„Pedig a finnek mindig annyira normálisak voltak” – adott hangot megdöbbenésének Adamikné Jászó Anna, amikor azzal a hírrel szembesítették, hogy Finnországban ezután csak gépírást fognak tanítani, kézírást nem. A Népszabadság Online terjedelmes cikkben járja körül a témát. Környezetünkben végzett, nem reprezentatív felmérésünk szerint a Családháló nevű portált senki nem ismeri.  Értesülései forrásaként a Családháló nevű, nem túl ismert honlapot jelöli meg – azonban nem linkeli a forrást. Némi guglizással azonban már meg lehet találni: a Családháló több mint egy hónappal korábban megjelent cikke a Helsinki Timesra hivatkozik, természetesen ismét link nélkül.

Megtalálhatjuk a hivatkozott cikket is, mely 10 nappal korábban jelent meg. Persze megint nem elsődleges forrás, hanem a Savon Sanomat egy cikkének összefoglalója. Linket itt sem találunk, de ez esetben legalább ez annyival mentegethető, hogy az oldal olyanok számára közöl finn híreket, akik nem tudnak finnül – ezért félig-meddig menthető, ha nem linkelnek finn nyelvű forrást. Mindenesetre minimális ügyességgel megtalálható ez is. A cikk november 18-án jelent meg, alig másfél hónappal azután, hogy arról írtunk: vissza fognak térni a betűk korábban oktatott formáihoz. Hát a finn oktatáspolitikusok is össze-vissza kapkodnak?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nos, semmi ilyesmiről nincs szó. A Savon Sanomat cikkének címe ugyan tényleg azt állítja, hogy a kézírás szűnik meg az iskolákban, a cikkből azonban egyértelmű, hogy nem erről van szó.: „sidottuja kirjaimia eli kaunokirjoitusta ei opetella suomalaiskouluissa enää syksyn 2016 jälkeen” – azaz „folyóírást, azaz szépírást nem tanítanak a finn iskolákban 2016 őszétől”. Sőt az is kiderül, hogy még ez sem teljesen igaz:

Mutta kouluille annetaan asiassa vielä paljon liikkumavaraa: opettajalla on luopa jatkossakin opettaa sidottua kirjoitusta, jos hän itse haluaa.

De az ügyben az iskolák még nagy mozgási szabadságot kapnak: a tanító továbbra is taníthat kötött írást, ha maga szeretne.

A szöveg nem állítja, hogy kizárólag gépírást fognak tanítani, sőt kifejezetten utal a „nyomtatott betűkkel” való kézírás (tekstaaminen, tekstaus) oktatására, és emellett szól a gépelési készségek (näppäintaito) fejlesztéséről.

A finnországban oktatott „nyomtatott kézírás” a finn tanárok honlapján
(Forrás: edu.fi)

A Helsinki Times cikke sem állítja, hogy a kézírás oktatása megszűnne, amiről beszél, az a traditional cursive writing avagy a longhand – mindkettő a folyóírásra vonatkozó terminus. Mindebből következik, hogy a Családháló híre egy félrefordításon alapuló kacsa, melynek a Népszabadság felült. Nem lehet tehát igaz a bevezető mondat sem, miszerint a kézírás oktatásának eltörlése meglepte a nagyvilágot: ez csak azokat lephette meg, akik félrefordított hírekből tájékozódnak.

Kézírás, de nem folyóírás
(Forrás: kaksiyhdenhinnalla.com)

Nem ez az egyetlen pontatlanság a cikkben. A szóképolvasásról ezt olvashatjuk:

1978-ban, amerikai mintára bevezették a szóképes olvasást (komplett szavak jelentését kellett kitalálni)

A szóképolvasásnak természetesen nem az a lényege, hogy valamit „ki kell találni”, pláne nem a jelentésüket. A módszer lényege, hogy a tanuló nem először a betűket olvassa ki, és ezek hangértékéből rakja össze a szavakat, hanem a teljes szót ránézésre tanulja meg felismerni. Ez a módszer az angol esetében jól működik, hiszen ott a szavak tipikusan rövidek, és a betűk igen lazán kapcsolódnak a hangokhoz – ezért célszerű a teljes szó képét is külön megtanulni. Miközben érthető, hogy a szótagolós módszert választják az olvasás tanításához, teljesen érthetetlen a ragaszkodás ahhoz az elvhez, hogy íráskor a tollat a szó végéig nem szabad felemelni. Ennek következménye, hogy ha a gyerek a török, tőrök vagy törők szót szeretné leírni, először kénytelen azt írni, hogy torok, és csak ezután kitenni az ékezeteket. A magyarhoz ez a módszer nem csak azért nem jó, mert a magyar helyesírás viszonylag pontosan jelöli a szó hangzását, hanem azért sem, mert a magyar toldalékokból hosszú szavakat képes építeni, melyeket első pillantásra nehéz megkülönböztetni, érdemesebb szótagonként kifejteni hangértéküket. A jelentésre viszont közvetlenül az angolban sem utalhat az íráskép, hiszen az mindig egy szóra utal, és a szónak lehet (egy vagy több) jelentése.

Arról pedig, hogy a pszichológia után a grafológia „a második legfontosabb emberismereti tudomány” lenne, korábban már bővebben írtunk.