak meg a gépek, melyek nem jól definiálhatóak. A könyvelés bonyolult feladat, sok szabálya van és évekig tart még megtanulja valaki. Ellenben a szabályai explicitek, ezért nagyon jól leírhatók formálisan, ezért ma már a könyvelési feladatok jelentős része gépesített. Az emberi arcok felismerése számunkra nagyon könnyű, ám kitalálni azt, miképp lehet egy gépet erre megtanítani, már nem annyira egyszerű. Szabályok helyett példákat és a példákra alapozott absztrakciós módszerek jelentik ennek a problémának az algoritmikus megoldását. Az arcfelismerés a legtöbb érdekes problémához hasonlóan nagyon nehezen írható le.

Autor Polányi Mihály hallgatólagos tudás fogalmához fordul, amikor megpróbálja megjósolni, mely szakmák lehetnek ellenállóbbak az automatizálásnak. Nagyon leegyszerűsítve Polányi gondolatait, a hallgatólagos tudás a gestaltpszichológia „az egész több mint a részek összessége”-elvére épül. Tudni valamit több, mint képesnek lenni annak leírására. Elmondhatjuk, milyen biciklizni, ezt nevezik a filozófusok úgy, hogy „tudni hogy mit”. A biciklizésnek csak az egyik része ez a leírás, van egy praktikus oldala, a „tudni hogyan”, ami aktív részvételt követel meg a biciklizni tanulótól. Az aktív részvétel nagyon személyes, hiszen függ a tanuló egyéni képességeitől, élettörténetétől, és attól, hogy az új tudást hogyan illeszti már meglévő ismereteihez. A hallgatólagos tudás így a „tudni hogyan” fogalmánál tágabb fogalom. Korunk nagy kérdése az, hogy ez a hallgatólagos tudás átadható-e a gépeknek.

Sokáig úgy gondoltuk, hogy a hallgatólagos tudás nem „emészthető” a gépek számára. Polányi az autóvezetésen keresztül mutatja meg a különbséget a két tudásfajta között; egy sofőr tudása nem helyettesíthető az autó működésének alapos ismeretével, ahogy testünk fiziológiájának alapos ismerete is nagyban különbözik attól, hogy ismerjük és kontrolláljuk saját testünket – az előbbi az orvosokra jellemző, az utóbbi pedig a sportolókra. Paradox helyzet, hogy a hallgatólagos tudást nem tudjuk leírni, az amolyan rejtett dimenziója minden szakmának, amit gyakorlással, szocializációval, stb. „szedünk magunkra”.

Habár még nem kaphatunk autonóm autókat, több gyártó is közúti forgalomban teszteli már ilyen irányú fejlesztéseit. Lehetséges, hogy egy napon túl tudunk lépni a Polányi-paradoxonon és minden emberi tevékenység automatizálhatóvá fog válni? Úgy tűnik, a mélytanulás és a gépi tanulás legújabb módszerei elkezdtek beszivárogni a hallgatólagos tudás területére is.

Frey és Osborne tanulmányukban megpróbálták az egyes szakmák veszélyeztetettségét három dimenzió mentén mérni. A három dimenziót a szerzők az automatizálhatóság szűk keresztmetszetének tartják, ezek az észlelési és manipulációs feladatok, a kreatív intelligencia valamint társas intelligencia. A szűk keresztmetszet itt annyit tesz, hogy ha a változók közül egy is magas, akkor az automatizálhatóság komoly nehézségekbe ütközik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A rutin észlelési és manipulációs feladatok jelentős részét már automatizáltuk valamennyire, pl. a földeket már nem ásóval, hanem ekével műveljük. Ellenben az olyan összetett feladatokat, mint pl. a fodrászat, nem igazán sikerült (még) automatizálni. Habár írnak már pénzügyi jelentéseket és sporttudósításokat programok és vannak generatív (számítógéppel generált) műalkotások és a számítástechnika a kreatív munka szerves része, az alkotói folyamatban az ember továbbra is kulcsszerepet játszik. A társas intelligencia szerves része az olyan foglalkozásoknak, ahol az érvelés és meggyőzés elengedhetetlen. Jelenleg nagyon intenzíven kutatott terület ez, pl. az NLP meetupon is sok érdeklődőt vonzott a szentiment- és emócióelemzés, de eredményei még gyerekcipőben járnak. Az érvelés- és diskurzus-reprezentálás pedig nem tudott még kilépni az egyetemi kutatólaborokból az iparba.

A három szűk keresztmetszeti tényezőt képességekre tovább bontva a szerzők statisztikai adatokra alapozva felállították az automaizálhatóság valószínűségi modelljét. Majd azzal az előfeltételezéssel élve, hogy egy-egy szakma leírható az átaluk aznosított képességek keverékeként, felállították „fenyegetettségi” indexüket. Íme a tizenöt legkevésbbé veszélyeztetett szakma:

És íme a tizenöt legveszélyeztetettebb szakma:

Hogyan alakítja át a munkát a második gépi forradalom?

Ha félnünk kell valamitől, az az, hogy nem tudunk alkalmazkodni a gépek jelentette kihívásokhoz. Az ipari forradalom óta a technológia egyre gyorsabban fejlődik, s ezzel az emberek produktivitása is jelentősen megnőtt. Ellenben a nyolcvanas évek óta a növekvő produktivitást nem követik a bérek. Brynjolfsson és McAfee The Second Machine Age című könyvében megdöbbentő grafikont találunk erről.

Láthatjuk,  nem a gépek győzik le az embereket, hanem gépek és emberek teremtenek soha nem látott hatékonyságot! Brynolfsson kedvenc példája Kasparov sakkbajnoksága, minek keretében nem emberek és gépek csapnak össze, hanem vegyes, gépek és emberek alkotta csapatok. Az új technológiáknak hála amatőr sakkozók és számítógépeik sokkal hatékonyabban tudnak együttműködni mint a csak gépekből vagy profi nagymesterekből álló csapatok! A jövő tehát azé, aki a gépekkel együttműködve képes hatékonyan termelni.

Az eddigiekből azt hámozhattuk ki, hogy:

• A közepes képzettségi szintet igénylő állások a legveszélyeztetettebbek.

• Folyamatosan nő az egyenlőtlenség az alacsonyan és magasan kvalifikált munkaerő között.

• A középszintű végzettséget igénylő állások szűnnek meg a legnagyobb számban.

• Folyamatosan nő a produktivitás, tehát akik dolgoznak, azok többet is termelnek, de a jövedelmük nem nő evvel arányosan.

• A jövőben a magasan képzett munkaerőnek van esélye leginkább az automatizálással együtt fejlődni.

Hol talál munkát az, akinek megszűnik a szakmája?

Az új technológiát sokan szeretik Schumpeter „kreatív rombolás” fogalmával leírni; miközben eltűnnek egyes szakmák, újak születnek, mivel a kapitalizmus versenyében mindenki arra van ítélve, hogy innovatív módon megújítsa magát. Autor grafikonjain láthattuk, hogy az eltűnő és keletkező állások között jelentős különbségek vannak. Gondoljunk bele, milyen új állást fognak találni a teherautósofőrök, miután elterjednek az önjáró autók? Rengeteg üres IT állás várna rájuk, vagy éppen mehetnének az autógyárakba is dolgozni, de reális-e, hogy jelentős részük átképzi magát rövid időn belül szoftverfejlesztővé vagy „self-driving car engineer”-é? Mi marad nekik?

Miért nő az egyenlőtlenség, miért nem nőnek a fizetések növekvő produktivitás mellett?

Forduljunk egy kicsit a másik vég felé; láttuk, hogy a produktivitás tulajdonképpen az ötvenes évek óta folyamatosan növekszik, de az utóbbi időben nem tartott ezzel lépést a medián kereset. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy a produktivitás nem egyenlő mértékben nőtt a különböző vállalatoknál.

Dan Andrews, Chiara Criscuolo and Peter N. Gal az OECD  számára készített tanulmányukban a schumpeteri elvekkel ellentétes tendenciákat mutat be; az ún. éllovas cégek produktivitása folyamatosan nő, még a többiek csak lassan követik őket.

A folyamatosan innováló, ezért produktivitásukat növelő cégek aránya öt százalék, s ezek általában multinacionális vállalatok. A megmutatkozó előny nem magyarázható a 2008-as válsággal, mivel a különbségek kétharmada már azt megelőzően is fennállt. Hiába foglalkoztatnak az ilyen cégek viszonylag sok embert, ezek száma általában elenyésző egy-egy ország összes munkavállalójának sokaságán belül, ezért lehetnek az alkalmazottak szuper produktívak és jól fizetettek is, a medián keresetre nem lesz nagy hatásuk. A megnövekedett produktivitásnak köszönhetően, amellett, hogy bérre és innovációra is költenek, hatalmas tőkét is felhalmoznak ezek a cégek..

Az egyenlőtlenség a rendszerbe van kódolva

Mielőtt az egyenlőtlenségekben a Budapest - New York - Tel-Aviv hármszög ármánykodását, vagy gonosz, népnyúzó kapitalisták összeesküvését, netalán a gyíkemberek sötét terveit látnánk meg, forduljunk a hálózattudományhoz!

Mennyire tekinthetőek az egyenlőtlenségek kivételes, az átlagtól eltérő jelenségnek? A természetben a legtöbb dolog a valószínűleg jól ismert normális eloszlással írható le. Ilyen pl. a testmagasság. Ha sok férfi és nő magasságát megmérjük, akkor ilyesmi ábrát kapunk:

Az ábrán 10.000 ember magasságát ábrázoljuk (amerikai adatokat használtunk a Machine Learning for Hackers c. könyvhöz kapcsolódó kódtárból, az értékek hüvelykben lettek ábrázolva).

A statisztikában ez a módszer nagyon hasznos, mivel ezzel a hipotetikus és ideális normál eloszlással viszonylag könnyű számolni, sokat tudunk róla és megbízhatóan működik. Tapasztalat alapján arra jutottak a statisztikusok, hogy a legtöbb jelenség követi a normál eloszlást (azaz közelíti, különösen ha sok megfigyelést tudunk végezni) aminek örülünk, mert nagyon kényelmes ilyen eloszlású adatokkal dolgozni.

Azonban valahogy az ember alkotta dolgok esetében nem mindig működik a normális eloszlás. George Kingsley Zipf fedezte fel szógyakorisági vizsgálatai során a róla elnevezett törvényt, mely kimondja, hogy egy szó gyakorisága fordítottan arányos a frekvenciatáblában (csökkenő sorrendű szógyakorisági táblázat) szereplő sorszámával. A Magyar Webkorpusz 10.000 leggyakoribb elemét mutatja az alábbi grafikon (a vízszintes tengelyen a frekvenciatáblában elfoglalt pozíciót, a függőlegesen pedig a gyakorisági értéket mutatjuk).

A szógyakoriság mellett Zipf törvényét előszeretettel alkalmazzák a társadalomtudományokban is, erről a területről a legtöbben a városok lélekszáma és a lakosság szerinti sorrendben elfoglalt pozíció közötti fordított arányosságot ismerik. Az alábbi ábra a nagyobb világvárosok Zipf-eloszlását szemlélteti. (A PopulationData.net oldal adatait használtuk a grafikonok elkészítéséhez.)

Az alábbi ábrát a KSH Magyaroszág közigazgatási helynévkönyve 2012. január 1. táblája alapján készítettük – reméljük látható, hazánk sem kivétel hatványtörvények alól.

Hasonló eloszlást tapasztalhatunk a világhálón is, pár oldal rengeteg linket kap, míg a legtöbb csupán párat, egyes oldalak szeretnek másokat linkelni, míg a legtöbb alig-alig mutat más oldalakra. Az alábbi ábrán egy, a magyar politikai blogok és híroldalak vizsgálatára gyűjtött korpusz elemeinek ki- és bemeneti linkjeinek eloszlását mutatjuk.

A blogok és híroldalak hálózata pedig így néz ki.

Az ilyen hálózatok skálafüggetlenek, mivel nincs olyan skála, amivel jellemezhetnénk az elemeit. A skálafüggetlen hálózatoknak van pár kitüntett pontja, ezek körül találunk kevésbé jelentőseket, majd ezekhez kapcsolódnak kisebb elemek és lassan eljutunk a perifériára, ahol a legtöbb elemet találjuk (de a fenti ábrán ezeket nem mutatjuk).

Láthattuk, az ember alkotta jelenségek jelentős részében találkozhatunk tehát azzal a jelenséggel, hogy a győztes, vagy a győztesek majdnem mindent visznek. Ez másképp megfogalmazva az ún. gazdag még gazdagabb lesz elve, hiszen az ilyen hálózatok bővülése során nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy eleve sok kapcsolattal rendelkező, kitüntetett csomóponthoz csatlakozik az új tag, mint annak valószínűsége, hogy a perifériáról választ.

Bouchad és Mézard azt találta, hogy ha a kereskedelmi kapcsolatokat hálózatos módon szimuláljuk, akkor skálafüggetlen hálózat jön létre. De hogyan lehetséges az, hogy a győztes nem visz el mindent? Miért skálafüggetlen hálózat alakul ki és nem egy nagy központi elem köré csoportosul (ún. középpont-küllő topológát vesz fel) minden, azaz miért nem alakulnak ki monopóliumok?

Szerencsére a szimulációkon kívül hús-vér emberek alkotnak hálózatokat. Az emberi élet véges, tehát egy-egy csomópont nem tud vég nélkül növekedni. Ha a csomópontokat cégekkel, nem pedig emberekkel helyettesítjük, akkor is hasonló korlátokkal kell számolni, egy-egy cég tönkremehet, megváltozhat kapcsolatmegtartó képessége, új, sokkal hatékonyabb kapcsolatokat kialakító cégek jöhetnek létre.

Ugyanakkor mesterségesen elérhető az is, hogy a skálafüggetlen struktúrára rákényszerítsük az egyközpontúságot, hiszen a szimulációkon túli világban lehetnek lobbistáink, akik kijárják nekünk a konkurenciát ellehetetlenítő szabályozást. Ilyenkor a győztes tényleg mindent visz, ő marad egyedül alkalmas a kapcsolatok létesítésére és megtartására, a hálózat fázisátalakuláson megy át és elveszíti skálafüggetlen jellegét, hasonlóan ahhoz, mint amikor a vízből jég lesz. (A hálózattudományban ezt a jelenséget a kvantumfizákban alkalmazott Bose-Einstein-kondenzátummal szokás leírni, ami nagyon alacsony hőmérsékleten alakul ki és az anyag egyes részecskéi elveszítik „egyediségüket”, egy kvantumállapotba kerülnek és egy szuperrészecskeként viselkednek. Ez egy fázisátalakulás, a „rendezetlen” állapotból hirtelen rend alakul ki.)

Kis hálózattudományi kitérőnkből remélhetőleg kiderült, hogy miért növekszik az átlagosnál sokkal jobban a éllovas cégek produktivitása és egyben profitja is; a gazdagabb még gazdagabb lesz-elv érvényesül kegyetlenül. Habár beléphetnek új játékosok, akik átrendezhetik a pályát, vagy egy-egy nagyobb középpont megrendülhet, erre egyre kevesebb az esély.

Ma már a kreatív rombolást előidéző innováció nem koszos garázsokból érkezik, az önjáró autók ötelete a már tőkeerős Google-nél fordult először a kivitelezés irányába. A legtöbb startup már nem akar tőzsdére lépni, gyakran az alapítók vállalt célja, hogy valamelyik unikornis (egymilliárd dollárnál többre értékelt, gyorsan növekedő, nagy felhasználói bázissal rendelkező startup) vagy mulitnacionális cég számára váljanak felvásárlási célponttá. A felvásárlások által is egyre produktívabbá váló kiemelkedő cégeknek egyre kevesebb dolgozóra van szükségük, miközben komplett iparágakat és vele állások ezreit tudják eltüntetni.

Ezzel párhuzamosan, miképp láttuk, az új állások az alacsony képzettséget igénylő, rosszul fizetett szektorokban keletkeznek, vagy a magasabb képzettséget igénylőekben, azaz az álláskeresők arra kényszerülnek, hogy lefele mozduljanak. Az egyenlőtlenségek növekedésével nem csupán az a probléma, hogy tömegesen kerülnek rossz gazdasági helyzetbe emberek, legalább akkora baj, hogy ezek az emberek elveszítik hitüket abban, hogy beleszólhatnak a politikai döntésekbe, ez pedig egyszerre nyit utat a gazdasági elit lobbistáinak és a populista politikusoknak.

