Az elnyomó és többségi államhatalom  részéről – ahogy azt Rebreanu Ion című regényében már korábban is láttuk – a kispénzű, gazdaságilag sebezhető, családjáért aggódó kisemberekre számos csatornán át oly nyomás nehezedik, hogy csak idő kérdése, mikor roppan meg a „nemzeti gerinc” – bármilyen nemzetről is legyen szó. Párhuzamos életrajzokat, párhuzamos kisemberi sorsokat látunk a Trianon előtti Nagy-Magyarországon és a Trianon utáni Nagy-Romániában. Herdelea tanító úr kálváriáját, melyet Rebreanu tárt elénk, Nyirő regényében Biró Máté tanító úr életén keresztül ismét megtekinthetjük.

Nagy-Magyarország
(Forrás: Wikimedia Commons)

Tu es Petrus, és én erre a homokra építem egyházamat

Amikor – cikksorozatunk előző részében – a román állam rátette a kezét a magyar felekezeti iskola épületére, a kisebbségi anyanyelven történő oktatás hajója viharos gyorsasággal süllyedt el Nyirő regényében. A süllyedő hajó kapitányának, Botár Béla református papnak elsőtisztje, Biró Máté tanító a válságos pillanatban hitet tesz a folytatás mellett:

A papnak jól esett, hogy van valaki mellette.

Szegény, kisfizetésű, agyondolgozott, nagycsaládú ember a tanító, ki bizony nem sokat segíthet, de mégis jó, hogy itt van, mégis jó, hogy megkérdezi:

– Most mi lesz, tiszteletes úr?

[...]

– Az iskolát nem adjuk!

– Ez az én véleményem is! – lelkesedett a tanító. – Nem adjuk!

– Nehéz dolog! – hűtötte a lelkesedését a pap, de a tanító nem tágított.

– Ha egész családommal ki kellene állanom az út szélére koldulni, én akkor is kitartok tiszteletes úr!

[...]

– Kitartunk, tanító úr!

– Bennem nem fog csalódni, tiszteletes úr! – válaszolt a bizalomtól boldogan a tanító.

(85–86. oldal)

Nagy-Románia
(Forrás: Wikimedia Commons / Nicolaetibrigan)

Ha még emlékszünk Rebreanu regényében Herdelea tanító úrra, a kispénzű, családfenntartó, a Magyar Királyságban román felekezeti iskolában dolgozó tanítóra, megérthetjük az ő helyzetét is akkor, amikor Nyirő regényében a román hatóságok ténylegesen bezáratják a – tiltások ellenére még mindig működő – magyar kisebbségi és felekezeti iskolát. Biró Máté tanítóra hatalmas nyomás nehezedik, s „jó Péterként” – a regényben első alkalommal – megtagadja mesterét, Botár Béla református papot:

A tanító bizonytalanul előre lépett.

– Én kérem, – hebegte – magamról minden felelősséget elhárítok!... A tiszteletes úr a felelős. Én kérem fizetett alkalmazott vagyok!...

A papnak eszébe jutott, hogy ez a remegő emberke alig pár nappal ezelőtt esküdözött, hogy inkább koldulni megy családostul, de kitart az iskola mellett... Mégsem tudott rá haragudni. Nem csoda, hogy ijedten bújik ki a felelősség alól.

– Szegény tanító úr, nem tehet róla – mondotta szánakozva és lehajtott fővel kiment az irodából.

(98–99. oldal)

Botár Béla református pap – krisztusi mintát követve – megértést tanúsít saját Péterével, Biró Mátéval szemben, aki számára viszont egyenesen a román államtól érkezik az ajánlat a nemzetárulástól való lokális megváltásra.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nihil novum sub sole – nincs új a nap alatt

A felekezeti magyar iskola ügye, ahogy az előző cikkünkből is kiderült, zátonyra futott. Derék papunk még próbálkozik azzal, hogy a református templomban próbálja folytatni az oktatást, de a román hatóságok erősen szkeptikusak. S ahogy azt az előző részből láttuk, a román állami iskola viszont terjeszkedik, bővül. Felvirrad Biró Máté nagy napja:

– Keresztet vethet arra az iskolára, ha én mondom! Akármit is beszél a maga papja... Már meg is tettük az előterjesztést a minisztériumba, hogy tegyék az iskolát három tanerőssé. Napok kérdése, hogy az erre vonatkozó döntést megkapjuk... Ezzel kapcsolatban gondoltunk a kolléga úrra. Nem volna kedve harmadik tanerőnek beállani az iskolához?

