Bizonyára mindannyian jártunk már úgy, hogy cserben hagytak minket a szavak. Időnként hiába buzog bennünk a közlési vágy, hiába válogatjuk meg gondosan a kifejezéseinket, amit végül kimondunk vagy leírunk, köszönő viszonyban sincs azzal, amit közölni szerettünk volna. Vagy ha mégis, akkor a másik fél érti félre a szavainkat, és olyasmit tulajdonít nekünk, amire egyáltalán nem is gondoltunk. A művészetben is számtalanszor megörökítették már azt, ahogyan kudarcba fullad valamilyen kulcsfontosságú, a beszélő számára kiemelkedő jelentőségű mondanivaló megfogalmazása. Elég csak Petőfi Minek nevezzelek? című versére gondolnunk, vagy meghallgatnunk az alábbi népszerű dalt:

Pedig a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Ludwig Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezések (Tractatus logico-philosophicus) című művében az alábbi következtetésre jut:

Amit egyáltalán mondani lehet, az világosan mondható.

Tehát amit kimondunk, az szükségszerűen értelmes, ha nem így lenne, akkor nem is tudnánk kimondani. De akkor mi az oka annak a sok félreértésnek? Miért vallunk annyiszor kudarcot, amikor közölni akarunk valamit? És mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amiket nem tudunk kimondani?

A korai Wittgenstein

Ludwig Wittgenstein osztrák filozófus 1919-ben megjelent Tractatusában nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy elvégzi azt a munkát, mellyel a filozófia már régóta adós: leás az ismeretek legvégső logikai alapjáig, így egyszer s mindenkorra tisztázza, hogyan tehetünk érvényes állításokat a minket körülvevő világról. Munkája során támaszkodik elődei, többek közt Gottlob Frege és Cambridge-i professzora, Bertrand Russel eredményeire, egyszersmind törekvései szerint ki is javítja hibáikat. Wittgenstein műve nem egy terjedelmes szöveg, de meglehetősen nehezen emészthető. Bár sokszor hivatkoznak rá, nem tartozik a laikusok által is forgatott filozófiai művek közé. A szerző hét roppant szikár módon megfogalmazott pontba szedve fogalmazza meg koncepcióját, a Tractatus szövege nem más, mint az ezekhez fűzött magyarázatok sora gondosan számozott alpontokba szedve.

Ludwig Wittgenstein (1889–1951)
(Forrás: Wikimedia Commons / phil.uu.nl / CC0)

Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Wittgenstein értekezése szerint a nyelv szavai tudati képeknek feleltethetők meg, lényegében ebben áll a jelentésük. Az egyes nyelvi elemek segítségével leírhatóak a világ tárgyai, illetve a köztük fennálló viszonyok, vagyis minden, „aminek az esete fennforog”. A világ a tények összessége, melyeket képekben fogunk fel, ezek logikai képe a gondolat. Gondolatainkat kijelentésekben tehetjük érzékileg hozzáférhetővé, melyek mindegyike elemi kijelentésekre vezethető vissza. Tehát bármit mondunk vagy írunk, az mindenképpen értelemmel bír, hiszen a gondolat, amelyet megfogalmazunk, a világ tényeinek leképeződése a tudatunkban, vagyis minden kijelentésünkkel a világról jelentünk ki valamit. A természettudományok összessége pedig lényegében nem más, mint felfoghatatlanul sok, de véges számú, megfelelő módszerekkel verifikált igaz mondat. Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy a korai Wittgenstein szerint nem lehetséges az, hogy valaki hülyeséget beszéljen.

Vagy mégis? Mi a helyzet az olyan mondatokkal, mint:

Miattad iszom, te állat!

A Star Wars – Az ébredő erő az év legjobban várt filmje.

Szeretlek.

Hogyan vezethetők vissza ezek a mondatok olyan elemi kijelentésekre, melyekről egyértelműen megállapítható, hogy egy létező tényállást rögzítenek-e? Sehogy. Vannak ugyanis olyan mondatok, melyek keletkezésekor „a nyelv szabadságra megy”. A Tractatus gondolatmenete szerint ezek a mondatok logikai szempontból értelmetlen kijelentések, lényegében visszaélések a nyelvvel.

Wittgenstein lakhelye Cambridge-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / Stanley Howe / CC BY-SA 2.0)

Valamiért azonban mégis folyton-folyvást ilyen értelmetlen mondatokat mondunk egymásnak. Ráadásul ha valaki mélyen a szemünkbe nézve azt mondja, „te vagy életem értelme”, az valahogy jóval nagyobb elégedettséggel tölt el bennünket, mintha azt mondaná, hogy „a derékszögű háromszög befogóira emelt négyzetek területeinek összege egyenlő az átfogóra emelt négyzet területével”. Pedig az utóbbi kijelentés sokkal könnyebben igazolható.

A kései Wittgenstein

Wittgenstein másik alapvető műve, a Filozófiai vizsgálódások csak a szerző halálát követően jelent meg, annak szövegét tanítványai szerkesztették kötetté. Bár Wittgenstein hatalmas kézirattömeget hagyott hátra, nagyon keveset publikált, és hosszú évekig egyáltalán nem is foglalkozott filozófiával. A Vizsgálódások nemcsak terjedelmében és jóval könnyedebb stílusában különbözik a Tractatustól, időközben a szerző alapállása is megváltozott. Szövegét sokkal inkább tekinti egyfajta gondolatokból összeállított albumnak, mintsem egységes kompozíciójú munkának, ez utóbbi létrehozásában saját bevallása szerint kudarcot vallott.

Míg a Tractatus középpontjában a tudományos nyelvhasználat állt, addig a Vizsgálódások a hétköznapok nyelvét vizsgálja, és Wittgenstein számos korábbi, nyelvről szóló kijelentését revideálja. Megint csak erősen leegyszerűsítve, a Vizsgálódások szerzője arra a következtetésre jut, a nyelvi elemek jelentése mindenekelőtt használatukban rejlik, ennek szabályait pedig a különböző játékok megtanulásához hasonlóan sajátítjuk el. A sakkozáshoz például nem akkor kerülünk közelebb, ha pontosan meg tudjuk mondani, mi a királynő (meghatározott alakú és színű, különböző anyagokból különböző méretben készülő kisplasztika), hanem akkor, ha megtanuljuk, milyen módon mozoghatunk a királynőnek nevezett figurával a sakktáblán. A nyelvvel is hasonlóképpen áll a helyzet: a kisgyerekek többnyire meglehetősen hamar és zökkenőmentesen elsajátítják a nyelvet anélkül, hogy az egyes nyelvi elemek pontos jelentésével tisztában lennének. Egy hároméves kisfiú például már jó eséllyel helyesen használja az autó szót, értelmes mondatokat alkot vele anélkül, hogy pontosan tisztában lenne vele, mi az, hogy autó (olyan földön közlekedő, kerekeken guruló jármű, mely önálló mozgásra képes) – alkalmasint, ha elé tennének egy autót és egy hintót, valószínűleg nem tudná megfogalmazni a kettő közötti különbséget.

Sőt valójában senki sem a nyelvet sajátítja el, hanem a nyelvhasználat különféle módjait, amelyek többnyire a szokásokon alapulnak – ezeket nevezi Wittgenstein nyelvjátékoknak. Így például „a királynő leütötte a bástyát” és „a királynő lovaggá ütötte a Beatles tagjait” egyaránt értelmes mondatok egy adott nyelvjátékban, egyszersmind értelmetlenek egy másikban.

Skjolden, Norvégia, ahol Wittgenstein sokszor időzött a saját maga által épített kunyhóban (ennek helyét egy alig észrevehető zászlórúd jelzi a kép bal oldalán, középtájt)
(Forrás: Wikimedia Commons / Nisto / GNU-FDL 1.2)

Mindezek fényében térjünk vissza a pár bekezdéssel ezelőtt értelmetlennek titulált példamondatainkhoz! Ezek mind olyan mondatok, melyeket logikai értelemben bizonyítani vagy cáfolni egyaránt lehetetlen, ugyanakkor egy-egy adott nyelvjátékban nagyon is értelmes kijelentések. A veszekedés nyelvjátékában megfelel a játékszabályoknak, ha kijelentéseinkben a partnerünket hibáztatjuk gorombaságokat vágva annak fejéhez, a sajtó nyelvjátékában teljesen helyénvaló a fenti figyelemfelkeltő mondat az új Star Wars filmről, ahogyan az udvarlás vagy a bensőséges társas együttlét nyelvjátékában is megengedett, sőt olykor kifejezetten kívánatos kijelenteni, hogy pozitív érzelmekkel viseltetünk a másik fél iránt.

Nyelvében gondolkodik az ember

A világ dolgai tehát végső soron a nyelv, pontosabban a különböző nyelvjátékok közvetítésével jelennek meg a tudatunkban. A nyelv azonban nem egy eszköz, amivel mintegy „formát adunk” a fejünkben meglévő gondolatoknak, hanem sokkal inkább a gondolkodás közege. Akármennyire is próbálnánk, nem tudunk a „nyelv mögé nézni”, ehhez ugyanis tételeznünk kellene egy olyan pozíciót, ami kívül van a nyelven, ez pedig nem lehetséges (eddig legalábbis még senkinek sem sikerült). A nyelvtudomány nyelvjátékában természetesen tehetünk értelmes metanyelvi, vagyis nyelvről szóló kijelentéseket, de erre is csak magának a nyelvnek a segítségével lehetünk képesek. Vagyis nyelvünk határai világunk határai is egyben.

Éppen ezért hasznos, ha jártasságot szerzünk olyan nyelvjátékokban, amelyek segítségünkre vannak a mindennapokban. Jó, ha képesek vagyunk választékosan fogalmazni és helyesen írni, olyan életrajzot összeállítani, amivel megkaphatjuk álmaink állását, vagy hatékony módon intézni írásban hivatalos ügyeinket. De ha a nyelvre nem eszközként, hanem a gondolkodás közegeként tekintünk, akkor egyértelművé válik az is, miért érdemes igazán a nyelvet tanulmányozni: azért, mert nem nagyon van ennél közvetlenebb módja az emberi gondolkodás tanulmányozásának. Az, hogy a gólyát ly-nal írjuk, egyszerű megszokás, vagy ha úgy tetszik, hagyomány. Annak elemzése azonban, hogy hogyan épül fel egy mondat, miként viselkedik egy melléknévi igenév, vagy hogy mit jelent az, hogy a magyar agglutináló nyelv, jóval mélyebben mutat rá gondolkodásunk jellegzetességeire, vagyis arra, ahogyan a környező világot befogadjuk. Jusson ez eszünkbe, amikor a mondatelemzések ágrajzai felett tanácstalanul görnyedő gyermekünk tőlünk várja a választ a kérdésre, mi értelme ennek az egésznek.

Az, hogy a nyelv a gondolkodás közege, azt is jelenti, hogy nem léteznek inadekvát módon kifejezett gondolatok. Bármennyiszer is halljuk (vagy mondjuk), nincs olyan, hogy „tudom, de nem tudom elmondani”. Olykor persze előfordul, hogy valamilyen okból nem a megfelelő nyelvjátékot játsszuk, és ez félreértésekhez, a kommunikáció kudarcához vezet. De ha úgy érezzük, hogy cserben hagynak a szavak, akkor valójában közölni kívánt gondolataink azok, amelyek nem megfelelően artikuláltak.

Ebben az esetben pedig jobb, ha hallgatunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Források, olvasni- és néznivalók

Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus logico-philosophicus). Akadémiai Kiadó, 1989.

Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, 1998.

Nyíri Kristóf: Ludwig Wittgenstein

A filozófia nyelvi fordulata

Ludwig Wittgenstein a magyar Wikipédián