Neil Richard Gaiman (1960–)angol fantasy, képregény, sci-fi regényíró. Legjelentősebb munkája a The Sandman című képregénysorozat, illetve a Csillagpor (Stardust), az Amerikai istenek (American Gods), a Coraline és A temető könyve (The Graveyard Book). Gaiman művei számos díjat elnyertek.

Neil Gaiman 2013. október 14-én tartott előadást Londonban a brit olvasástársaság éves konferenciáján, az előadás szerkesztett szövegét a The Guardian közölte. A társaság célja, hogy mindenki számára lehetővé tegye és propagálja az értő és élményt jelentő olvasást. Programjaik az olvasást népszerűsítik, és vannak könyvtárakat segítő akcióik is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Gaiman azzal kezdte beszédét, hogy mindenki elfogult, ezért szerinte jobb, ha már az elején tisztázzuk, ki melyik oldalon áll. Szerzőként, íróként, olyan emberként, aki a szavaiból, a könyveiből él, természetesen nem titkolja el, hogy az olvasás fontossága, a könyvtárak és a könyvtárasok kiemelkedő szerepe mellett fog érvelni. Persze önző érdeke is fűződik ahhoz, hogy ezt képviselje, de ezen túl – olvasóként – szerinte az ember számára az egyik legfontosabb dolog az olvasás: méghozzá azon belül is az irodalmi, fiktív művek olvasása, a szórakozásból, az öröm kedvéért történő olvasás. Lássuk tehát az érveit!

Ha olvasunk, a világ megváltozik, mert az olvasás megváltoztat minket. Gaiman arról beszél, hogy ez miért jó és mire is jó.

Egyszer állítólag megkérdezték Albert Einsteintől, hogy hogyan nevelhetünk intelligensebb, okosabb gyerekek. A válasza egyszerű volt és bölcs. Azt mondta, hogy ha okos gyerekeket akarunk nevelni, olvassunk nekik tündérmeséket; ha pedig még okosabb gyerekeket akarunk nevelni, olvassunk nekik még több tündérmesét.

Egyszer New Yorkban hallott egy előadást, amely arról szólt, hogyan tervezik meg Amerikában, hogy mekkora börtönöket kell építeni. Ehhez azt kell tudniuk, hogy várhatóan hány elítélt lesz 15 év múlva egy adott terület adott népességéből. Hogyan lehetséges ezt megjósolni? – Erre egy meglepően pontos és egyszerű módszert találtak: azt vizsgálták meg, hogy a 10-11 éves korosztály hány százaléka nem tud olvasni, illetve nem olvas élményszerűen... Az analfabéták száma ugyanis elég jól korrelál a bűnözők számával. Persze a dolog nem ilyen egyszerű: nincs egyértelmű megfelelés. Nem igaz az, hogy az írástudó, olvasó társadalmakban nincs bűnözés. Az azonban igaz, hogy egy társadalom írás- és olvasástudásának a mértéke és a bűnözők száma között korreláció van. Ha egy ember analfabéta, nagyobb az esély arra, hogy bűnözővé váljék. Gaiman szerint ez azzal áll összefüggésben, hogy akik olvasnak, azok fiktív szövegeket is olvasnak.

Richard Gaiman 2007-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / pinguino / CC BY 2.0)

A lényeg, hogy rákattanjunk

Hogyan használhatjuk a fiktív szövegeket? – Ennek két módja is van Gaiman  szerint. Egyfelől a fikció, a kitalált történet a „kapudrog”, amelynek segítségével az ember „rákattanhat” az olvasásra. Ha egyszer valaki megérzi a késztetést arra, hogy tudni akarja, hogy mi fog történni a következő oldalon, akkor lapozni fog, és tovább fog olvasni – még akkor is, ha ez erőfeszítésébe kerül. Ha valakiben felébred a kíváncsiság, hogy mi fog történni, hogy lesz a történetnek vége, az igazi motivációt jelent majd az olvasásra. Az olvasás által pedig új szavakat tanulunk, új gondolatokkal ismerkedünk meg, mindez pedig már önmagában örömöt okoz. Ha egyszer eljut valaki ennek a felismeréséig, akkor mindent el akar majd olvasni...

Az utóbbi időben egyre többet lehetett hallani arról, hogy egy írástudás utáni korba értünk, amelyben az írott szavak értelmezése felesleges. Ez azonban nem igaz ˜– mondja Gaiman –, sőt: éppen ellenkezőleg. A szavak ma fontosabbak, mint valaha voltak; ma már főleg szavak segítségével működtetjük a világot – elsősorban az interneten keresztül. Így aztán ma tényleg szüksége van mindenkinek az olvasásra és arra, hogy értse is, amit olvas. Azok, akik nem tudnak olvasni, nem tudnak az interneten kommunikálni, ötleteket megérteni és megosztani. Ez a mai világban szinte elképzelhetetlen.

Éppen ezért az egyik legfontosabb feladat – szövi tovább a gondolatot Gaiman –, hogy írástudó generációkat neveljünk fel. Ehhez viszont az kell, hogy olvassanak, hogy tapasztalják meg az olvasás örömét. Ezt pedig úgy érhetjük el, ha olyan szerethető könyveket adunk a kezükbe, amelyekben örömüket lelik. Éppen ezért Gaiman szerint nincs olyan, hogy egy könyv rossz a gyerekeknek. Persze időről-időre felmerül, hogy egy-egy téma, egy-egy szerző vagy egy-egy sorozat „káros” a gyerekekre nézve [gondolhatunk például a Harry Potter-könyvek hazai fogadtatására – a szerk.], és inkább meg kell őket óvni attól, hogy ilyesmit olvassanak. Ez azonban Gaiman szerint ostobaság és sznobéria.

