Kertész Imre az Egyesült Államokban megjelenő The Paris Review című irodalmi folyóirat legújabb számában nyilatkozott. „Olyan valaki vagyok, aki mindezt túlélte, látta Gorgó fejét és mégis megőrzött annyi erőt magában, hogy befejezze a munkát, amely az emberekhez szól olyan nyelven, amely humánus” – nyilatkozott munkásságáról az Auschwitzot megjár Nobel-díjas író. „Az irodalom célja az, hogy az emberek műveltekké váljanak, hogy szórakozzanak, ezért nem kérhetjük őket arra, hogy szörnyű látomásokkal foglalkozzanak. Olyan művet hoztam létre, amely ábrázolja a holokausztot, mint olyat, anélkül, hogy a borzalmak rút irodalma legyen. Talán arcátlan vagyok, de úgy érzem: munkám ritka tulajdonsága, hogy a történelem emberi arcát próbáltam ábrázolni, olyan könyvet akartam írni, amelyet az emberek el is akarnak olvasni” – mondta.

Luisa Zielinski a 14 oldalas, két részletben felvett interjú bevezetőjében köszönetet mondott a Parkinson-kór végső szakaszába ért írónak, aki már sem klaviatúra segítségével, sem kézzel nem képes gondolatait papírra vetni, és feleségének, hogy a nehéz körülmények közepette is fogadták őt otthonukban. „Az írás megváltoztatta az életemet. Ennek egzisztenciális dimenziója (is) van, és ez minden író esetében így van. Minden művésznél eljön az ébredés pillanata, amely megragadja, függetlenül attól, hogy festő-e vagy író. A változás az életemben nem szakmai volt – ez a mély ráébredés pillanata volt” – mondta Kertész arról szólva, hogy 24 éves korában érezte meg először: íróvá vált. Szavai szerint hosszú időbe telt számára, hogy elsajátítsa az írásnak még az alapjait is. Eleinte nem tudott mit kezdeni az Auschwitzban eltöltött egy év tapasztalataival. „Mert ez a tapasztalat nem jelentett irodalmi ébredést, nem adott alkalmat a szakmai és művészi önelemzésre. Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit akarok és ezt kitalálni, küzdelem volt” – mondta.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kertész hangoztatta, hogy a Sortalanság megírásának 13 esztendeje idején, „a kommunista évek elnyomó légköre azt jelentette, hogy el kellett titkolnom, mire készülök. Nem volt koncepcióm azzal kapcsolatban, hogy mit készülök elmondani, de az első kihívásom az volt, hogy létrehozzak egy nyelvezetet, egy formát és végül egy témát. Meg akartam vizsgálni a totalitárius rendszeren belüli sajátos létformát és élettapasztalatot. Egyáltalán nem volt világos számomra, hogy stilisztikai szempontból hogyan fogom ezt megoldani” – fogalmazott az író.

„Azért találtam ki egy fiút, mert egy diktatúrában mindenkit a tudatlanság és a tehetetlenség gyerekszerű állapotában tartanak” – magyarázta Kertész, kitérve arra, hogy ehhez nemcsak a különleges stílust és formát kellett megalkotnia, de különleges figyelmet kellet fordítania az ideiglenességre is. „Egy olyan világban voltam felfüggesztve, amely idegen volt a számomra, amelybe az ember minden nap a megkönnyebbülés reménye nélkül tér vissza. Ez igaz volt a sztálinista Magyarországra, de még inkább a nemzeti szocializmus idején” – tért ki tágabb értelemben az általa megtapasztaltakra az író. „A náci rendszer mindent elnyelt. Olyan hatékonyan működött, hogy a legtöbb embernek még esélye sem volt arra, hogy megértse az általa megélt eseményeket” – hangoztatta.

Kertész elmondta, hogy számára három irodalmi korszak létezik. Az első szakasz a holokausztot előzte meg, amely nehéz volt ugyan, de át lehetet vergődni rajta valahogy. A második a Primo Levi és hasonló írók által leírt „in medias res” volt. Az alkotók úgy írták le a történéseket, hogy ami történt, az az őrületbe kergette az embert – legalábbis minden embert, aki ragaszkodott a régi értékekhez. „Igyekeztek ellenállni, amennyire csak tudtak, de ez nyomot hagyott életük hátralevő részén” – mondta.

A harmadik szakasz irodalmi művei a nemzeti szocializmus után a régi értékek elvesztését tanulmányozzák. Kertész ennek a korszaknak az írói közül Jean Améryt és Tadeusz Borowskit emelte ki. „A tét az volt, hogy új értékeket teremtsenek ebből a mérhetetlen szenvedésből, de ezeknek az íróknak a többsége belepusztult a próbálkozásba” – mondta.

Kertész munkásságát e radikális hagyomány részének tekinti. „Igen, annak tekintem csak nem tudom, hogy a munkásságom, avagy a betegségem végez-e velem. Nos, legalábbis megpróbáltam olyan messzire eljutni, amennyire csak tudok. Nyilvánvalóan nem haltam még bele abba a kísérletbe, hogy megbékéljek a történelemmel és valójában úgy tűnik, hogy ehelyett egy polgári betegségben fogok meghalni – hamarosan belehalok a nagyon is polgári Parkinsonba.”

A kérdésre, hogy az írás jelentette-e a túlélést a számára, az író így válaszolt: „Képes voltam az életemet arra használni, hogy azt tanulmányozzam, hogyan tudja valaki túlélni a totalitarizmus egy különlegesen kegyetlen válfaját. Nem akartam öngyilkosságot elkövetni, mint ahogy nem akartam íróvá válni sem – legalábbis eleinte. Ezt sokáig elutasítottam, de aztán rájöttem hogy írnom kellene a tanú meglepődéséről és rémületéről – ez az amit tenni fogtok velünk. Hogyan élhetünk át valami ehhez foghatót, úgy, hogy meg is értsük?”

„A tapasztalatom volt az az ár, amit megfizettem azért, hogy bekerültem az irodalomba” – jelentette ki Kertész Imre a The Paris Reviewnak adott interjújában.