A 20. század második felében rendkívül fejlődés bontakozott ki a természettudományok világában. A világ természetének felfedezése során megismerkedtünk a DNS és a gén fogalmával is. Mint minden újonnan megismert vagy felfedezett jelenség, a DNS és a gén is fokozatosan, az újabb kutatások révén árulta el valós természetét, s mutatta be, mi mindenre lesz alkalmas. A DNS felfedezése és fokozatos megismerése új kutatási irányokat jelölt ki. Az egyik ilyen a népességgenetika. Vannak-e használható őstörténeti információi? Ez itt a kérdés.

A genetika honfoglalása

A genetikai eredetű személyiségjegyek közül először a vércsoportokat fedezték föl. Megkülönböztetésüknek életmentő jelentőségük volt. A vércsoportok körüli kutatások kimutatták, hogy megoszlásuk földrészenként, tájanként eltérő. Elkezdődött annak vizsgálata, hogy az egyes populációk, etnikai egységek körében milyen vércsoportok fordulnak elő. A négy vércsoporton (A, B, AB, 0) belül hamarosan további alcsoportokat is el tudtak különíteni (Rh-rendszer). Ezeket még a 20. század első felében találták meg.

Genetikai polimorfizmus

Az egyes génszakaszokban létrejövő változások a gének sok variációját hozhatják létre. A különböző génváltozatok jellemzőek lehetnek egyes földrajzi tájegységekre, egyes populációkra. A népességgenetika ezeket a polimorfizmusokat keresi, ezekből vonja le következtetéseit.

„A populációk genetikai sokféleségének megállapításához olyan genetikai bélyegeket kell vizsgálnunk, amelyek a populációkban sokalakúságot, polimorfizmust mutatnak (ezeket markereknek is nevezik)…” (Raskó István 2006)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A genetikai eredetű emberi polimorfizmusok elemzése a század második felében kezdődött. A népességgenetikai vizsgálatok akkor még csak a fehérjék polimorfizmusának megfigyelésén alapultak. A fehérjeváltozatok létrejöttéért a DNS a felelős. Az 1980-as évek elején dolgozták ki az első eljárásokat a DNS-változatok elemzésére. Az évtized második felében a polimeráz-láncreakció alkalmazása gyorsabbá tette a génanalízist. Ezzel új távlatok nyíltak meg a népességgenetikai kutatások előtt.

A kutatók a ma élő populációk vizsgálata során általában érdeklődnek a történeti előzmények iránt is: miből s mivé lett a vizsgált népesség? Két úton indulhatnak vissza az időben: az egyik a mitokondriális DNS (mtDNS), a másik az Y-kromoszóma elemzésén át vezet.

Mitokondriális DNS

A mitokondriumok minden sejtben megtalálhatók. Energiatartalmú molekulákat gyártanak, valamint részt vesznek a zsírok és aminosavak lebontásában is. A mitokondriumokban saját DNS-molekula (mtDNS) található (ez a teljes génállomány 1%-a, a többi a sejtmagi DNS). Ez anyai ágon öröklődik. A közös anyától származó utódok mitokondriális genetikai állománya sok-sok nemzedéken át teljesen azonos marad. Az eddig vizsgált emberek mindannyian rendelkeztek egy közös ősanyával. A hölgynek nevet is adtak: ő a Mitokondriális Éva. Kb. 140 000 éve élt Afrikában. Ha kíváncsi vagy távoli rokonaidra, az interneten megrendelheted a mitokondriális DNS-ed elemzését.

Az elmúlt évtizedekben a népességgenetikai vizsgálatok egyik kezdeményezője, a különböző kutatási programok koordinátora Luigi Luca Cavalli-Sforza volt. Munkássága az 1990-es években vált széles körben ismertté. Én magam 1997-ben, egy finnugor őstörténeti konferencián hallottam először a nevét. The History and Geography of Human Genes című műve (társszerzők: Menozzi, P. és Piazza, A., Princeton, 1994.) az egész emberiséget lázba hozta. A rokonság mindenkit érdekel… A népek, nemzetek távolabbi rokonsága is. Cavalli Sforzát és szerzőtársait is leginkább ez érdekli. A mai kor emberének génjeit vizsgálva, történeti folyamatok után kutatnak, az emberiség őstörténetét kívánják felvázolni.

Y-kromoszóma

A kromoszómák párban fordulnak elő minden sejtben. E párok egyformák. Egyetlen kivétellel. Az a kromoszómapár, amelyik a nemet határozza meg, a nőknél X-X, a férfiaknál X-Y. Az Y-kromoszóma apai ágon öröklődik. Ugyanúgy nem rekombinálódik, mint az mtDNS, tehát szintén alkalmas emberek és populációk közös ősének kutatására. A ma élő emberek őse, az Y-kromoszomális Ádám szintén afrikai, szintén kb. 140 000 éve élt. (Vigyázat, ez nem jelenti azt, hogy ők voltak az első emberpár a Földön!)

A téma előtérbe kerülése egybeesett az internet elterjedésével. A közérdeklődés felkeltését, ébren tartását, sőt, a távoli rokonok megtalálását, a kapcsolatfelvételt is segíti ez a kommunikációs eszköz. Tömegek lógnak a hálón, és lesik éberen, milyen új genetikai tanulmányokat publikálnak, s azonnal megszületnek a kommentárok, elemzések: hogyan is értsük mindezt, milyen új következtetések adódnak az egyes népek kialakulásáról, etnogeneziséről. A hozzászólók ismerik és használják a szakkifejezéseket. A továbblépés érdekében ezek ismeretére nekünk is szükségünk van, ezért szövegünket itt-ott meghatározásokkal tűzdeltük meg.

Polimeráz-láncreakció

A polimeráz-láncreakció segítségével megsokszorozható a DNS valamely rövid szakasza, egy gén vagy génrészlet. A népességgenetika e módszer segítségével tudja kutatni, elemezni a különféle génváltozatokat.

Az érdeklődést jelzi, hogy Cavalli-Sforza tudománynépszerűsítő könyve (Genes, Peoples, and Languages. New York, 2000.) rövidesen megjelent magyarul is, Genetikai átjáró címen (Bp. 2002.) A mű nagyon tömören és nagyon könnyen fogyasztható módon tálalja a népességgenetika alapvető módszereit és eredményeit. Megismerkedhetünk a genetikai távolság fogalmával, és e távolság bemutatására alkalmazott kétdimenziós grafikonnal. A genetikai vizsgálatokból levonható történeti következtetéseket családfaábrák szemléltetik.

A népességgenetikai kutatások általános eredményeivel, melyek a földrészek betelepülésére, népek, népcsoportok rokonságára kínálnak válaszokat, most nem foglalkozunk tovább. Cikksorozatunkban változatlanul csak a magyarságra, illetve a honfoglalásra koncentrálunk. Az általános kérdésekről Cavalli-Sforza említett művén kívül ajánljuk olvasásra Raskó István: Honfoglaló gének című könyvét (Bp. 2010.), azoknak pedig, akik még rövidebb összefoglalásra vágynak, a Critical Biomass blog bejegyzéseit: Az emberi sokféleség kialakulása, Távol Afrikától. Vizuális fazonok nézzék meg Raskó István előadását a Mindentudás Egyetemén (Genetikai időutazás − Az emberi populációk eredetének nyomában).

Cavalli-Sforza szilárd meggyőződése, hogy a genetikai rokonság és a nyelvrokonság között összefüggés van, ezt egy közös családfaábrán is bemutatja. Könyvében megpróbál magyarázatot adni a nyelvi és genetikai őstörténet eltéréseire. Ennek során hivatkozik a lappok és a finnek nyelvcseréjére is (151–153, 160.).

Haplocsoport

A haplocsoportok olyan genetikai nyalábok (DNS-részletek), melyeket jellegzetes báziseltérések határoznak meg.

A mitokondriálisDNS-vizsgálatokra alapozva megállapították, hogy Európa mai népessége (95 százalékban) hét haplocsoportba osztható. Ezek a csoportok 45 000–12 000 évvel ezelőtt jöttek létre, gyakoriságuk területenként eltérő.

Anyai ágú haplocsoportok Európában: H (Helena,ez a leggyakoribb), J (Jasmine), K (Katrine), V (Velda), T(Tara), U (Ursula, a 2. leggyakoribb), X (Xenia)

Noha a kötet nagy érdeklődést keltett nálunk is, különösebb hullámokat nem kavart a magyar őstörténet amúgy eléggé háborgó tengerén. Mivel nem olvashatók benne lényegbe vágó magyar őstörténeti állítások. Talán jobb is így, mert ezáltal kevesebb benne a tévedés. Már Colin Renfrew európai őstörténeti összefoglalásai kapcsán megírtuk, hogy a világmagyarázó szerzők igen nagyvonalúak a részletekben. Cavalli-Sforza szerint az avarok újlatinul beszéltek… (157.)

Allél

Az allélok olyan génvariánsok, amelyek ugyanazon a kromoszómán és a kromoszómának ugyanazon a lokuszán (helyén) találhatók.

A magyarság genetikája 1990-ben

A népességgenetika Cavalli-Sforza által keltett divathulláma előtt 1990-ben már megjelent egy könyv, amely nem váltott ki különösebb érdeklődést a magyarság őstörténete iránt érdeklődők körében, noha címe ígéretes: A magyarság genetikája. Korrektül megírt, a témát a társtudományok segítségével körüljáró mű. A magyar–német közös kutatócsoport munkáját összefoglaló könyv Czeizel Endre munkája. Talán a könyvben kicsit kevés a genetika és túl sok a körítés: a 262 szöveges oldalból 6 mutatja be a magyar–német népességgenetikai vizsgálatot, s 15 oldalon olvashatjuk a tanulságokat (ez utóbbiak sem mindig szakmaiak, lásd pl. A Dunai Konföderáció eszméje és a további hasonló című és tartalmú eszmefuttatásokat).

A nemzetközi népességgenetikai kutatások gyengéje a történeti szemlélet hiánya. Noha a tudósokat érdeklik a genetikai eredményekből levonható történeti következtetések, de történelmi ismereteik nagyon felszínesek, ezért a vizsgálatba bevont csoportok összeállításánál sem mindig járnak el kellő gonddal.

A magyar–német kutatócsoport nem követte el ezeket a hibákat. Czeizel Endre könyvének egyik nagy értéke a témakör történeti összefüggésekbe helyezése. A körülményeket vázoló (egyébként túlírt) szövegrészek közül A magyarság története genetikai szempontból című fejezet meggyőzően mutatja be a mai magyar népesség sokszínűségének kiváltó okait. A rendkívül kevert magyar népesség génállományának vizsgálatából gyakorlatilag lehetetlen őstörténeti következtetésekre jutni. Czeizel Endre és kutatótársai azért mégis megpróbálták: az egyik etnikai csoportot (őrségiek) azért vonták be vizsgálatukba, mert tagjairól feltételezték, hogy a honfoglalók leszármazottai, vagyis ők a „törzsökös” magyarok. A kutatók történeti következtetéseket reméltek attól is, hogy vizsgálatukba székely és moldvai csángó mintákat gyűjtöttek, matyó és palóc csoportokat is elemeztek, illetve az egykor jászok és kunok által lakott alföldi területek népességét is két külön csoportként kezelték.

Őstörténeti következtetésekre adott lehetőséget az is, hogy a magyar csoportok mintáit nemzetközi referenciacsoportok mintáival vetették össze. Sajnos azonban a finn, török, iráni stb. népességek élete is igen mozgalmas volt, a népességkeveredés náluk is előfordult. Czeizel Endre jogosan írta, hogy néptörténeti következtetések levonásához régi népességek genetikai jellegzetességeit kellene vizsgálni. Az 1980-as években azonban még nem volt ismert az a módszer, amellyel génrészletek vonhatók ki több száz éves csontmaradványokból.

A kutatásba bevont magyar etnikai csoportoknak a nemzetközi referencianépességekhez viszonyított genetikai távolságát a kötet végén tanulmányozhatjuk (25–36. t.). Néhány érdekesség:

1. Bebizonyosodott, hogy az Őrségben sincs „törzsökös magyar” génállományú népesség. Lehet, hogy az őrségiek a honfoglalás idejéből származó emberek közvetlen utódai, de már letelepedésük alkalmával keveredhettek az őslakó szlávokkal. A többi magyar csoport közül legközelebb a nagykunokhoz állnak (1,55), a csángóktól és a székelyektől nagyon távol vannak (3,6, ill. 3,43), az idegen népességek közül pedig a szlávokhoz viszonyított távolságértékük a legkisebb (2,3).
2. Az iráni referenciamintához legközelebb a csángók állnak (1,4), utánuk a matyók és a jászok következnek (1,6).
3. A finnekhez legközelebb a nagykunok és a csángók állnak (1,9).
4. A keleti (mongolid) nagyrassztól minden magyar népesség fényévnyi távolságra van. Legközelebb a matyók (11,6), legtávolabb a kiskunok (16,8).
5. Nem meglepő módon a budapesti kevert népesség található a legközelebb a szlávokhoz és a németekhez (1,1, ill. 1,2). A budapesti népesség után a szlávokhoz a matyó minta áll a legközelebb (1,6).

Amint látható, a 28 génjelre kiterjedő magyar–német vizsgálat semmiféle szenzációs eredményt nem hozott. Egy évtized múlva azonban a Science-ben megjelent Ornella Semino és társai tanulmánya, amely az Y-kromoszóma vizsgálata alapján elemezte az európai népek származását és kapcsolatrendszerét (The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective). Az európai népek egymástól mért genetikai távolságát szemléltető grafikon szerint a magyarok legközelebb a lengyelekhez, ukránokhoz és horvátokhoz állnak. Na, ezzel már lehetett valamit kezdeni. A szaporaság azonmód lőn temérdek: az őstörténeti ötletek és ellenötletek mint színpompás tiszavirágok rajzottak elő (folyt. köv.).

Irodalom

Cavalli-Sforza, Luigi Luca 2002: Genetikai átjáró. Különbözőségünk története. Bp.

Czeizel Endre 1990: A magyarság genetikája. Bp.

Raskó István 2006: Genetika – a 21. századi „csodafegyver” szerepe a populáció-eredetvizsgálatban. Magyar Tudomány 2006/4. 402–410.

Raskó István 2010: Honfoglaló gének. Bp.

Írásunk címét Brian Clark színdarabjának (Whose Life Is It Anyway?) magyar címe (fordította Vajda Miklós) ihlette.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése