A 19. század elején eltörölték a jobbágyságot az orosz cári birodalomhoz tartozó Észtországban, és ez a század második felére a falvak túlnépesedéséhez, földínséghez és munkanélküliséghez vezetett. Mindenki jó termőföldekhez szeretett volna hozzájutni, azonban nem volt elegendő megművelhető terület, és nem is mindenki volt elég vagyonos a földvásárláshoz. Aki tudott, a városokban, illetve külföldön próbált szerencsét. A földre ácsingózók számára éppen kapóra jött, hogy a krími háború (1853–1856) után a krími tatárok elmenekültek a lakóhelyükről, sok jó termőterületet hagyva maguk után. Az észt kivándorlási mozgalom megindulásához hozzájárult még egy Maltsvet nevű próféta is, polgári nevén Juhan Leinberg, aki híveinek tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígért, ha követik őt a Krím-félszigetre. De ki volt ez a próféta, és mi történt a Krímbe csábított híveivel?

A megígért Kánaán
(Forrás: Wikimedia Commons / Kosun)

Kocsmárosból próféta

Juhan Leinberg nem prófétaként kezdte a karrierjét, a földművelőtől kezdve a molnáron át a kocsmárosig sok foglalkozást kipróbált, fiatalkorában sokkal jobban érdekelte a gazdasági haszon és az anyagi jólét, mint a vallás világa. Akkor tért meg, amikor súlyos betegként feküdt otthon, és kislánya egy Újszövetséggel tért haza, amelyet valahol az utcán talált. Juhan Leinberg úgy gondolta, hogy a vallásos szöveg elmélyült olvasása hozta meg számára a gyógyulást. Megtért, és egy új vallási mozgalom élére állt, Maltsvet próféta néven. (Maltsvet volt a neve annak a tanyának, ahol fiatalkorában élt.) Kalandos életéről és a krími észtekről a híres észt író, Eduard Vilde történelmi regényt írt, részben Maltsvet unokaöccsének visszaemlékezései alapján.

Maltsvet unokaöccse és annak családja
(Forrás: Järva Teataja / Leonhard Salman)

Maltsvet próféta híveitől jámbor és józan életet követelt meg, megtiltotta nekik a dohányzást és az alkoholfogyasztást is. Cserébe azt ígérte, hogy megszabadítja őket nyomorúságos helyzetükből. Az ígéret földjét a Krím-félszigeten találta meg. Az áttelepülés ötlete részben egy újságcikken alapult. 1860-ban az észt Perno Postimees című hetilap ugyanis arról tájékoztatta olvasóit, hogy a krími tatárok elhagyták korábbi lakóhelyüket, és most kedvező áron lehet a félszigeten telket venni és bérelni. Maltsvet próféta kapva kapott az alkalmon, 1861 februárjában már délre utazott, hogy felmérje a terepet és megtegye az előkészületeket az átköltözésre.

Hívei egyre türelmetlenebbek lettek és egyre elégedetlenebbek az észtországi viszonyokkal. Järvamaaban élő követői 1861 novemberében fellázadtak a földesuruk ellen. A lázadás után 152 földműves döntött úgy, hogy követi Maltsvetet a Krím-félszigetre. A cári engedély megérkezése után megindult a lassú vándorlás az új otthonuk felé. (1861 és 1863 között zajlott le az első nagy átköltözési hullám, amelyet a kilencvenes években újabb követett.)

A kalandos utazásról sok érdekes történet maradt fenn, amelyeket a következő nemzedékek is megőriztek és továbbmeséltek. Ezek gyakran a hosszú vándorlás nehézségeiről szóltak. Az egyik legismertebb sztori szerint a leleményes észt parasztok a szarvasmarhákra cipőt adtak, hogy ne kopjon el a patájuk a hosszú menetelés során.

Az észtek hamar megvetették a lábukat a Krím-félszigeten, négy nagyobb faluban telepedtek le, mai nevükön Krasznodarkában (eredeti tatár nevén Koncsi Savva), Beregovojéban (Samruk), Pervomajszkojéban (Dzsurcsi) és Novoesztonyijában (Új Észtország, ennek a településnek nincs tatár neve, mivel észtek alapították). 1872-re már iskolájuk is lett, 1890-ben pedig már öt észt iskola működött a félszigeten, és megindult a kulturális élet is. 1914-ben a Krímben zajlott le az első Észtországon kívüli dalosünnep. 

Míg a 19. század közepén az észt telepesek elsősorban a cári Oroszország távolabbi területei felé vették az irányt, a század végén sokan már inkább az Egyesült Államokba vagy Kanadába emigráltak. A Krím-félszigetre költözött észtek egy része is továbbvándorolt nyugatra. Míg az észtországi területekről az észt bevándorlók az Újvilág nagyvárosaiban telepedtek le, addig a krími észtek a tengeren túl is termékeny földeket kerestek, ők alapították például Dél-Dakota első farmjait.

Takaros ház Dél-Dakotából, talán egy észt leszármazotté
(Forrás: Wikimedia Commons / Andrew Filer / CC BY-SA 2.0)

A virágzó kulturális életnek a szovjet időszak vetett véget, az észt iskolákat bezárták, sokakat elhurcoltak, illetve voltak, akik elmenekültek Észtországba. A Szovjetunió felbomlásáig tartó időszakot az eloroszosodás jellemezte, ma ezek a települések a vegyes nemzetiségi összetétel ellenére nagyrészt orosz egynyelvűek. Észtország az újrafüggetlenedés után igyekezett felderíteni a határon túli észt közösségeket, és sarkalatos kérdéssé vált, hogy az észt származású gyerekek számára észt nyelvoktatást biztosítson.

A krími tanárok

A nyugati észt emigráció jól működő kulturális társaságai, iskolái és hagyományőrző csoportjai mellett Észtország nagy hangsúlyt fektet az egykori Szovjetunió területén élő észt közösségek támogatására is. A krími észtek egyik legfontosabb központjában, Krasznodarkában Észt Házat (Eesti Tare) hoztak létre, ahol éveken át egy Észtországból érkező önkéntes dolgozott együtt a helyi észt társaság vezetőjével, Rita Kadilkinával. Az önkéntesnek az is feladata volt, hogy a szomszédos falu, Alekszandrovka középiskolájában észt nyelvet tanítson. Tiina Rekandról, aki hatodik volt az Észtországból érkező tanárok sorában, 2009-ben dokumentumfilm is készült Krimmi õpetaja (Krími tanár) címmel Vahur Laiapea rendezésében. Tiina Rekand 2008 és 2010 között dolgozott a krími észtekkel, alapvetően jól érezte magát, csak a bürokráciával és a helyenként mostoha körülményekkel gyűlt meg a baja (időnként elment az áram, nem volt víz, az iskolában pedig fűtés, így csak néhány teremben tudtak tanítani), valamint idegennek érezte a poroszos iskolarendszert.

Falusi gyerekek, háttérben a tipikus gázvezeték
(Forrás: Ikoon (részlet a filmből))

A Krimmi õpetaja című dokumentumfilm nem mutat rózsás képet a krími észtek helyzetéről. A nyelvvesztés megállíthatatlan folyamatnak tűnik, észtül csak néhány idős ember beszél, a fiatalabb generációknak nem adták át a nyelvet. Az észtoktatás eredményeként néhány tanuló alapvető kommunikációra képessé válik, de a legtöbbjük észttudása dalokra korlátozódik, és az iskola befejezése után nyelvtudásuk mindinkább passzívvá válik. A krími észt társaság is befejezte tevékenységét, mivel az ukrán hatóságok egyoldalúan megszüntették a társaság non-profit jellegét, és adót kezdtek behajtani rajtuk.

Már nem lobog az észt zászló Krasznodarkában
(Forrás: Ikoon (részlet a filmből))

A film egyik legszomorúbb jelenete, amikor a Tiina Rekand szállásadójával és a helyi észt társaság vezetőjével, Rita Kadilkinával régi fényképeket nézeget. Az idős hölgy arról mesél, hogy a helyi észtek közül majdnem mindenki, aki a képeken látható, meghalt az elmúlt években, és hogy már nincs nagyon kivel beszélgetnie észtül, hacsak nem jön valaki vendégségbe a környező falvakból. (Ha kíváncsi rá, hogyan beszél Rita Kadilkina észtül, az Észt Irodalmi Múzeum honlapján meghallgathatja.)

Tiina Rekand (balra) és Rita Kadilkina (jobbra) fényképeket nézeget
(Forrás: Ikoon (részlet a filmből))

Tiina Rekand után már csak egy tanár dolgozott az alekszandrovkai iskolában. Christi Sepp 4 évig maradt a faluban, 2014 márciusában azonban visszaköltözött Észtországba, mivel a kialakult politikai viszonyok miatt ellehetetlenült a helyzete. A faluban az Európai Unió képviselőjét látták benne, és ezáltal felelősnek tartották a kialakult helyzetért, többek között a majdani zavargásokért is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A észt származású krími fiatalok számára eddig legalább a heti négyórás nyelvoktatás lehetővé tette, hogy megismerkedjenek őseik nyelvével és kultúrájával, mégha igazán magas szintre nem is jutottak el, azt a néhány diákot kivéve, akik később Észtországban folytatták felsőfokú tanulmányaikat. A Krím-félsziget Oroszországhoz való csatolása azonban kétségessé tette, hogy lesz-e még lehetőség rá, illetve hogy van-e egyáltalán értelme annak, hogy Észtország újabb tanárt küldjön a Krím-félszigetre...