Előző levelemben említettem, hogy az amerikai ifjúsági irodalomra jellemző, hogy főleg a többségi társadalomhoz tartozó szerzők írnak kisebbségi témájú könyveket. Mennyire súlyos a helyzet? Kik és hogyan próbálnak meg javítani rajta?

Én megtehetem

A Wisconsin-Madison Egyetem gyerekkönyvekkel foglalkozó kutatócsoportja évek óta nyilvántartja mind az amerikai ifjúsági szerzők, mind a megjelent műveik etnikai hovatartozását. Az adatok elképesztőek – nemcsak hogy relatíve kevés a kisebbségi témájú könyv, de ami nagy nehezen polcokra kerül, az is javarészt többségi szerzők műve. Az idei adatokat nemrég hozták nyilvánosságra: a kutatóközpont 3200 2016-ban megjelent címet elemzett, ezekből összesen 265 volt afrikai vagy afroamerikai témájú, és 90-et írtak afrikai vagy afroamerikai szerzők. Az amerikai őslakos népekkel kapcsolatos számok még ennél is elszomorítóbbak: 35 könyv foglalkozott velük, de csak 8 őslakos szerző által írt könyvet sikerült a kutatóknak fellelniük.

Ülő Bika. Fehérek tanítják róla a gyerekeket?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Amikor Amerikába költözve szembesültem ezzel a jelenséggel, nehezen tudtam megérteni, mi visz egy fehér felső-középosztálybeli nőt egy Boston környéki kertvárosból arra, hogy például mexikói bevándorlókról vagy belvárosi fekete gyerekekről írjon. Mit tud ő ezekről a témákról? Nem sokat. Illetve ha esetleg munkaköréből vagy egyéb életkörülményeiből fakadóan kapcsolatban van ezekkel a csoportokkal, akkor is csak kívülállóként ismerheti meg őket. Sok ifjúsági szerző dolgozik pszichológusként, szociális munkásként és így tovább, szóval a „rendes” állásában is fiatalokkal foglalkozik. (A legtöbb író Amerikában sem tud az írásból megélni.) De ez akkor sem egyenlő kapcsolat: a szerző  hatalmi pozícióból áll a kisebbségi fiatalokhoz, és ez természetesen torzítja mindazt, amit tapasztal.

Feljogosultság?

Idővel rájöttem, mi a titok nyitja. Angolul van egy magyarra nehezen lefordítható kifejezés: az entitlement. A SZTAKI szótár 'jogosultság'-ként fordítja, de ez nem igazán fejezi ki azt a jelentéstartalmat, hogy valaki 'feljogosítva érzi magát' arra, hogy valamit csináljon. Angol nyelvterületen a különböző kisebbségi aktivizmusokban rendre előkerül az entitlement. A többségi emberek gyakran úgy érzik, nekik valamiféle természet adta joguk van ahhoz, hogy a kisebbségekről megmondják a tutit, a kisebbségi emberek pedig ezt jogosan panaszolják. A szó sokkal bővebb jelentésű, ide tartozik akár az is, amikor valaki közli, hogy a jó kocsi és a sokszobás lakás neki jár. Miért? Mert csak. És egy kisebbségi embernek nem jár? Neki nem, de miért?

Természetesen Magyarországon is előfordul az entitlement mint jelenség, csak nincs ilyen frappáns szó rá; legalábbis nekem nem jutott eszembe ilyen. Akár a kisebbségi irodalmakban is létezik hasonló – biztos mindenki tud mondani saját környezetéből is példát, amikor gádzsók osztják az észt a cigányságról, nem zsidók a zsidókról, és szakértenek sokszor jó pénzért. A migránsokról pedig végképp mindenki mindent tud. De mit lehet ilyenkor tenni?

Olasz tüntetés a migránsok jogaiért. Mindenki szakértő?
(Forrás: Wikimedia Commons / Gary Houston)

Jó bornak sem árt a cégér

Corinne Duyvis sok más angol anyanyelvű aktivistával egyetemben kerüli az „autizmussal élő személy” kifejezést – erről a témáról már korábban írtunk. Az #ownvoices ('#sajáthangok') kifejezés a Twitteren született, de mára az amerikai ifjúsági irodalom egyik legnagyobb kurrens trendjévé vált. Kiadók, szerkesztők, irodalmi ügynökök lasszóval fogják az #ownvoices kéziratokat, és kórusban könyörögnek a fiatal szerzőknek, hogy küldjenek ilyen anyagot. Az #ownvoices lényege pofonegyszerű: egy szöveg #ownvoices, ha a szerző abba a társadalmi – rendszerint kisebbségi – csoportba tartozik, amiről ír. Ha egy fekete szerző ír fekete kamaszokról, egy látássérült ember látássérült gyerekekről, és így tovább, az #ownvoices. A kifejezést Corinne Duyvis angolul író fiatal holland autista szerző és fogyatékosjogi aktivista alkotta alig több, mint egy éve, de mára annyira elterjedt, hogy sokan nem is tudják, honnan ered.

Attól, hogy egy szöveg #ownvoices, még nem biztos, hogy jó is, akármilyen szempontból. Lehet, hogy a szerző kimondottan szégyelli saját kisebbségi hovatartozását, és ennek megfelelően is áll a témához – nem egy ilyen kötetet tudnék mondani. Lehet, hogy a szerző a saját társadalmi csoportjáról nagyszerűen ír, de másokról kevésbé. Az pedig akármilyen témában előfordulhat, hogy a könyv technikailag gyenge és kész – rossz a szöveg ritmusa, kusza a cselekmény és így tovább. De elég csak néhány #ownvoices műveket összegyűjtő listát végignézni, hogy azonnal nyilvánvaló legyen: ezek a könyvek jó eséllyel jobbak. Nem csoda, hogy a saját hangokból egy év alatt igazi slágertéma és egyre jobb biznisz lett.

Amerikai könyvtár. Mit érdemes elolvasni?
(Forrás: Wikimedia Commons / Westcott Phillip)

Saját minden!

Az #ownvoices kifejezés először csak konkrét kéziratokra vonatkozott, de mára már szinte bármire használják: szerzőkre, szerkesztőkre, akár kiadókra is. A legújabb fejlemény, hogy egy könyvkritika is lehet #ownvoices. A könyvesbloggerek általában fiatal fehér cisz heteró nők, és bizony itt Amerikában a kiadók – különösen az ifjúsági kiadók – elhalmozzák olvasnivalóval a bloggereket... vagyis a gyakorlatban a többségi társadalomhoz tartozó bloggereket. Gyakran előáll az a helyzet, hogy a fehér kritikusok kórusban húzzák le pl. egy fekete szerző új könyvét, mert „túl távol áll a saját mindennapjaiktól” és „nem tudják beleélni magukat”. Egy fekete blogger pedig örülhet, ha talán esetleg becsúszik neki egy e-könyv a kiadótól. De ugyanez játszódik le szinte bármilyen kisebbséggel kapcsolatban; pont a minap olvastam egy kritikát egy másik autista szerző könyvéről, fiatal autista főhőssel, ami azt kifogásolta, hogy „miért ír valaki könyvet egy olyan szereplőről, aki ennyire fogyatékos”. Bőven van hová fejlődni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az irodalmi ügynök feladata, hogy szerzők képviseletében a jogaikról tárgyaljon a kiadókkal és kedvezőbb szerződési feltételeket alkudjon ki nekik. Amerikában a nagy kiadók szerzői szinte mind ügynökön keresztül intézik üzleti dolgaikat, ez gyakorlatilag intézményesített szerepkör az iparágban.  Azt még egyelőre nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, az #ownvoices mozgalom tényleg sokszínűbbé teszi-e az amerikai ifjúsági irodalmat. A legtöbb kiadó több éves átfutással dolgozik, a most megszülető kéziratokból csak évek múlva lesz könyv. De az mindenesetre már most látszik, hogy a piac egyre inkább kiköveteli magának nemcsak a kisebbségi szerzőket, hanem a kisebbségi szerkesztőket és irodalmi ügynököket is. 2014-ben egy hosszabb, angol nyelvű elemző cikkemhez kerestem olyan, bármilyen kisebbséghez tartozó irodalmi ügynököket, akik tudományos-fantasztikus kéziratokkal foglalkoznak. Senkit sem találtam. Most azonnal fel tudnék sorolni négy-öt nevet is csak ezen a szűkebb irodalmi területen belül.

Az is kérdés, eljutnak-e ezek a könyvek Magyarországra. De egyre inkább látszik, hogy a kisebbségi témájú, kisebbségi szerzők tollából származó regények egyre nagyobb eséllyel kerülnek megfilmesítésre – ez pedig javíthatja az arányokat.

Legközelebb szintén az amerikai könyvkiadásról szeretnék írni; terveim szerint egy másik kurrens trendet is testközelből figyelhetünk meg. Tényleg össze lehet rakni a sufniban vagy a konyhaasztalon profi nyomtatott könyvet, és Amerikában seperc alatt házhoz is hozza az Amazon? Kipróbáltam, elmesélem.