Ha az alapfogalmak áttekintéséért megnézzük a Magyar értelmező kéziszótárt, a következőkre bukkanhatunk. A betű: „Valamely beszédhang írott vagy nyomtatott jele, képe”, az írásjegy a „Beszédhang(ok)nak önálló, egyelemű jele”, az írásjel „Az írásjegyeket kiegészítő, illetve a leírt mondat tagolását, hangsúlyát stb. jelző elem (pl. ékezet, kérdőjel)”, a diakritikus jel pedig „A betű alá, fölé vagy mellé írt, a betű szokásos hangértékét módosító jel.”

Jean Scheijen fotója

A betű tehát 1 hangnak felel meg (ilyen például a „cs” betű, csak ez – szakkifejezéssel – kétjegyű betű, azaz a betűjegy nem azonos sem a betűvel, sem az írásjeggyel, hanem önálló fogalom).

Az írásjegy lehet egyetlen hang is, de lehet (és ez a lényegi különbség) egy egész hangtest is. Gondoljunk például a japán ábécékre, a hiraganára vagy a katakanára – ám nem is kell ilyen messzire mennünk: a meghatározásnak tökéletesen megfelelnek az általunk is használt arab számjegyek, hiszen például a „3” nyilván egy önálló egyelemű jel, azonban a beszédhangoknak egy egész csoportját szimbolizálja, tehát egy írásjegy. Mi, magyarok evvel a szimbólummal az öt beszédhangból álló „három” hangtestet jelöljük, míg például az orosz anyanyelvűek számára a „3” jelnek a három beszédhangból álló „tri” hangtest felel meg. Itt említhető meg az az érdekesség is, hogy a bővített magyar ábécé mai „X” „betűje” a fentiekből következőleg nem is betű, hiszen két hang, a „k” és az „sz” együttesét szimbolizálja, tehát valójában írásjegy.

Kiemelném még azt is, hogy a diakritikus jelek kifejezés helyett talán célszerűbb a diakritikus jelek és technikák megfogalmazást alkalmazni, mert a diakritikus célt, a hangérték-megváltoztatást nem feltétlenül csak kis kiegészítőjelekkel, hanem más módokon, más technikákkal is elérhetjük. A diakritikus jelek idézett szótárbéli leírása amúgy sem teljesen pontos, hiszen a meghatározás szerint azokat a betű alá, fölé vagy mellé kéne írni. Ez valóban áll sok, például latin betűs nyelv diakritikus jelére (é, ő, ü, ö, å, à, â, ã, ä, ñ, ï, ţ, ư, ŗ, ǻ, ǘ stb.), ám sokra nem, mert a diakritikus jel hozzáérhet, illetve bele is épülhet az eredeti betűbe vagy betűjegybe. Jó példa erre a lengyel kemény „L” esete; itt a betű alapformája tehát „L”. A diakritikus módosulat viszont ez: „Ł”. Persze rengeteg hasonló példát találunk még a különféle nyelvek ábécéiből (pl.: Đ, Ħ, Ø, Ģ, Ç, Ǿ – ez utóbbi „O” két diakritikus jellel is meg van áldva – stb.). Ezek alapján a diakritikus jelek definíciója természetesen könnyen pontosítható. Nevezzünk diakritikus jelnek, technikának minden olyan, egy hangnak megfelelő betűjegyet érintő alaktani változtatást, kiegészítést, amely az eredeti betű hangértékét módosítja, megváltoztatja.

