Előző cikkünk végén beszéltünk a delawarok törzsfőnökéről, aki egy William Penn nevű nagybirtokosnak – barátsága jeléül – egy kagylófüzér-írásos - úgynevezett vampumokból összeállított – övet, azaz vampunövet ajándékozott. Az emberi alakokat is formázó „barátsági öv” kapcsán óhatatlanul fölvetődött az írás és a képírások, illetve a barlangrajzok összefüggésének a kérdése. Érthető, hiszen ez a bonyolult szerkezetű barátsági „levél” ismét visszamutat a valósághű ábrázolások alapvető jelentőségére. Akkor azzal zártuk az íráselődök históriáját, hogy a barlangrajzok hatására sok tudós gondolta úgy, hogy az írás születésének megértéséhez e tökéletes szépségű műalkotások a vizsgálata jelentheti a kiindulópontot. Valójában nem tudjuk, hogy ezek az ősi rajzok pontosan miféle célt is szolgálhattak, de épp ezért érdemes egy kicsit külön is foglalkoznunk velük.

Falfestmény a lascaux-i barlangból
(Forrás: Wikimedia)

Látva a sokféle, teljesen más technikákat alkalmazva létrejött „adatrögzítési” módot, megalapozott lehet a gyanú, hogy e barlangrajzoknak valóban nincs közük az írás születéséhez. Ám nem ilyen egyszerű a dolog. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a barlangi ábrázolások és az első, az írás kialakulásának irányába kimutathatóbban vezető, egyszerűbb rajzok sokáig egymás mellett is éltek.

A barlangrajzok évezredei

Az első barlangi festmények felfedezése egy spanyol márkihoz, Marcelino de Sautuolához – pontosabban a márki kislányához, Mariához (1879) – köthető. Az óriási jelentőségű felfedezés története már magában is egy kedves-megrendítő történet.

A műkedvelő régész egy általa már sokszor látogatott barlang előcsarnokában folytatta ásatásait. Kislánya, aki egymagában unatkozott, felfedezőútra indult a barlang belseje felé. Hamarosan hangos „toros, toros, toros!” („bikák, bikák, bikák!”) kiáltásokkal futott vissza a márkihoz, és a szűk folyosókon maga után vonszolta a meglepett édesapát. Don Sautoula márki négykézláb mászott lánya után az alacsony barlangi járatban, melynek a végén ő is megpillanthatta a barlangüreg csodáját: a mennyezetet élénk színekben pompázó bölények, lovak, vaddisznók, szarvasok csodálatos festményei borították. Tehát a barlangba bemerészkedő lányka pillantotta meg először – évezredek után – a kőzetbe karcolt, színezett, valósághű állatrajzokat.

A leggyönyörűbbnek tartott barlangrajzokat jóval később, 1940-ben találták meg a franciaországi lascaux-i barlangban. A falakon feketével, vörössel, sárgával színezett állatábrázolásokat (szarvasokat, bölényeket, lovakat) lehet megcsodálni. Nem véletlen, hogy a lascaux-i barlangot az „ősember sixtusi kápolnája”-ként szokták emlegetni. Érdemes belegondolni milyen félelmetes alkotóerőről tanúskodik az, hogy a barlangi festmények megalkotásakor a minél élethűbb ábrázolás érdekében magának a barlangfalnak az egyenetlenségeit, domborzati tulajdonságait is felhasználva helyezték el, komponálták meg a figurákat!

A képek kialakításához a falfelület egyenetlenségeit is kihasználták
(Forrás: Wikimedia )

Fontos megemlíteni, hogy a különböző évszámokkal, a „dátumozással” nagyon csínján kell bánnunk. A korszakmegnevezés – paleolitikum, mezolitikum, neolitikum – alapvetően a régészeti leletek, azaz szakszóval az anyagi-tárgyi kultúra alapján történik. Azonban gyakran az a helyzet, hogy más-más földrajzi helyeken akár évezredes eltérésekkel jelenik meg egy-egy adott színvonalú tárgyi-anyagi kultúra.

A paleolitikum vége felé (ez az őskőkorszak végét jelenti, tehát úgy 25-20 ezer éve volt) megszületett rajzokra-képekre éppen a hihetetlen valóságszerűség a jellemző, s nem a betűvé, írásjeggyé egyszerűsödés. Azonban később, már az átmeneti kőkor (mezolitikum; ez hozzávetőlegesen az i.e. 12 000-től az i.e. 6000-ig terjedő időszakot jelenti) sziklaképein, egy egészen új dolgot is megfigyelhetünk.

