Korábban már olvashattunk arról, hogy a bűnök hetes rendszerének általunk ismert jelenlegi formáját Nagy Szent Gergely (kb. 540–604) fogalmazta meg. A torkosság bűnét szemügyre véve arra is láthattunk példát, hogy az egyes főbűnök és e bűnök elkövetőinek megítélése még az egyházatyák szemében sem egységes. Az alábbiakban minden főbűnök talán leginkább képlékeny elemével, a restséggel kapcsolatban vizsgálódunk.

A restség Bosch ábrázolásában
(Forrás: Wikimedia Commons)

Már a Bibliában is...

Napjainkban hajlamosak vagyunk egyszerűen semmittevésként, lustaságként értelmezni a restséget; ez az értelmezés azonban nem feltétlenül kizárólagos és igaz az elmúlt kétezer évben. Az Újszövetség egyik írásában, nevezetesen Jakab levelében szerepel az alábbi sor a restség bűnével kapcsolatban:

„Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jakab 4, 17)

Ennek alapján nyugodtan gondolhatnánk, hogy a jóra való restség bűnével kapcsolatban nincs helye további vitának: már maga a Biblia is bűnnek minősíti; a kérdés lezárva. De miben is áll a restség? E kérdés foglalkoztatta már a korai egyházi szerzőket is.

Johannes Cassianus (kb. 360–435) a keleti szerzetesek szabályaival foglalkozó írásában még nyolc főbűnt határoz meg, ezek a mértéktelenség, tisztátalanság, kapzsiság, harag, szomorúság, lanyhaság, hiú dicsőség és a kevélység. Ami a restséget illeti, ez Cassianusnál még két külön bűn formájában jelenik meg: a szomorúságban (tristitia) és a lanyhaságban (acedia). Cassianus szerint a szomorúságot a neheztelés, kishitűség, keserűség és elkeseredés, a lanyhaságot pedig a henyeség, lustaság, alkalmatlankodás, semmittevés, nyugtalanság, az ész elkalandozása, az ész és a test együttes elkalandozása, hely- és témaváltoztatás, bőbeszédűség és kíváncsiság jellemzi.

A búza és konkoly példázata; a restség ábrázolása Abraham Bloemaert festményén
(Forrás: Wikimedia Commons)

Cassianus kortársa, Ankürai Nilus így jellemzi a koncentrációra képtelen, az acedia bűnébe esett szerzetest:

„Ha olvas, nyugtalanul abbahagyja, aztán egy perccel később álomba zuhan; kezével az arcát dörzsöli, széttárja az ujjait, és tekintetét a könyvről a falra veti. Újra nekikezd a könyvnek, pár sort halad, ismételgetve minden egyes szó végét; és eközben feje haszontalan számításokkal telik meg, az oldalakat és a füzetek lapjait számolgatja.” (Benvenuto, 11. oldal)

A lelki eredetű szomorúság és a fizikai eredetű lanyhaság bűne közül azonban, úgy tűnik, a lelki elem a fontosabb a későbbiek során: a szomorúság ugyanis egyfajta elégedetlenséget, lázadást fejez ki az isteni renddel szemben. Hiszen ha valaki szomorú, rosszkedvű, ha hiányzik belőle a lelkesedés és a jókedv, ha eluralkodik rajta az unalom, automatikusan hajlamossá válik a semmittevésre. Az unatkozó, semmittevő ember pedig az ördög szolgája. A szomorúság így afféle nulladik bűnné, minden bűn egyfajta melegágyává válik.

Acedia (lanyhaság), az egykori főbűn – mozaikon ábrázolva
(Forrás: Wikimedia Commons / Rartat)

Nyolcból hét

Nagy Szent Gergely, akinek végső soron a főbűnök mai hetes rendszerét köszönhetjük, talán éppen a fenti megfontolások miatt éppen az acedia, a lanyhaság bűnét veszi ki Cassianus nyolcas listájáról, megtartva a tristitia, a szomorúság bűnét. Már maga Cassianus is rokonítja a szomorúságot és a lanyhaságot, így nem meglepő, hogy Nagy Szent Gergelyt követően a bűnök hetes rendszeréről író keresztény szerzőknél a restség és szomorúság afféle szinonimává válnak: egyazon bűn két eltérő (testi és lelki) oldalává. Nem pusztán arról van szó tehát, hogy az acedia többé nem bűn: sokkal inkább arról, hogy feloldódik a tristitia tágabb, mélyebb fogalmában. Hrabanus (vagy Rabanus) Maurus (kb. 780–856) a rest ember jellemzése kapcsán mind a testi, mind a lelki gyengeségre kitér:

„Részegséggel töltött éjszaka után kel fel reggel az ágyból, semmi hasznos tevékenységhez sem fog, nem megy templomba imádkozni, nem siet Isten igéjét meghallgatni, nem törődik a jótékonykodással, a betegek látogatásával, vagy hogy vigaszt nyújtson azoknak, kiket igazságtalanság ért, hanem inkább vadászni jár, vagy otthon marad, és veszekedést vagy viszályt szít, kockajátékot játszik, történetekkel vagy léha játékokkal szórakozik, míg csak el nem készül az ebéd, melyet a dolgos szolgák készítenek számára.” (Casagrande – Vecchia, 139-140. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Dante (1265–1321) a maga részéről Isteni színjáték című művében, a kor hagyományos felfogását követve a Pokolban és a Purgatóriumban is találkozik a restség bűnébe esett lelkekkel. A Pokol ötödik körében Dante sajátos módon a haragosok (indulatosok) társaságában, a Styx tavat formáló vizébe és sarába helyezi a resteket, kik így szólnak a fekete sárból:

Zordon volt a lelkünk
az édes légben, vidám napsugárban,
mert belül méla ködöket cipeltünk:
mélázhatunk most a fekete sárban.

Dante és a haragosokkal a Pokol ötödik körében együtt szenvedő restek
(Forrás: Wikimedia Commons / Priamo della Quercia)

Úgy tűnik, a Pokolban büntetésüket töltő restek annak köszönhetően kerültek ide, hogy lelkükben „méla ködöket” cipeltek, ily módon a tristitia, a szomorúság bűnét követték el. Ehhez képest a restség fizikai oldalát, az acedia, a lanyhaság bűnét elkövető lelkekkel Dante a Purgatórium negyedik körében találkozik. Ezek a lelkek egykori tétlenségük miatt itt azzal vezekelnek, hogy szünet nélkül rohanni kénytelenek:

„Tüstént elértek, oly igen futának,
nyomunkba hágva csapatuk tömegje,
ketten elül – szavukba’ sírt a bánat:
’Mária késés nélkül ment a hegyre!
és Caesar Ilerdáért odahagyta
Marseillet, s Hispániára tört sietve.’
’Hamar, hamar, hogy üdvünk pillanatja
közönytől el ne vesszen! A kegyelmet
hő vágy esőzze!’ – másik ezt riadja.
’Ó, lelkek, kikben ily nagy lángra gerjed
a buzgalom, tán váltságúl, hogy hajdan
éltetek ott túl lanyhaságban ernyedt,
ez itt, ki él még (nem hazudik ajkam)
fölmenni vágyik első napsütésre:
mondjátok hát, hol van nyilás a falban.’

A Dante által ábrázolt világképben ezek szerint a restség két oldala, a bűn lelki és a testi vonatkozása eltérő megítélés alá esik: a szomorúság súlyosabban büntetendő, mint a lanyhaság.

A restség Brueghel ábrázolásában
(Forrás: Wikimedia Commons)

A szekuláris bűn

Cassianusnál, Ankürai Nilusnál vagy éppen Nagy Szent Gergelynél is a szomorúság és lanyhaság közül előbbi volt a fontosabb. Az is megállapítható, hogy a kereszténység korai időszakában e bűn – lelkisége folytán – afféle tipikusan szerzetesi bűn volt, az évszázadok múlásával azonban teljes polgárjogot nyert: a restség egyre inkább szekularizálódott.

A kolostorok falain kívülre került restség ismét csak kétirányú fejlődésen megy keresztül: a restség leginkább hétköznapi értelmében így a lustaság, a tétlenség, a semmittevés szinonimájává válik a bűn fizikai oldaláról, a restség lelki oldala pedig teljesen átalakulni látszik valami teljesen újjá. Ezt utóbbira utal Francesco Petrarca (1304-1374), itáliai humanista költő alábbi írása:

„Ez a kór [a restség] [...] annyira elhatalmasodott rajtam, hogy éjjel-nappal folyamatosan kínzott. Ebben az időszakban úgy láttam, hogy nincs fény, nincs élet, csupán pokolbéli sötétség és keserves halál létezik. És (amit a gyötrelmek végső pontjának nevezhetnénk) valami sötét gyönyörűséggel olyannyira örömemet leltem a könnyekben és a fájdalomban, hogy nem is akartam megszabadulni tőlük.” (Casagrande – Vecchia, 146. oldal)

Különösen érdekes az idézet utolsó néhány gondolata: ahogy korábban a szomorúság Cassianusnál és Ankürai Nilusnál a szerzetesek egyfajta kiváltsága volt, Petrarcával „értelmiségi betegséggé, fertőzött lélekké, a szellem kórjává, melankóliává vált”, megszűnt a szó hagyományos értelmében vett bűnnek lenni – ahogy azt A hét főbűn. A bűnök középkori története című kötetben olvashatjuk. Azoknak pedig, akik arra kíváncsiak, hogyan alakul a restség lelki oldalának, a szomorúságnak, búskomorságnak, melankóliának középkor utáni sorsa, ajánljuk Sergio Benvenuto: Jóra való restség. A közönyösség szenvedélye című kötetét.

Források

Sergio Benvenuto: Jóra való restség. A közönyösség szenvedélye. Typotex, Budapest, 2011

Carla Casagrande – Silvana Vecchio: A hét főbűn. A bűnök középkori története. Európa, Budapest, 2011

Dante: Isteni színjáték. Révai, Budapest, 1942