Az íráselemek használata azonban még tartogat számunkra meglepetéseket! A magyarban – amely egy lényegileg fonetikusan író nyelv- és írásrendszer – viszonylag könnyűnek tűnik a helyzet. A „k” az valóban „k”, az „e” valóban „e”, kiejtéskor is. De már az angolnál elbizonytalanodom, ha eszembe jut, hogy a „few” betűjegyhármas ejtése. Nos, itt egy „few” alakú, grafikus objektumot láthatunk, amelynek (megközelítőleg) a „fjú” hangtest felel meg. Az idézett meghatározások alapján kijelenthetjük: mivel itt beszédhangok egy egész csoportját jelenítjük meg („f”+”j”+”ú”), mégpedig három betűjeggyel („f”, az „e” és „w”), ezért az angol „few” írott objektumot egy „három betűjegyes írásjegynek” kell tekintenünk! (Három betűjegyből áll, ez világos, ám nem háromjegyű betű, hiszen nem egy hang felel meg neki, hanem egy egész hangtest, tehát csak írásjegynek nevezhetjük a meghatározások alapján... Ugye, elég zavaros?)

És most következzenek a számomra leginkább zavarba ejtő furcsaságok. Adott esetben a diakritikus jelek és a betűjegyek bizarrul hasonlóan viselkednek! A diakritikus jelek – mint láttuk – valamilyen módon az alapbetűjegyhez kapcsolódva megváltoztatják annak hangértékét. De hát éppen ezt teszi például a „T”-vel az „Y” is, amikor szépen – afféle diakritikus jel módjára – melléillesztjük a „T” betűnkhöz, „TY” hangot formálva belőle. Hasonlóan így lesz a „G”-ből „GY” vagy az „N”-ből „NY”. Ez utóbbi, speciális példákban az „Y” sokkal inkább egy szabályos, betű után írt diakritikus jelként működik, semmint betűjegyként, s még kevésbé betűként, amely egy beszélt hang írott vagy nyomtatott jele lenne. Lényeges leszögezni, hogy az „Y”-t gyakran (mégpedig nagyon gyakran!) használjuk ilyen diakritikus módon (NY, GY, TY, LY), s csak igen ritkán, például archaikusan írott családnevek végén tekintünk rá betűként is, „I”-nek ejtve. (Most tekintsünk el az idegen személy-, cég- vagy földrajzi nevektől, illetve a magyarba idegenes írással belopódzott néhány szótól, mint például a „city”, amely szó még a Magyar helyesírási szótárban is ezzel az idegen írásformával szerepel...)

Ám a mi, már említett „cs” betűnk sem olyan egyszerű eset. A szótári betűmeghatározásnak persze megfelel, mivel egy beszédhang, a „cs” hang jele, képe, ám valahogy mégis furcsa, hogy egyúttal két önálló beszédhangnak megfelelő (tehát betűnek is nevezhető) betűjegyből, a „c”-ből és az „s”-ből kombináltuk össze. (A „cs” zöngés párját, a „dzs”-t már nem is merem említeni...) Ebből a szemszögből vizsgálódva s a meghatározásokat figyelembe véve, logikusan végiggondolva a dolgot a következőket mondhatjuk. Például az „s” betűjegy (amely egyúttal természetesen betű is az „s” hangot reprezentálva) egyúttal diakritikus jelként is értelmezhető: a definíciónak megfelelően a „c” betű mellé (nevezetesen az „y”-hoz hasonlóan utána) írva megváltoztatja annak hangértékét. Így lesz a „c”-ből „cs” hang. Ráadásul mindezt fordítva is levezethetjük: a „c” mint alkalmi diakritikus jel az „s” betű elé illesztve megváltoztatja annak hangértékét: így lesz az „s” hangból „cs”. Ezekre a logikus, de mégis különös megállapításokra mindenképpen érdemes fölfigyelnünk! Jusson eszünkbe például az orosz keményjel, a Ь: ez nyilvánvalóan diakritikus jel, amely módosítja az előtte álló betű hangértékét, ám önállóan soha semmilyen hangot nem jelöl, sohasem tölt be betűfunkciót, szemben a magyar kétjegyű betűk példaként fölhozott eseteivel.

Úgy gondolom, a fentebbi jelenségek nagyon szép példái anyanyelvünk, ábécénk különlegességének, egyediségének, és egyúttal módot teremtenek az emberiség egyik legnagyszerűbb alkotásának, az írásnak, a betűvetésnek kicsit tudatosabb megértésére és csodálatára.