Az olvasás szeretete létra
(Forrás: Wikimedia Commons / Matl / CC BY-SA 3.0)

Az ugyanis nem lehet „káros” a gyerekek számára, amit szeretnek és kedvvel olvasnak. Nem szabad elbátortalanítani őket az olvasástól azzal, hogy bizonyos, nekünk nem tetsző olvasmányokról letiltjuk őket. Az élményszerű olvasás olvasóvá neveli őket, és ha most nem is olvasnak valami számunkra értékes könyvet, ha valóban olvasókká neveltük őket, még biztos fognak nekünk tetsző dolgokat is olvasni.

Az első és legfontosabb dolog tehát az élmény, az olvasás élvezete. Ezt számukra unalmas (bár értékesnek mondott) könyvekkel nem lehet elérni. Inkább azt kell megmutatni, hogy az olvasás nem egy avítt és béna dolog. Tehát mindenképpen élvezetes olvasmányokkal kell kezdeni az olvasást, aztán később úgyis átalakulnak az olvasási szokások.

Empátiára is nevel

A fikció másik fontos szerepe – Gaiman szerint –, hogy fejleszti az empátiát. Amikor tévét nézünk, egy filmet például, akkor készen kapunk egy képet más emberek, tájak, idők stb. életéről. Ezeket a dolgokat kívülről látjuk. Amikor azonban könyvet olvasunk, akkor mi magunk építjük fel a magunk számára mindazt, ami a nyelv által kódolva van benne Használnunk kell a képzeletünket ahhoz, hogy felépítsünk egy teljesen új világot, amit mi magunk sohasem láttunk, bele kell képzelnünk magunkat különböző szereplők helyzetébe, hogy az ő szemükkel lássuk ezt a világot. Ebben a folyamatban olyan érzéseket, tájakat, embereket ismerhetünk meg, amilyeneket másképp soha. Egy kicsit kibújunk a bőrünkből és másvalakivé válunk – és ezáltal a tapasztalat által meg is változunk.

A Library of Congress legnagyobb olvasóterme
(Forrás: Wikimedia Commons / Carol M. Highsmith)

Mindez az empátiánkat fejleszti, ami képessé tesz minket a köröttünk levő világ elfogadására, jobb megértésére. A terveinket és a cselekedeteinket is befolyásolja az, amit olvasunk. Erre Gaiman egy történtet mesél el példaképp: amikor Kínában járt, egy cégvezető azt mesélte, hogy korábban azzal a problémával küzdöttek a kínai vállalatok, hogy nem volt semmilyen innovatív ötletük, de bármit képesek voltak megvalósítani, ha valaki kitalálta az ötletet.  Éppen ezért Amerikába jártak a nagyobb cégekhez ötletért, és ha már ott jártak, megkérdezték, hogyan csinálják, honnan vannak új, innovatív ötleteik. Erre kiderült, hogy az amerikaiak mindannyian science-fiction regényeken nevelkedtek...

A fikció tehát egy másik világot tár elénk, amelybe ha egyszer is sikerül elutaznunk, soha nem leszünk teljesen elégedettek a magunk világával. És ez a fajta elégedetlenség jó: innovatív ötletekre, tettekre sarkall minket. Éppen ezért nem igaz, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott, fiktív történeteknek semmi hasznuk: rajtunk és gondolatainkon, tetteinken keresztül igenis hatnak a valós világra.

Könyvtár a jövő generációnak

Ahhoz, hogy a gyerekek megtalálhassák a megfelelő könyveket, legyen számukra megfelelő hely az olvasásra, a könyvtárak ideálisak. Egy jó könyvtáros, aki szereti a könyveket, és szereti, ha a könyveket olvassák, sokat segíthet abban, hogy egy gyerek elkezdjen olvasni. Megtaníthat arra, hogy érdemes könyvet választani, hogyan lehet könyvekhez hozzájutni a könyvtáron kívülről. Végül orientálhatnak minket aszerint, hogy mit szeretünk olvasni, afelé, hogy mit érdemes olvasnunk.

A könyvtár az olvasás, a szabadság, az olvasás és a gondolkodás szabadságának a birodalma kell, hogy legyen – mondja Gaiman. Téves elképzelés, hogy a könyvtár csak könyvraktár, hogy csak muzeálissá váló információhordozók gyűjteménye. Egyfelől nem szabad elfelejteni, hogy nincs minden könyv digitalizálva, nem férhető hozzá minden az interneten keresztül még ma sem. Másrészt fontos kiemelni, hogy az információnak, pláne a hiteles, pontos információnak értéke van. Ennek a lelőhelye pedig ma is a könyvtár.

Manapság két nap alatt állítunk elő annyi információt, mint a civilizáció kezdetétől fogva 2003-ig összesen. Ezt szokták információrobbanásnak nevezni. Ebben a hatalmas információtömegben kell tudnunk tájékozódni, szűrni; és ehhez – hívja fel a figyelmünket Gaiman – kiváló segítséget nyújtanak a modern könyvtárak. Mert ezek nem a letűnt korok muzeális, ma már semmire sem jó emlékeit őrzik, hanem kaput nyitnak a jövőre. Általuk kerülhetünk kapcsolatba mindazokkal az emberekkel és gondolataikkal, akik már nem élnek. Ez pedig – ahogyan az már az előadás elején kiderült – kulcsfontosságú a jövő nemzedéke számára.

Forrás

Neil Gaiman: Why our future depends on libraries, reading and daydreaming