A kialakuló jelentős újdonság az, hogy a már korábbról is ismert, vörössel-okkerrel kidolgozott gyönyörű festmények mellett megjelennek az egyre egyszerűsítettebb, stilizáltabb, az állatokat nemcsak statikusan, hanem a mozgásukban is ábrázoló rajzok. Ezek olykor annyira csak a lényegre szorítkozó ábrázolások, hogy már-már csak néhány könnyed vonással utalnak egy állatra vagy tárgyra. Ezt, a képes ábrázolástól való eltávolodást már valóban az írás, nevezetesen a képírás születésének első jeleiként értelmezhetjük.

Az igazi képírás (piktográfia) tehát valószínűleg tényleg nem származtatható közvetlenül az ősi, inkább művészi alkotásokból, hanem azok mellett megjelenve, azokkal sokáig együtt élve kezdett kibontakozni.

A legősibb pecsétek?

Az előbbiek után foglalkozzunk most az elvontabb, igénytelenebb, csupán pár vonalból álló, esetleg kifejezetten csak geometrikus szimbólumokkal. Feltehetőleg inkább ez lesz az írás kialakulásának titkaihoz vezető út. Emlékezzünk a billogokra: ezek olyan jelek voltak, amelyek egy-egy személyt, családot reprezentáltak. Alapvetően állatok megjelölésére használták őket, de említettük, hogy e jelek olykor rováspálcán is megjelenhettek. A következő „találmány” haszna viszont pont az, hogy egy adott jelet (utaljon is az bármire) sokféle felszínre, tárgyra, akár agyagba nyomva, azt később kiszárítva vagy égetve is lehet használni. Ezek az úgynevezett tamgák.

Szarmata tamgák

Tamgának nevezzük azokat az egyszerű, absztrakt ábrákat, amelyeket valamiféle pecséttel vagy hasonló eszközzel készítettek az altaji és eurázsiai nomád népek, illetve az általuk kulturálisan befolyásolt hunok, mongolok, szkíták, szarmaták, bolgárok s az összes török nép, köztük a kazárok és az ujgurok. Ahogy ezek a népek különböző rokonságú, eredetű, nemzetiségű és eltérő hitű csoportokká, közösségekké fejlődtek, úgy a tamgák egyre inkább a családok, a klánok jeleiként éltek. Még később – a gazdaság fejlődésével – az egyes speciális területen dolgozók közösségei is saját, tamgaszerű szimbólumokat, tulajdonjeleket kezdtek használni.

A különféle közösségek szétválásakor az eredeti közös jelek származéktamgái is egyre inkább eltértek egymástól: díszesedtek vagy egyszerűsödtek, sőt, egymással is kombinálódhattak. Például, ha két csoport (a maga két különböző tamgájával) összeállt, gyakran valamiféle új, ugyanakkor közös és a múltat is őrző jelet akartak használni. Ezeknek az ábráknak az elemzése valóságos aranybánya egy történeti összefüggéseket kutató régész számára. Nem csoda, hiszen a tamgák nem csupán birtokjelek, billogok voltak, hanem óhatatlanul leszármazási viszonyokra, a közösségek kapcsolataira, csoportok elágazásaira stb. is utaltak.

Sokan még azt is feltételezik, hogy az egyszerűbb-bonyolultabb tamgák a kelet-európai, elsősorban a lengyel heraldikában (címertanban), a címerek geometrikus elemeiben is megjelentek, s ott máig föllelhetőek. (Mások viszont ezt a gondolatot csak a lengyel nemesi hagyományok romantikus túlburjánzásának tartják. A vita persze folyik…) A tamga szó egyébként mind a mai napig használatos Egyiptomban, ahol egyfelől egy illetékbélyeg-szerűséget jelent, ami az autókhoz és a jogosítványokhoz használnak, illetve egy másik formája a nemesfémek valódiságát szavatolja – akár az anyagba beleütve. A szó egy alakváltozata (damga) pedig például a török nyelvben található meg, "bélyeg" jelentéssel.

Cikksorozatunk következő részében továbbkalandozunk, és eljutunk a valódi írás megjelenéséig.