Nagyon elcsodálkoztam azon a kérdésen, aminek a megválaszolásába most belefogok. Krisztián nevű olvasónk olyan jelenséggel találkozott egy hivatalos szövegben, amilyennel én sosem.

Van olyan jelző, hogy "félt"? Amitől félnek, az egy félt valami? Például, ha félek egy kígyótól, akkor az egy félt kígyó? (A fél kígyót jobban szeretem.) Biztosítási feltételekben találtam ezt a kifejezést, hogy "félt betegségek", és nagyon furcsának találom. Idegenül hangzik, kicsit fülbántó is számomra - de persze lehet, hogy csak én vagyok így ezzel. Ezért is lettem kíváncsi.

Félt betegségek – ismételgettem magamban. Vajon mi vitte rá a biztosító jogászát, hogy így fogalmazzon a biztosítási feltételekben? Ráadásul nem is csak a szövegben eldugva szerepelt ez („a biztosítottra vonatkozóan a félt betegségekre szóló kockázatviselés megszűnik”), hanem megában a címben, annak is a legelején: „Félt betegségekre szóló csoportos biztosítás különös feltételei”. Két magyarázatot találtam: az egyik banális, unalmas, de nagyon valószínű. A másik kalandos, szivárványos, de valószínűtlennek találom.

Félt betegek
(Forrás: AMC Studios)

A szürke magyarázat a következő. A beszélt magyar nyelvben igeneveket alig használunk, helyettük szinte mindig inkább vonatkozó mellékmondatok játszanak módosító vagy kiválasztó szerepet. Tehát inkább olyanokat hallunk, hogy a hajléktalan, aki a sarkon lakik, mint olyanokat, hogy a sarkon lakó hajléktalan. Ráadásul nem is minden igéből alkothatunk igenevet, például a nagyon gyakori szokott-ból nem. Ezért azt, hogy a hajléktalan, aki a sarkon szokott ülni, nem is tudnánk igeneves szerkezettel kiváltani. Általában is igaz, hogy a ragozott igét tartalmazó mellékmondatok gyakoribbak, mint az ige nominalizált („névszósított”) változatának használata. Például kevésbé mondjuk, hogy az előadás megtartásának céljából megy az egyetemre, sokkal inkább azt, hogy azért megy az egyetemre, hogy megtartsa az előadást.

Ugyanakkor a jogi nyelvben mindent meg szoktak tenni azért, hogy a szöveg ne hangozzon mindennapinak, beszélt nyelvinek. Nem tudom, miből származik ez a viszolygás, biztosan régi hagyomány, szerintem ideje lenne szakítani vele, de így van. Ezért nagyon gyakran használnak hosszú és bonyolult igeneves és nominalizációs szerkezeteket, annak ellenére, hogy a mellékmondatos megfogalmazás sokkal természetesebb és érthetőbb lenne. Ráadásul a névszói és igenévi alakban használt igéknél nem kell dönteni az igeidő, mód és szám/személy dolgában. Ez megkönnyíti a fogalmazást, de nehezíti a megértést. Például az ingatlanba való beköltözéskor a vevő által állt költségek* kifejezés a tömörsége ellenére sokkal nehezebben érthető, mint az, hogy azok a tételek, amelyeket az eladó áll akkor, amikor az ingatlanba valaki beköltözik.

Így tehát a jogászok sokszor nem azért fogalmaznak számunkra furcsán, mert precizitásra törekszenek, hanem csak azért, hogy kerüljék a mindennapi nyelvhasználatot, és hogy ne kelljen dönteniük a ragozott igealakok részleteiről. Ez történhetett Krisztián példájánál is. Sokkal természetesebb lett volna úgy, hogy a biztosító nem visel tovább kockázatot azokra a betegségekre vonatkozóan, amelyektől a biztosított fél, a címben pedig: Olyan betegségekre szóló csoportos biztosítás különös feltételei, amelyektől a biztosított fél. (Ebben a címben még így is van egy igeneves szerkezet, aminek a szóló igenév az alaptagja, de azt már bonyolult lenne feloldani.)

Értem én, hogy a címek esetében egyébként is mindenki rövidségre törekszik, de az a helyzet, hogy ebben az esetben az igeneves változat nyelvtanilag sem stimmel, ebben teljesen egyetértek Krisztiánnal. Az igeneves szerkezetekben ugyanis az igealaknak meghatározott jelentéstani viszonyban kell állnia a névszói szerkezet alaptagjával. A legegyszerűbb esetek azok, amikor az ige tárgyas: „múlt idejű” igenév esetében az alaptag azt a jelentéstani szerepet játssza, amit az ige tárgya szokott (eldobja a labdát – az eldobott labda), ha pedig „jelen idejű” az igenév, akkor azt a szerepet, amit az ige alanya szokott (a fiú eldobja a labdát – a labdát eldobó fiú). Tárgyatlan ige esetében mindkétfajta igenév csak akkor használható, ha az ige valamilyen hely- vagy állapotváltozást fejez ki, és az alaptag annak a szerepnek felel meg, amit az alany szokott játszani (aminek vagy akinek a helye vagy az állapota megváltozik): a levelek lehullanak – a lehullott/lehulló levelek. Viszont a fél igének a -tól/-től ragos bővítményének, ami arra utal, amitől valaki fél, egyáltalán nem olyan a jelentéstani szerepe, mint a fentiek, ezért nem is szerepelhet alaptagként a fél igenévi alakjaival alkotott szerkezetekben. Ennek megfelelően teljes megdöbbenéssel olvashatjuk az idézett biztosítási feltételekben a félt betegségek kifejezést.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

És akkor jöjjön a színesebb, de valószínűtlenebb magyarázat. A régi vallási vonatkozású szövegekben a magyarban is gyakori volt a fél ige tárgyas használata, de leginkább akkor, amikor a tárgy Isten vagy az Úr. Egy még ma is használatos szóban, az istenfélő szóban is fennmaradt ez a szokás. Lehetséges-e, hogy annak, aki a Krisztián által idézett biztosítási feltételeket írta, ez a régies használat ugrott be, és ezért merte leírni, hogy félt betegségek? Ha ugyanis valakinek elfogadható a fél tárgyas használata, akkor nyilván ezt az igeneves kifejezést is elfogadja. Nem nagyon hiszem, éppen azért, mert ez a régies tárgyas használat a magyarban döntően arra korlátozódott, amikor a tárgy Isten, és nem is a mai értelemben vett félelemre utalt, hanem inkább tiszteletre.

Hogy hogyan tehetett szert egy 'fél' értelmű ige 'tisztel' értelemre, az külön érdekes. A magyarban ez egyszerűen kölcsönzéssel (közelebbről: tükörfordítással) magyarázható, hiszen nálunk a Biblia fordításából terjedtek el a féli Istent ('tiszteli Istent') típusú kifejezések. De vajon a Biblia nyelveiben hogyan alakulhatott ez ki?

A kérdést leegyszerűsíthetjük arra, hogy az óhéber nyelvben hogyan történhetett ez meg. Ugyanis minden jel arra utal, hogy az Újszövetségbe is úgy került bele, mint a magyarba, tudniillik az ószövetségi szövegekből való kölcsönzéssel. A további Biblia-fordítások alapjául szolgáló görög és latin nyelvű változatban ugyanis szintén csak tükörfordításként szerepelhettek a megfelelő kifejezések, hiszen sem a görögben, sem a latinban nem jelentették a 'fél' értelmű igék azt, hogy 'tisztel'. Sőt, nem is nagyon voltak tárgyasak, hanem a magyarhoz hasonlóan 'valamitől', esetleg 'valami miatt' stb. értelmű bővítményekkel álltak. Ezért mondom, hogy az újszövetségi szövegekben is nyilván az Ószövetségi kifejezés átvételeként, tükörfordításaként szerepelnek ezek az igék 'tisztel' értelemben (és tárgyas igeként). Hiszen a görög phobeō ige eredeti jelentése 'menekül' volt (a szláv bĕgati'menekül, fut' is a rokonságába tartozik), a latin timeō ige pedig valószínűleg egy 'fullad' értelmű tőből származik.

És mi a helyzet az óhéberrel? Ott a jare' ige nyilvánvalóan kétértelmű volt, jelentette azt is, hogy 'fél', meg azt is, hogy 'tisztel'. Mindkettőre rengeteg példa van az Ószövetségben. Ugyanakkor sokszor vitatható, hogy melyik előfordulásában melyik használat szerepel – a bővítmény nem ad mindig útmutatást, mert amennyire tudom, 'fél' értelemben tárgyas is lehetett, de a '-tól/-től' értelmű min elöljárószó is jelölhette a bővítményét. Így a 'féli Istent' típusú tükörfordítások valószínűleg téves értelmezésen alapultak. Hogy hogyan alakult ki az óhéber történetében ez a kétféle használat, azt csak találgatni tudjuk. Nem tudom, hogy a héber jare' ige rokonai milyen más sémi nyelvekben fordulnak elő, de azt olvastam, hogy az asszír megfelelője, az îrû ige csak azt jelentette, hogy 'fél'. Lehet, hogy a 'tisztel' értelmezés belső fejlemény a héberben, ami annak a sajnálatos társadalmi jelenségnek felel meg, hogy amitől vagy akitől valaki fél, azt hajlamos tiszteletben tartani, legalább annyira, hogy óvatosan közelít hozzá.