Ahogy a vezetéshez nem kell ismerni az autó szerkezetének a titkait, az anyanyelv használatához sem szükséges a grammatikai szabályok tudatosítása. A nyelvi struktúrák tanulmányozása maradjon a nyelvész feladata. Hozzá kell tenni: a nyelv természetesen nem romlik el, mint az autó, tehát a nyelvész sem úgy nyúl a nyelvhez, mint a szerelő a járművekhez: nem beavatkozni próbál a működésébe, hanem megfigyeli, és magyarázatot ad az egyes jelenségekre. Ez a tudás segíthet aztán a különböző, nyelvvel kapcsolatos területeken felmerülő problémák megoldásában.

"Ahhoz, hogy sikerrel elautózhasson az ember A-ból B-be, elég vezetni tudni, és az utakon érvényes szabályokat ismerni."

Más oldalról pedig a közlekedési szabályozás analógiájára a nyelv használatának is vannak társadalmi szabályai. E nyelvi KRESZ kapcsán azonban szintén hézagos az átlagos beszélők tudása. Sokszor még a problémát, például a diszkriminációt sem ismerik fel – vagy ha mégis, nemigen van kihez fordulni. Ha a dolog mélyére ásunk, kiderül, hogy nem véletlenül homályosak az ismereteink, hiszen magasabb szinten sem egészen tiszta a nyelvi jogok státusa.

Közös a tárgy, de messze az egység

A „nyelvi jog” némileg félrevezető fogalom, ugyanis nem jogágról van szó, hanem – Andrássy György meghatározásával – sajátosan összefüggő jogi normák egy csoportjáról, amelyeknek a tárgya a nyelvek használata. A közös tárgy természetesen közös szabályozási elveket is kívánna, azonban a nyelvi jogok területének egységes szabályozási elvei egyelőre kiforratlanok. A nemzetközi jogban a nyelvi jogok a kulturális és oktatási jogok közé tagozódnak be, a kisebbségi nyelvhasználattal és az oktatással való összefüggéseik nyomán.

Jog az anyanyelv használatára: a vernakuláris elv

A nyelvi jog fogalma emellett a nyelvi emberi jogot jelenti, sarkítva az anyanyelv(ek) használatához való elidegeníthetetlen jogot. Tehát az imént említett oktatási nyelvi jogok nyelvi emberi jogok, mégpedig egyéni és közösségi szinten egyaránt.

Az anyanyelvi oktatáshoz való jog hátterében az úgynevezett vernakuláris elv áll. Ennek lényege, hogy az oktatás azon a nyelven kezdődjön és a lehető legtovább azon is folyjon, amelyet a gyermekek otthon, anyanyelvként sajátítottak el. A nyelvelsajátítás ugyanis az otthon mellett jórészt az intézményes szocializáció során, az óvodában és az iskolában történik, és ha a közoktatásban nem érvényesül a vernakuláris elv, a szocializációban beálló nyelvi törés visszafordíthatatlan hátrányokat termel. A felismerés és az elv a gyarmatosítások korából származik: a gyarmatosítók nyelvét nem vagy nem megfelelően beszélő gyerekek nem tudtak továbblépni az oktatás magasabb szintjeire, ami később számos lehetőségtől (például bizonyos állások betöltésétől) fosztotta meg őket. A kisebbségi nyelvek és az oktatás standard nyelvétől eltérő anyanyelvváltozatok esetében, bár nem ilyen feltűnően, de ugyanezek a problémák termelődnek újra. Ha pedig a közoktatás nem teszi lehetővé az anyanyelvi oktatást – például egyes kisebbségi nyelvek esetében –, az anyanyelvi folytonosság kérlelhetetlenül megszakad a fiatal generációknál, ez pedig végső soron a nyelv kiirtásához (nyelvi genocídiumhoz) vezet.

