Lajos nevű olvasónk érdekes kérdése az idegen neveknek egy ritkán tárgyalt részletére vonatkozik. Nem az írásmódjukra, nem a kiejtésükre, hanem a szórendjére. Való igaz, hogy újabban az idegen neveket az eredeti szórendjükkel vesszük át (Donald Trump, nem pedig Trump Donald), míg régen az volt a divat, hogy a magyaros szórendet érvényesítették, sőt, a keresztnevet még le is fordították, amennyire lehetett (Jules Verne nevét tehát Verne Gyula-ként írták). És a hagyomány őrzéseként régről ismert, híres neveknél meg is tartottuk a régies átvételi módszert. Olvasónk azonban egy nagyon kivételes név kivételes szórendjére irányítja rá a figyelmünket:

Mi az oka annak, hogy Jézus Krisztus nevét az indoeurópai nyelvekre jellemző "nyugati" névszórenddel használjuk ahelyett, hogy – magyarosan – "Krisztus Jézus"-t mondanánk?

A rövid válasz igen egyszerű és kézenfekvő: azért, mert Krisztus nem a vezetékneve (családneve) Jézusnak. Így aztán az a régi hagyomány, hogy a vezetéknév – magyar mintára – megelőzi az utónevet, ebben az esetben nem alkalmazható. A teljes válasz azonban bonyolultabb ennél: ha a Krisztus nem családnév, akkor mit keres Jézus nevében?

Az utolsó vacsora. Kim Ki-csang (1914-2001) koreai festő munkája
(Forrás: Korea Times)

Kezdjük azzal, hogy a Jézus szülőhazájában, Judeában élő népeknél, így a zsidóknál a mai értelemben vett családnevek egyáltalán nem léteztek. Jézus utónévként (vagyis hát tulajdonképpen egyetlen névként) a héber Jesua` nevet viselte (ami az Ószövetségből ismert Jehosua` név egyszerűbb változata). A személyek teljesebb azonosítására a judeaiak – ahogy egyébként az európai ókor népeinek nagy többsége – a szülőhely és a szülők (főleg az apa) megnevezését használták, esetleg a foglalkozással kiegészítve. Ha tehát Jézust azonosítani kellett, akár úgy is nevezhették, hogy a názáreti Jézus, az ács, József és Mária fia.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egyébként Judea Jézus idejében a Római Birodalom része volt, márpedig a rómaiak – ameddig csak vissza tudjuk követni, és az ókorban kivételes módon – családneveket használtak. Ezt a szokásukat azonban a provinciák népeire nem kényszerítették rá. (Megjegyzendő, hogy a latin nevek szórendjét a magyarban nem fordítjuk meg, vagyis a római hagyomány szerint az utónév megelőzi a családi nevet: Gaius Octavius nevében az Octavius a családnév, Pontius Pilatus nevében  pedig a Pilatus.) Amikor a rómaiak más etnikumúak, például zsidók nevét említették, akkor csak latinra fordították az eredeti megjelöléseket, így a szülőhelyre és szakmára való utalást. Így ha egy római Jézusról beszélt, akkor feltehetően úgy említette, hogy Iesus Nazarenus, vagyis 'a Názáreti Jézus'.

A Krisztus tehát nem tartozik Jézus nevéhez. Maga a szó a görög khrisztosz szóból származik, ami azt jelenti, hogy 'felkent' – a héber masiaḥ megfelelője, amit magyarul messiás-ként ismerünk. Ezt a melléknevet Jézus hívei, vagyis a keresztények adták neki – a 'felkent' akkoriban uralkodóknak kijáró dicsőítő jelző volt. A magyar Jézus Krisztus tehát a görög Iēszousz Khrisztosz 'a felkent Jézus' kifejezés magyar megfelelője. Az érdekes az, hogy a magyar változat megtartja az eredeti görög szórendet. Ennek lehet akár az is az oka, hogy – tévesen – a név részének tekintették az utótagot, és a latin nevek szórendjét követték.