A tanító elszédült az új hírtől.

– Én?... Harmadik... tanerőnek?... Az állami iskolához?

– Kolléga úr érdekében gondoltam! – biztatta az igazgató. – A revizor úrral is beszéltünk róla és a kinevezésnek nem volna különösebb akadálya.

(118. oldal)

Biró Máté az állam ajánlatát bódult állapotban, egyfajta transzban fogadja – hasonlóan Heredelea tanító úrhoz, aki a Magyar Királyságban szintén megszédült a magyar állami tanítói állás lehetőségétől. Biró Máté siet is haza kedves nejéhez és népes családjához, akik – sajnálatos módon, a felekezeti tanítói fizetés adta szűkös lehetőségek közepette – valósággal nyomorognak.

Az árva magyar pedig hazaszédelgett a feleségéhez és már a kapuból kiáltotta:

– Olyan hírt mondok, asszony, hogy ha meghallod, hanyatt esel tőle.

[...]

– Az állami igazgató felajánlotta az állami iskolánál létesítendő harmadik tanítói állást és kérdezte, hogy nem fogadnám-e el... Már a revizorral is megbeszélték.

Az asszonynak rádermedt a keze a seprűre.

– S te mit feleltél?

– Határozott választ még nem adtam! – fontoskodott a tanító.

Az asszony a szeme közé szökött.

– Nem adtál határozott választ?... Mire vársz?... Mért nem adtál határozott választ?... Maholnap az sincs, amit együnk s ő nem ad határozott választ.

(119. oldal)

A bölcs asszonyi belátás hatásai begyűrűznek Biró Máté koponyájába is. Az immáron világosan látó magyar tanító önmagát mentegetve próbál szembesülni saját renegát jövőjével:

Senki sem veheti rossznéven, ha igyekszem magamat biztosítani. Ha egy éven belül véglegesítenek, egészen jól jövök ki. A revizortól függ. Erdélyi ember, ki a magyar világban is tanító volt. Vele tehát lehet beszélni. Mindíg jó viszonyban voltam vele. Nem lehet mondani, hogy nem jó kolléga.

(121. oldal)

A(z Országos) Magyar Párt egy 1922–1938 közt működő kisebbségi politikai formáció volt Nagy-Romániában – ez volt hivatva képviselni akkor az erdélyi és romániai összmagyarságot.

Kicsivel később Biró „Petrus” Máté, miután mesterét egyszer már elárulta a felekezeti iskola fenntartása ügyében, megkönnyebbülten hallja a pap feleségétől, hogy – mivel a magyar iskola ügye végképp elveszett – minden akadály elhárult második árulása elől: nyugodt szívvel elvállalhatja a román állami tanítói állást.

– Ma kapott értesítést az uram, hogy az iskola ügye végképp elveszett. A Magyar Párt bukaresti irodája értesítette, hogy a minisztériumban végleg elintézettnek tekintik a kérdést...

A tanító felvillanyozódott a hírre. Jó hír volt a számára. Megkönnyíti az ügyét. Most már senki sem mondhatja, hogy megugrott a süllyedő hajóról.

(123. oldal)

A magyar oktatásügy süllyedő hajója Nagy-Romániában
(Forrás: Wikimedia Commons / Willy Stöwer)

Biró Máté árulása azonban még – bibliai mintákat követve – nem ér véget: a magyar iskola és papja elárulása után, a román állami iskolai állás elvállalása után a tanító úr hitét és nemzetét is lecseréli.

Nehéz a sorsa a renegátnak, nehéz a sorsa...

Renegátnak lenni minden korban nehéz. Ezt példázza Rebreanu regényében Herdelea tanító úr dilemmája és Chiţu szolgabíró esete; utóbbit saját közössége is megveti, de igazából azok sem fogadják be, akikhez csatlakozni próbál. Biró Máté renegát tanító élete Nyirő regényében tökéletes paraboláját adja a renegát létnek. Elébb saját közössége veti ki magából a hitehagyott és nemzetét is eláruló – némi eufemizmussal – „neoromán” tanítót:

– A tanító úr nem kell!

[...]

– Miért nem kell a tanító úr? – ütközött meg a pap is.

[...]

– Azért nem kell, mert a tanító úr román lett!

– Mit beszél? – hebegett a pap elfehérdeve, de a székely nem húzta vissza a szavát.

– Én azt, hogy a tanító úr román lett... Ma jelentette be a jegyző úrnál, hogy áttér a görög keleti vallásra...

(204. oldal)

A románná és görögkeletivé lett tanító – talaját vesztve – új közegébe próbál beilleszkedni, bár régi közösségének megvetése még ostorként csapódik renegát lelkén:

Az iskolánál a renegát tanító parancsnokolt. Mikor meglátta a papot, be akart ugrani a kapun, de elkésett. A pap megállott előtte, tetőtől talpig hosszan, kínosan végigmérte:

– Szerencsétlen renegát! Nem szégyelli magát?

A tanító összegörnyedt és hebegett:

– Nem neveznek ki másképpen!... Élnem kell!... Éhen nem dögölhetek!... A feleségem sem hagyott békén!...

(205–206. oldal)

Biró Máté sorsa – mint minden tisztességes nemzetárulóé – akkor teljesedik be igazán, amikor felsejlik annak a réme, hogy új közege sem tart rá igényt:

A székelyek számba sem vették. Egyszerűen megvetették. Később is csak émelyegtek, mikor látták, hogyan hajlong a prefektus, román urak előtt. [...] A prefektus és a román urak alig vették észre, a primprétor megvetőleg fordított hátat, az állami igazgató mulatott fölötte, az odagyűlt falusiak szégyelték, hogy ez az ember valaha is magyarnak vallotta magát.

(206. oldal)

A mesterét és iskoláját, nemzetét és vallását háromszorosan is megtagadó Biró Máté már nem is péteri, de egyenesen júdási önváddal szembesül. A kisember teljes megsemmisülését láthatjuk Nyirő regényének lapjain:

Egyszerre egész multja vádolta, fájt a sötét hálátlanság, nemzetével, hitével, Istenével szemben és hiába akart, nem bírt menekülni gyötrelmes igazságuk elől. Reszkető kezekkel töltötte a bort és magyarul hebegte:

– Istenem, mit tettem!...

A következő pillanatban megijedt, mert magyarul beszélt. Rémülten nézett fel és a félelemtől szürkén, mentegetődzve pillantott rá a román urakra, majd felkapta poharát, odatántorgott a prefektus asztalához és a részegek bátorságával dadogta:

– Sátreascá domnule Prefect!

A prefectus elnézően bólintott.

– Sátreascá!

– Domnule Prefect! – okvetetlenkedett a részeg renegát. – Eu nu sunt ungur, eu sunt român! – Én nem magyar vagyok, én román vagyok!

[...]

A prefektus halkan megkérdezte a mellette ülő primprétortól:

– Ki ez az ember?

A volt magyar tanító, ki átjött az állami iskolához és áttért a görögkeleti hitre – felelte komoran a főbíró.

– Küldjétek innen a fenébe!

(210. oldal)

Caravaggio: Szent Péter keresztrefeszítése
(Forrás: Wikimedia Commons)

S miután az árulót mindenki elhagyta, mindenki elfordult tőle, azt kell megérnie, hogy – korábban még az őt bátorító – felesége is ellene fordul. Biró Máté renegát tanító tragédiája betetőzni látszik:

A renegát tanító végzete is beteljesedett.

A szerencsétlen ember fűt-fát megmozgatott a kenyere érdekében. Kilincselt revizornál, prefektusnál, román képviselőknél, kérelmeket írt, jelentkezett a román pártoknál, lótott, futott, de mindenütt elutasították. Hiába verte a mellét: „Eu sunt român... Román vagyok”, – senki nem bízott benne.

Eleinte fogadkozott, hogy majd megmutatja ő, mit köszönhet neki Románia, de mikor látnia kellett, hogy hűvös megvetéssel nézik minden hivatalból, egyszerre összeroppant. Tudta, hogy vége van.

[...]

Az asszony is ellene fordult és sorsukért őt tette felelőssé. Sírva, gyűlölködve marta, pusztította éjjel-nappal.

– Te istentagadó! Te fajáruló! Hova juttattál minket?...

(246. oldal)

A renegát tanítónak, úgy látszik, élete minden területén vége, ám – Nyirő írói nagyságát jellemzően – talán nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk: Biró Máté kanosszajárását követően a magyar közösség visszafogadja eltévedt bárányát.

Láthattuk, renegátnak lenni Rebreanu szerint Nagy-Magyarországon és Nyirő szerint Nagy-Romániában – minden csábítása ellenére – sem túl kifizetődő. A folytatásban azt vizsgáljuk meg, összehasonlításként a Rebreanu által ábrázolt szórványrománság sorsával, miként is ábrázolja Nyirő a szórványmagyarság helyzetét a két világháború közti Romániában.

Felhasznált irodalom

Nyirő József: Az én népem. Révai, Budapest, 1935.