Nyelvi emberi jogok: jól hangzanak

A nyelvi emberi jogok kidolgozottsága és körülhatároltsága elmarad a többi emberi jogéhoz képest. Számos fontos emberi jogi dokumentum az általános elvek között elítéli a nyelvi alapú diszkriminációt, ám – ahogy a nyelvi jogok nemzetközileg elismert nyelvész szakértője, Tove Skutnabb-Kangas felhívja rá a figyelmet – ezek csak hangzatos szavak maradnak. Ugyanis a nemmel, a fajjal vagy a vallással ellentétben a kötelező érvényű oktatási passzusokban (ahová a nyelvi jog betagozódik) már teljességgel hiányoznak a nyelvi természetű kikötések, vagy ha megjelennek, akkor sem előíró jellegűek. Erre példa az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az Egyesült Nemzetek Alapokmánya vagy a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya. (A nyelvi genocídiumnak is csak a fogalma szerepel az ENSZ 1948-as népirtásellenes egyezményében, azonban a róla szóló cikkely végül nem került be az okmányba.) A kilencvenes évek derekán többek között a kisebbségi oktatás területén születtek törekvések a nyelvi emberi jogok státusának megerősítésére.

Individuális és kollektív jelleg, expresszív és instrumentális jog

A nyelvi emberi jog egyike az egyéni emberi jogoknak, az identitás kifejezésére szolgáló expresszív emberi jog. Azonban a nyelv a kommunikáció eszközeként kollektív és társadalmi jellegű kommunikációs eszköz is, azaz instrumentális emberi jog. Utóbbi okán a törvényhozás beleszólhat (és bele is szól) a társadalmi nyilvánosság nyelvhasználatába, szabályozhatja annak egyes területeit.

Azt, hogy milyen összefüggések állnak fönn a nyelvi emberi jogok és a polgári vagy a politikai jogok között, a törvényhozásban csak ritkán ismerik el. Ha az állam az oktatásban magára nézve kötelező érvényűnek is tekinti az anyanyelvhasználatra vonatkozó emberi jogot, az állami szférában ezt figyelmen kívül hagyva szabályozhatja a nyelvhasználatot.

Más emberi jogi gátak azért működnek. Halmai Gábor nyomán Kontra Miklós hívja föl arra a figyelmet, hogy a nyelvhasználatot korlátozó szabályozásokkal az állam azért nem lépheti túl az állami nyelvhasználati szféra határait, mert a szólásszabadság védelmét sértené vele. Példájuk a québeci nyelvtörvénynek az a rendelkezése, amely a közterületi kereskedelmi reklámokat tette volna kizárólagosan francia nyelvűvé. Egy másik példa a szlovák kormány nemrég elfogadott nyelvtörvénye, amely többek között a szólásszabadság jogának megsértése miatt is kritizálható, mint azt az MTA Nyelvtudományi Intézetének petíciója meg is teszi.

Nyelvi és társadalmi hátrányok: a kisebbségeken innen

A nyelv kettős természetének egyik legfajsúlyosabb következménye, amelyet a jogalkotásnak is figyelembe kell vennie, hogy a nyelvi hátrányos helyzet egyben társadalmi hátrányokat is termel. Így nyelvi jogi feladat a beszélőközösségeket vagy tagjaikat érintő hátrányok ellen való fellépés. A nyelvi alapú diszkrimináció neve a rasszizmus mintájára lingvicizmus. A Skutnabb-Kangas alkotta fogalom lényegében az anyanyelvük alapján meghatározott csoportok ideológiai alapú hátrányos megkülönböztetését jelenti.

Tévhit, hogy a nyelvi alapú diszkrimináció csak az etnikai kisebbségeket érinti – egyazon nyelv változatainak esetében is jelentkezik. Így a standard változat használóival szemben például hátrányos helyzetbe kerülhetnek azok is, akik egyes (alsóbb) szociális rétegek nyelvét vagy valamelyik tájszólást beszélik anyanyelvként. A nyelvtudományi intézet fent említett petíciója rámutat például a szlovákiai nyelvtörvény effajta lingvicista tartalmára is: „a szlovák nyelv mindazon változatainak használatát is vétséggé teszi és büntetéssel fenyegeti, melyek különböznek a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma által kidolgozott, annak honlapján megjelenő hivatalos változattól”. Ám nem kell a határokon túl keresgélni, hogy példát találjunk a domináns nyelv bizonyos változatainak diszkriminációjára. A magyarországi nyelvművelés megbélyegzi, a hatása alatt álló iskolarendszer pedig kizárja az anyanyelvi nevelésből a magyar nyelv egyes nyelvjárási változatait – gondoljunk csak a suksükölés vagy a nákolás elutasítására és arra, hogy az e jegyeket szabályszerűen használó nyelvváltozatok beszélőik anyanyelvváltozatát jelentik. Az e nem standard anyanyelvváltozatokra jellemző jegyek stigmatizációja az érintett változatok diszkriminációját jelenti.

Mellékszál, de a hasonló törvények „szakmai” hátteréhez nem elhanyagolható adalék, hogy a szlovák nyelvtörvényben mérceként megjelölt kodifikált változat mellőz mindennemű tudományos megalapozottságot, hiszen az élő nyelvek folyamatosan változnak, azaz sem térben, sem időben, sem lexikai, sem strukturális értelemben nincsenek állandó változataik. Ehhez hasonlóan persze nekünk is van olyan nyelvi jellegű törvényi rendelkezésünk, amelynek mércéje nem elégíti ki a tudományosság kritériumait: a 2001. évi XCVI. törvény a gazdasági reklámok, üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű közzétételéről. E törvény számos problémája közül csak az egyik a „meg nem honosodott idegen nyelvű kifejezések” nyelvtudományi szempontból irreleváns kategóriája, amelyet szűrőként alkalmaz.

Hiába a jog, ha nem érvényesíthető

A nyelvre vonatkozó előíró emberi jogi szabályozás híján burkolt módon megvalósulhat a lingvicizmus, de hasonló a helyzet a nyelvi jogi szempontból feddhetetlen törvényekkel is, ha nem állnak rendelkezésre a végrehajtásukhoz szükséges eszközök és források. Példáért ismét nem kell messzire menni. Ilyen helyzetet teremt a mintaszerűen megalkotott magyar kisebbségi törvény, amely nyolc tanuló szüleinek kérésére biztosítja a jogot a kisebbségi nyelvű oktatásra. Ám például a cigány vagy beás anyanyelvű kisebbség esetében hiányzik az a háttér, amivel ez kivitelezhető volna: nincs ugyanis olyan tanító vagy szaktanár, aki anyanyelvi szinten bírná e nyelveket; nincsenek tankönyvek; és végül, de nem utolsósorban az iskolák gazdasági lehetőségeiről sem szabad megfeledkeznünk.

Az anyanyelven való oktatás jogának elve így nem érvényesül a nem magyar anyanyelvű cigány gyerekek esetében, bár törvényileg biztosítják számukra a lehetőséget. Tehát esetükben elvileg kiküszöbölik, a gyakorlatban mégis megvalósul a lingvicizmus. Kontra Miklós szerint a beás nyelv helyzete a nyelvi genocídium élő példája. Ez még abban a jóhiszemű megközelítésben is igaz, ha a helyzetből az ember nem a diszkriminatív szándékot olvassa ki, hanem a törvény érvényesíthetőségének gazdasági, természeti, kulturális vagy egyéb gátjait tekinti a probléma forrásának. A jogok biztosítása ugyanis csak az első lépés, ezek után nem ülhetünk a babérjainkon. Ezt nem nehéz belátni: elég csak azt végiggondolni, hogy a beás nyelv jelen pillanatban funkcionálisan egyáltalán alkalmas-e akár a közoktatásban elsajátítandó tananyag átadására. Korpusz- és státustervezésre, speciális kisebbségi pedagógusképzési programokra éppen úgy szükség van a nyelvi jogok érvényesíthetőségéhez, mint sikeresen kivitelezett politikai, szociális és gazdasági intézkedések hosszú sorára. Tényleges megoldás csak gyors cselekvéssel érhető el, enélkül – törvény ide vagy oda – a nyelv kiirtása pár generáció alatt végbemegy.

Nyelvpolitika és nyelvtervezés: a társadalmi feladatok végrehajtásának porondján

A fentiek csak morzsák a nyelvi jogokkal kapcsolatos kérdések terén. Nem esett szó többek között a nyelvi és kulturális diverzitás megőrzésének fontosságáról, a biodiverzitással való összefüggésekről, vagy például a kisebbségek kapcsán tekintélyes szereppel bíró asszimilációs és idegenségelméletekről, amelyek kulturális antropológiai, filozófiai, szociológiai hátterét adják a nyelvi jogi intézkedések fontosságának. Azonban fehéren-feketén látható, hogy rengeteg a teendő a nyelvi jogok státusának rendezése körül, valamint azoknak a területeknek az összehangolásában, amelyeket a nyelvi jogok érvényesítésébe be kell vonni.

Két viszonylag fiatal, nehezen meghatározható, ám mégis jól reflektált terület is létezik, amelyek a nyelvi joggal kapcsolatos feladatok ellátására hivatottak: a nyelvpolitika és a nyelvtervezés. Ezek a nyelvészetből nőttek ki, ám mint Szépe György a természetükről szólva kiemeli, túllépnek annak megfigyelői szerepkörén. Társadalmi feladatokat ellátó területek, amelyek a szociális, demográfiai, politikai, jogi és kulturális szempontok mellett a nyelvhasználat egyénnel kapcsolatos (például pszicho- és szociolingvisztikai) összetevőinek bevonásával vizsgálják és igyekeznek alakítani az egyes nyelvek státusát. A státus- és korpusztervezést, valamint nyelvoktatás-tervezést magába foglaló nyelvtervezés elméletéről és gyakorlatáról könyvtárakat lehetne megtölteni. Az eddigi eredmények legfontosabb tanulsága viszont az – ezt a már említett québeci nyelvtervezés és az elhibázott tiltó törvények különbsége jól illusztrálja –, hogy a nyelvhasználatba beavatkozó tiltó intézkedésekkel hosszú távon nem lehet eredményeket elérni.

Felhasznált irodalom:

ANDRÁSSY György: Nyelvek és nyelvi jog az ezredfordulón. Jogtudományi Közlöny, 2001. július–augusztus, p. 266.

KONTRA Miklós: Jog, oktatás, nyelvészet és nyelvművelés. Kritika 1998/1. pp. 20–22.

KONTRA Miklós: Tannyelvi diszkrimináció és cigány munkanélküliség. In: Uő.: Közérdekű nyelvészet. Budapest, Osiris, 1999, pp. 84–88.

KONTRA Miklós: Mi a lingvicizmus és mit lehet ellene tenni? Utolsó elérés: 2009. 09. 24.

LANSTYÁK István: Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2009/1. pp. 27–44.

SKUTNABB-KANGAS, Tove: Nyelvi sokféleség, emberi jogok és „szabad” piac. Fundamentum, 1998/1–2. pp. 7–25.

SKUTNABB-KANGAS, Tove–PHILLIPSON, Robert: A Human Rights Perspective on Language Ecology. In: CREESE, Angela–MARTIN, Peter–HORNBERGER, Nancy (eds.): Encyclopedia of Language and Education, Volume 9 (Ecology of Language), 2^nd ed. New York: Springer, 2008, pp. 3–14.

SKUTNABB-KANGAS, Tove: Human Rights and Language Policy in Education. In: CREESE, Angela–MARTIN, Peter–HORNBERGER, Nancy (eds.): Encyclopedia of Language and Education, Vol. 1 (Language Policy and Political Issues in Education), 2^nd ed. New York: Springer, 2008, pp. 107–119.

SZÉPE György, DERÉNYI András (szerk.): Nyelv, hatalom, egyenlőség – Nyelvpolitikai írások. Budapest, Corvina, 1999

SZÉPE György: Nyelvpolitika: múlt és jövő. Iskolakultúra, Pécs, 2001