Az egyenlőtlenséget jóra is lehet használni

A második gépkorszak gyökeres társadalmi változásokat indikál. Hogy mi lesz ezeknek az eredménye, azt lehetetlen megmondani, leginkább azért, mert nem lejátszott meccsről beszélünk, a végeredménybe nekünk is van beleszólásunk.

Hogy meddig nőhetnek az egyenlőtlenségek, vagy hogy mihez kezdünk a munkanélkülivé váló tömegekkel, hogyan alakítsuk át az oktatást, a gyorsan változó üzleti igények világában, mihez kezdjünk az erősödő populizmussal, azt csak hosszas társadalmi viták árán lehet eldönteni. Vannak, akik szerint a kapitalizmus bebizonyította, hogy nem működik, valami mást kell kitalálni helyette. Mások szerint a kapitalizmus sokkal jobban működik demokrácia nélkül, például Kínában nem kell félni a populizmustól, a központi irányítás biztosítja, hogy mindenki lassan de biztosan részesüljön a gazdasági felemelkedésből, ha nem is egyenlő mértékben. Egy demokratikus vitában az ilyen érveket is illik meghallgatni, mi most azonban zárásképpen azokra koncentrálunk, akik a liberális demokrácia és a piacgazdaság keretein belül keresik a megoldásokat.

A modern politikafilozófia legjelentősebb alakja John Rawls. Az ő 1971-ben megjelent Az igazságosság elmélete (magyarul Osiris Kiadó, 1997) című művét védi vagy támadja tulajdonképpen minden politikafilozófus az utóbbi negyven évben. Rawls alapgondolata szerint a társadalmat olyan elvek mentén kell berendezni, amit racionális emberek a tudatlanság fátyla mögött hoznának meg. A tudatlanság fátyla mögötti döntés egy hipotetikus állapot, annyit tesz, hogy a döntést meghozók nincsenek tudatában annak, hogy milyen pozícióban lesznek a jövőben, milyen képességeket birtokolnak, milyen anyagi viszonyok között kell majd élniük, stb. Ilyen feltételek mentén a rawlsi érvelés szerint két elvet határoznának meg az emberek:

Első elv:

[...]minden személynek egyenlő joga van a másokéval összeegyeztethető legkiterjedtebb szabadságra. (87.o.)

Szabadságon pedig az alábbiakat érti Rawls:

A polgárok alapszabadságai nagyjából a következők: a politikai szabadság (a választójog és a hivatalviselés joga), együtt a gyülekezési szabadsággal és a szólásszabadsággal, a lelkiismereti szabadság és a gondolatszabadság, a személyi szabadság és a (személyi) tulajdon szabadsága, valamint a jog uralmának fogalmával meghatározott szabadság az önkényes letartóztatással és fogva tartással szemben. (87.o.)

Második elv:

A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kell alakítanunk, hogy a) a legkevésbé előnyös helyzetűek számára a legelőnyösebbek legyenek, és ugyanakkor b) a tisztségek és pozíciók, amelyekhez kapcsolódnak, álljanak nyitva mindenki előtt a méltányos esélyegyenlőség feltételei szerint. (112.o.)

Fontos az elvek sorrendisége is, hiszen ha a szabadságot alapvetőnek tekintjük, akkor egyben teret engedünk a különbségeknek is. Ha a tulajdon szabadságát nem kívánjuk korlátozni (azon túl, hogy az mások szabadságát és alapvető jogait ne sértse), akkor el kell fogadnunk, hogy egyesek több tulajdonra tehetnek szert, mert szerencsések, szeretnek többet dolgozni, stb.

A második elv szerint az egyenlőtlenségek akkor elfogadhatóak, ha azzal a legkevésbé előnyös helyzetűeket hozzuk előnyösebb helyzetbe. Például, ha a magas keresetekkel több adóbevétel jár, amiből oktatási programokat lehet finanszírozni a szegények számára, akkor a kereseti egyenlőtlenségek indokolhatóak.

Legalább ennyire fontos azonban, hogy mindenki számára elérhetőek legyenek az egyenlőtlenséghez kapcsolódó pozíciók, azaz bárkiből (akinek tehetsége és szorgalma is van hozzá) válhassék orvos, programozó, vállalkozó, stb.

Habár lehet vitatkozni arról, hogy tényleg ezt a két alapelvet jelölnénk-e ki a tudatlanság fátyla mögött, vagy hogy a kettő közül melyik való előrébb, annyi mindenképpen igaz, hogy Rawls a liberális demokráciák ideáját fogalmazta meg. A jelenleg zajló változásokon gondolkozva érdemes azon gondolkodni, meg akarjuk-e ezeket állítani? Etikus-e az emberek szabadságát korlátozni s gátat szabni ezzel a vállalkozás szabadságának? Ha nem akarjuk korlátozni a szabadságot, akkor a második elv kapcsán kell feltennünk a kérdést, hogy előnyös-e a jelenlegi egyenlőtlenség a legrosszabb helyzetben lévőknek? Nyitva vannak-e számukra a felemelkedés lehetősége, elérhetőek-e számukra az egyenlőtlenségből fakadó magasabb pozíciók?

A fenti kérdésekkel gyakorlati szinten is egyre többen foglalkoznak, akik közül Thomas Piketty A tőke a 21. században (magyarul Kossuth Kiadó, 2015) című vaskos könyve indította a legtöbb vitát. A francia közgazdász szerint az egyenlőtlenségek megértésének kulcsa egy egyszerű képlet:

r > g

ahol r a tőke átlagos hozamát, g pedig a növekedési ütemet (éves jövedelem) jelöli. Piketty rengeteg történeti adatot sorakoztat fel amellett, hogy a tőkejövedelmek általában sokkal nagyobb ütemben nőnek, mint a munkajövedelmek. A tőke, ellentétben a munkaerővel, immár szinte szabadon áramolhat, hiszen jelentősebb része már nem földbérletből, hanem betétekből, részvényekből és egyéb pénzügyi termékekből áll.

Piketty szerint, ahhoz, hogy kezelni tudjuk az egyenlőtlenségeket, jobban meg kell értenünk a jelenlegi helyzetet. A szabadon áramló tőkéről nem sokat tudunk, maximum sejtéseink lehetnek róla, a Panama Papers-höz hasonló botrányok kapcsán. Ezért nemzetközi összefogás szükséges a tőke szabályozására és megadóztatására.

Mielőtt bárki arra gondolna, hogy hatalmas elvonásokban gondolkodik Piketty, gyorsan szögezzük le, az adóztatás egyben információforrás is, hiszen pontos nyilvántartást követel meg. Egy, a tőkére kivetett alacsony adókulcs lehetővé teszi, hogy a növekvő egyenlőtlenségeken valamennyit enyhítsünk, továbbá segít jobban megérteni a jelenleg zajló folyamatokat, ezzel megnyitja az utat arra, hogy felkészüljünk az előttünk álló változásokra. Ehhez azonban nemzetközi összefogásra van szükség, hiszen a tőke szereti az alacsony adókkal operáló, az üzleti titkot nagyon sajátosan értelmező országokat, ahol elbújhat az útját és eredetét firtató kíváncsi emberek elöl.

A disztópiák és utópiák helyett a jövő a vitáról fog szólni. Arról, hogy mit kezdjünk az egyenlőtlenségekkel, mennyire fontos számunkra a szabadság. Ha a szabadságot választjuk, akkor kérdés marad, hogy miyen szintű egyenlőtlenségeket fogadunk el ezért. A viták központi eleme lesz a redisztribúció, az éllovasok egyre többet fognak keresni, a leghátrányosabb helyzetben lévők tábora pedig egyre nagyobb lesz. Az oktatás egyre inkább központi helyet fog elfoglalni ezekben a vitákban, hiszen leginkább a hozzáférhető, minőségi oktatás tudja biztosítani, hogy az elérhető pozíciók mindenki számára nyitottak legyenek. A jövőben nem a gépektől kell félni, inkább gondolkodni, vitatkozni kell arról, hogy milyen világban szeretnénk élni.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése