2014-ben több tragikus esemény évfordulójára emlékeznek az észtek. Szeptember 28-án az Estonia hajó katasztrófájára, amely 1994-ben süllyedt el Tallinnból Stockholm felé tartva. Ugyanakkor a nyár vége és az ősz az 1944-es úgynevezett nagy menekülésre (Suur põgenemine) való emlékezés időszaka is. A második szovjet megszállás elől több tízezer ember – egyes becslések szerint 70 000, menekült a tengeren át Svédország, Finnország és Németország felé. A sokszor viharos tengeren való átkelésnek a menekülők 6-9%-a áldozatul esett. Akik túlélték az utazást, gyakran újabb célországot választottak maguknak, és továbbhajóztak az Újvilág felé. Az Észt Nemzeti Múzeum és az Észt Irodalmi Múzeum párhuzamos kiállításon emlékezik az észt emigrációnak ennek a szakaszáról, míg az előbbiben elsősorban a nagy menekülés történetét ismerhetjük meg, az utóbbi a kanadai Albertában kikötő észtek viszontagságait mutatja be részletesen.

Menekülő család
(Forrás: Eesti Rahva Muuseum / Eric Soovere)

A nagy menekülés

Az Észt Nemzeti Múzeum kiállítása kilenc ember történetét mutatja be. Mind a kilencen gyerekek voltak még 1944-ben, a legidősebb visszaemlékező 15 éves, míg a legfiatalabb mindössze kétéves. A múzeum azt tűzte ki célul, hogy megpróbáljon egyfajta párbeszédet kezdeményezni és párhuzamot vonni a kivándoroltak, az Észtországban maradók és a szovjet hatóságok által Szibériába kitelepítettek történetei között. Annak ellenére, hogy életük később teljesen máshogy alakult, a kitelepítettek és a menekültek sorsa kezdetben sok hasonló vonást mutatott (veszélyes utazás, az otthon hirtelen elhagyása, idegen környezetben való helytállás és az észt nyelv megőrzésének kérdései).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A menekülés már 1943-ban megindult (ekkor elsősorban a partvidék lakossága indult útnak), de a kivándorlás csak akkor vált igazán tömegessé, amikor 1944 szeptemberében a szovjet seregek áttörték a német védelmi vonalat. Az emberek emlékezetében élénken éltek az első, 1940-es megszállás borzalmas emlékei, így sokan úgy döntöttek, hogy elmenekülnek. Abban reménykedtek, hogy ha normalizálódik a helyzet, legkésőbb 1-2 éven belül vissza tudnak térni. Mivel a szovjet megszállás egészen 1991-ig tartott, sokan soha többé nem tudtak visszatérni Észtországba, és az óhazában maradt rokonokkal való kapcsolattartás sok esetben lehetetlen volt, illetve bajba sodorhatta a hozzátartozókat, mert rögtön gyanús lett, aki Nyugatról kapott leveleket.

A tengeren át való átkelés a viharos időjárás miatt nagyon kockázatos volt. A menekülők egyszerű csónakokkal indultak útnak, amelyet sokan maguk faragtak. Szerencsésebbek voltak azok, akik autókból kiszerelt motorokkal tudták gyorsítani a csónakot, és ezáltal megmenekültek a fárasztó evezéstől. Még azok sem érezhették biztonságban magukat, akiknek sikerült feljutniuk egy nagyobb hajóra, mert a szovjetek ezeket tengeralattjárókkal támadták meg.

Veszélyes átkelés
(Forrás: Eesti Rahva Muuseum)

Sok szerencsés tengeri átkelő története végződött mégis tragikusan. A Németországban letelepülők egy része a bombázások során halt meg, illetve voltak olyanok, akik a szovjetek által ellenőrzött területeken rekedtek a háború után, és őket visszatoloncolták a Szovjetunió területére. A Svédországba érkezők szerencsésebbek voltak, két hétig kellett egy átmeneti táborban tartózkodniuk, utána letelepedhettek. Voltak azonban, akik attól tartottak, hogy a svédek kiadhatják a menekülteket a szovjeteknek, így sokan továbbmenekültek az Amerikai Egyesült Államokba és Kanadába.

Észtek a kanadai vadnyugaton

Az albertai észtek története azonban nem a nagy meneküléssel kezdődött. Ahogy a magyarok is, az észtek is a 19. század végén, a 20. század elején indultak meg szabad és jól termő földek reményében az Egyesült Államok, illetve Kanada felé. A partvidékekhez közeli területeket addigra a Nyugat-Európából korábban érkezők már elfoglalták, így az újabb telepeseknek beljebb kellett hatolniuk a kontinensen, hogy szabad földterületeket találjanak. A kanadai vasút egyre terjeszkedett nyugatra, és a hirdetésekben vállalkozó kedvű telepeseket kerestek, akik a „vad” nyugati területeket meghódítanák. A nagyrészt Dél-Észtországból érkező észteknek leginkább a dimbes-dombos albertai területek tetszettek, mert azok emlékeztették őket az otthoni tájra. De nemcsak a mai Észtország területéről érkező észtek szemelték ki maguknak a mai Albertát, hanem azok is, akik korábban a cári birodalom más területein, többek között a Krímben telepedtek le.

A terület meghódítása
(Forrás: Estonians in Canada (http://www.eesti.ca/))

Az első települések a Medicine Valleynek nevezett területen jöttek létre, később a mai nevükön Stettler és Barons települések alakultak ki. Az első telepes a Kingsep család volt, jelenleg a dédunokájuk viszi tovább az észt hagyományokat. A Kingsep családban történt az első haláleset is, a Kanadába kivándorolt fiait meglátogatni jövő apa a hideg télben tüdőgyulladást kapott és meghalt. Sírköve volt az első észt síremlék Albertában, ezért amikor a leszármazottai először Észtországba látogattak, lepattintottak egy darabot a sírkőből, hogy magukkal vigyék, és az óhazában maradt családtagoknak szimbolikusan átadják, majd az ottani temetőben elhelyezzék.

Az első telepesek
(Forrás: Estonians in Canada (http://www.eesti.ca/))

Az 1944-ben és utána áttelepülőknek fontos szerepe volt az észt közösség kulturális életének fellendítésében és az észt nyelv megőrzésében. A háborús menekültek annak ellenére, hogy más tapasztalatokkal érkeztek, hamar integrálódtak a helyi társadalomba, sok őstelepes-menekült házasság jött létre. Az újonnan érkezőknek könnyebb volt túltenniük magukat a háborús traumákon egy erősen összetartó észt közösségben. Ugyanakkor nehéz volt új életet kezdeni a két világhábrorú közötti Észtországhoz képest meglehetősen elmaradott Albertában.

Kingsepék háza
(Forrás: Estonians in Canada (http://www.eesti.ca/))

A jó közösség ellenére az észt nyelvet csak két generáción keresztül sikerült megőrizni. A kivándorlók gyerekei még beszéltek észtül, a velük készült interjúk megtekinthetők például a következő dokumentumfilmben, ugyanakkor az unokák generációja a nyelvvel már csak érintőlegesen találkozott, ők inkább az észt hagyományokat és ételeket ismerték meg. Például amikor elkerültek otthonról, nagyon csodálkoztak, hogy nem minden amerikai gyerek ismeri a véres hurkát (észtül verivorst), amely az észt konyhában fontos helyet foglal el, főleg a karácsonyi menüben.

A kanadai észtek közül az albertaiak különösen aktív közösséget alkottak, saját újságjuk volt, zenekaruk, kórusuk és focicsapatuk volt. Legrégibb közösségi házuk 1911-ben épült, és a legenda Lindájáról, az észt nemzeti eposz címadó főszereplőjének, Kalevipoegnek az anyjáról nevezték el. Észtország újra függetlenné válása után az akkori köztársasági elnök, Lennart Meri is meglátogatta az intézményt.

Ha az albertai észtek történetéről szeretnénk többet megtudni, érdemes böngészni az albertai levéltár észtekkel foglalkozó részlegének angol nyelvű oldalát, amelyen megismerhetjük minden egyes kivándorló család történetét és a közösség kulturális életét.