Cikkünk a Typotex Kiadóval folytatott együttműködés kapcsán született.

Ez a harc sem a végső

Gágyor Péter

„Ateista vagy? Nem. Jóllehet az Isten létezése mellett szóló érvek engem nem győznek meg, de Isten nemlétezését sem vagyok képes bebizonyítani. Nehéz dolog valaminek a nemlétezését bizonyítani. Bár hallom a teisták örömujjongását az ateizmus bizonyíthatatlansága láttán, de semmi alapjuk nincs erre, ugyanis az ő álláspontjukon kívül még végtelen másik pozíció marad nyitott.”(Flasch)

A 13 fekete macska

Elmélkedhetnénk is azon jelenség felett, hogy a kreacionalista világképet vallók és az evolucionalista elképzelés hívei örökkön elbeszélnek egymás mellett. Inkább mondhatnók: a világ gömbölyű (ha igaz?), az emberiség véleményeinek széles és tarka világa meg amennyire tud, köréje kerekedik. Talán a vitázók is előre sejtik az elválasztó „alapigazságnak”mind a két oldalán hogy érveik falra hányt borsó gyanánt célt (meggyőző hatást) a legritkább esetben érnek el. Pedig a világ (a szellemi vízválasztó mentén) ennél jóval összetettebb, nem válik ketté, feketén fehéren két jól megkülönböztethető világgá. Az emberek, sőt az értelmiségiek (az olvasó közösség/közönség) nagy része is a két véglet, a hit biztonságos holdudvara és a természettudományos átláthatósággal bizonyítható érvek világa között keresi tétovázva, töprengve változó önmagát és helyét. Mert az elvont, elképzelt absztrakciók világa a legsűrűbb erdő bozótja, az érzelmek és az értelem viaskodik a szabad asszociációk bugyraiban és nyoma marad ennek az absztrakt élménygomolyagnak a józan hétköznapi életben, igen, sajnos a fogmosás és a reggeli zuhany után is. Kölcsönösen rabja az anyagi létünknek (testünknek, racionális tevékenységünknek) a szellem és ez fordított értelemben is igaz. (Sorsunk pszichoszomatikus.) Sőt, mivel társas lény az ember, a kiismeretlennek tűnő csoport tudat szerteágazó visszacsatolódásai és a csoport tudatalatti hatásától sem mentes egyenként sem, az egyén szelleme dekódolhatatlanul végtelen. Ennyi volna az objektivitás fonala. Olyannyira nem fejthető fel/meg ez az emberi jelenség, hogy naponta visszahőkölünk még az ismert vagy akár ismeretlen eredetű, nevetséges babonák hatására is. Legyen az például egy fekete macska, amely mondjuk, már tizenharmadszor keresztezi utunkat, pénteken tizenharmadikán. Miért? Hiszen akár mi magunk is bugyutaságnak véljük, ha kell, el is magyarázzuk menten bárkinek, hogy a fekete macskák és a balszerencse (pech) között semmiféle összefüggés nem feltételezhető. És mégis megtorpanunk!

És mégis…

Igen, Kurt Flasch filozófia-történész, egyetemi tanár összegyűjti hosszú akadémikus élete tapasztalatait és 83 évesen az olvasók elé tárja a „beszámolóját és érvelését” arról, hogy ő miért nem keresztény, pedig annak született és jó polgári német katolikus keresztény nevelésben részesült. A könyvében van egy hosszabb életrajzi fejezet, melyben amolyan könnyedebb stílusban emlékezik vissza hitoktatóira, teológus tanárjaira, olykor némi lektűrökbe illő szelíd iróniával. Majd ezután a tárgyra, a keresztényi tudat értelmezésére tér és vehemens cáfolatok hosszú sorát hozza fel a bibliában (ó és újszövetség) található állítások a vallás (-ok) gyakorlatában megdönthetetlen tényekként szereplő (pápai enciklikákban és zsinatokon törvényerőre emelt) dogmákkal szemben. Bőséges lexikális tudását állítja hadrendbe Szent Páltól az ágostoni, tomista értelmezéseken keresztül el egészen Ratzingerig a nyugalomba vonult/kényszeredett XVI. Benedek pápáig, aki német és kortárs lévén, kíméletben nála nem is nagyon részesülhet. Ez az érvelés gyűjtemény végül is hasznos olvasmány, felfogható a vallási viták, változások (fejlődés) történeti kalauzának is, annak ellenére, hogy érezhető benne az életrajzban emlegetett sértődöttség és düh, amikor kamaszkori kérdéseire a lázadó Kurt, aki ifjonti világképe kialakításában a nevelése fékező következményeit, a vallása béklyóit kívánta lazítani, de csak prédikációkat kapott válaszul a szerinte (is) logikus kérdéseire. Tehát lázadozott. Hatalmas érvgyűjteményt tár olvasói elé, egy hosszú élet alatt összegyűjtött jegyzetek, ellenérvek tömegét, hogy végül élete alkonyán egy szerinte korrekt döntést hozhasson: „…lassan és viszonylag gondosan búcsút veszek, szomorúság nélkül, inkább jókedvvel, azzal az érzéssel, hogy valami újat tanultam, és hogy szabad volt saját gondolataimat követnem. Kései fészekelhagyó voltam. Ám a végén ott állt a nyugodt józansággal elnyert eredmény: nem voltam már keresztény.”

Nincs új a Nap alatt

A Neue Zürcher Zeitungban Friedrich Wilhelm Graf alig talál eredeti gondolatot az érvelések között, nem fedez fel ellenérveket, és Flasch ellenvetéseit nem a kereszténység, hanem a dogmák elleni támadásnak értékeli, tehát Flasch tulajdonképpen a nyitott kapukon dörömböl, legalább is a svájci recenzens szerint.

Arno Widman a Frankfurter Rundschauban is úgy értékeli szerzőnk „szorgos és alapos elemzéseit”, hogy bírálataival nem mond semmi újat.

Otto Kahlschleuer a Die Zeitben nem találja meggyőzőnek Flasch érveléseit, mivel a jelen és a régmúlt időkben megfogalmazódott érvek távoli idősíkban értelmezve többnyire félreértésekhez vezetnek/vezethetnek, hiszen mára a szavak értéke és egyben jelentésük is megváltozott.

Johann Hinrich Clausen a Süddeutsche Zeitungban Flasch stílusának a gorombaságát veszi rossznéven, mert véleménye szerint a szerzőnk az egyházat és a vallást egy zsákba kívánja belegyömöszölni. A Flasch eszmefuttatásait záró mondatokban viszont szerinte Flasch már a kortárs teológusok  (Például Christian Lehnert) véleményéhez közelít gondolatmenetével.

Hans Meier a Frankfurter Allgemeine Zeitungban az idős korára agnosztikussá váló Flasch érvelése nem győzi meg, tekintettel a szelektív bibliai megközelítéseiben kerülve minden teológiai megközelítést. Meier szerint már ez maga lehetetlen/feloldhatatlan megközelítés, mert így, általa az elemzés őrült káoszba vész.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A hervadatlan mítoszok

Igen, valóban sajátságos hozzáállás szerzőnk részéről, hogy a bibliai mitologikus eseményeket, melyek eredetileg szóhagyományként őrződtek meg és kerültek bele az ó és újtestamentumokba, olykor úgy kezeli, mint a tegnapi híreket. Némi túlzással az ógörög mitológiát is a tagadás, sőt olykor még nevetség tárgyává is lehetne tenni, de még akár Homérosz (krónikás) eposzi szövegeit is, ha természettudományos alapossággal utána nyomoznánk az akkori valós, vagy vélt eseményeknek.

Egy kiragadott példa: „Összefoglalom, hogy a „megváltást” hogyan nevezik az Újszövetségben: Lutroszisz, apolutroszisz, a luein – „eloldani”, „befizetni” igéből, redemptio, „megváltás”; lutron, premium redemptionis, „jóvátétel”, „váltságdíj”; latin redimere, jelentése: „kiváltani”, egy foglyot kiszabadítani. Mintha egy hatalommal bíró ember jóindulatának visszavásárlásáról volna szó, amennyiben megfizetjük annak árát: valamely úr kegyeinek visszanyerése fizetség ellenében, váltságdíjjal való kártalanítás. Egy másik képzetkör a „jóvátételhez” kapcsolódik, görögül: katallax, latin reconcilatio, „kibékítés”, a katallage „kicserélés”-t jelent, a katalasszein jelentése: „kiegyenlít”; hilaszmosz, latin propitiatio, placatio, Isten haragjának enyhítése, „megbékélés”, Isten jóindulatának visszanyerése; kheirographon, „adóslevél”, mely a Kol 2,12-ben szét lesz tépve; paradidonai, tradere, „átnyújt”, „átenged”. Isten átengedi fiát.

Hasonlóan vonja kétségbe a szűz fogantatást, feltámadást, Mózes könyveit, a hegyi beszédet, a csodákat stb. és nem említi meg a civilizáló mitológiai hatásokat, amelyek által betölthette történelmi szerepét a vallási morál, amik nélkül ma elképzelhetetlen lenne a civilizáció és a műveltség. Kétezer évesnél hosszabb európai történetünk és valószínűleg még a jövőnk is a zsidó, görög, keresztény hagyományokra alapozódott. Ezeknek a hagyományoknak morált teremtő hatása nélkül nem beszélhetnénk Európáról, ahol még az ateisták is, bármennyire önellentmondásnak (abszurd állításnak) tűnik ez a jelenség beletartoznak a kereszténynek (vagy zsidó-kereszténynek) mondott civilizációs és kulturális aurába.ű

A fészek – avagy miért vagyok keresztény?

- jegyzet -

Petrőczi Éva

Kurt Flasch német filozófiatörténész, a középkor szakértője és Szent Ágoston avatott kutatója hívő katolikus családban nevelkedett, s ateistának annak ellenére sem nevezhető, hogy eredetileg Münchenben, 2013-ban, magyarul pedig 2016-ban megjelent könyvének ezt a provokatív címet adta: Miért nem vagyok keresztény? (Typotex Kiadó, Radikális gondolkodók sorozat).

Kurt Flasch
(Forrás: Bücherknecht / Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)

Flasch kritikusan, de nem elfogultan, aprólékosan, de nem ellenségesen vizsgálja a keresztény egyházak életét, helyét, szerepét, a kezdetektől máig. A bochumi Ruhr Egyetemen elhangzott, negyven előadásból álló sorozatban arra keresi a szerző a választ, miért hagyta el ősei felekezetét. Könyve tehát nem csupán egyházfilozófiai munka, hanem egyszersmind lelki önéletrajz is. Fejlődéstörténetnek azért nem nevezhető, mert az egyházi élet tagadhatatlan visszásságai, gyakori merevsége és erőteljes ön-archaizálása nyomán támadt ellenérzései hatására ő a végleges elhatárolódást és kívülmaradást választotta. Hitében tehát nem fejlődött, hanem visszafejlődött. De csak látszólag, mondom én, mert könyvének befejező részében, mintegy a korábbiakat enyhítve, magával ragadóan ír a kereszténység táplálta műalkotásokról, s – ez nekünk, magyaroknak különösen is jól esik – nagyon szépen, értő módon és szeretettel emlékezik meg a két Szent Erzsébet-legendáról. Amiért azonban leginkább hálásak lehetünk neki, mi, kételyeinkkel, megbántottságainkkal, feldolgozatlan fájdalmainkkal is egy-egy felekezeten belül maradók, az könyvének egyik utolsó mondata: „Kései fészekelhagyó voltam.” Flasch, öntudatlanul, vagy talán nagyon is tudatosan fejezi be ezzel az egyértelműen meghökkentő kijelentéssel számvetésnek, önvizsgálatnak és egyházkritikának tekinthető munkáját. Figyeljünk csak, milyen szót használ a felekezeti közegre, a hitéleti közösségekre ez a nyolcvanhatodik évébe lépett tudós: fészek. Igen, sokunk számára ez a kereszténység/keresztyénség egyik legfontosabb tartalma. Egy olyan fészek-élmény, fészek-tudat, amelyben mi, Isten gyakran ragadozók kezére adott madarai, kiszolgáltatott teremtményei oltalomra és megnyugvásra találunk. Úgy, ahogyan a rettegő madárfiókák a szülői fészekben. Még akkor is, ha ez a fészek nem mindig pihe-puha, ha „építőanyagát” gyakran szúrósnak, építőit nem igazán ránk figyelőnek érezzük. Mert még így, érdességeivel együtt is, gyakran megtapasztalhatjuk erejét és védelmét. Ezért vagyunk, Némethontól Magyarországig, s a távolabbi tájakig annyian a világon, akik még mai is inkább a fészekrakást és a fészeklakást választjuk – a fészek elhagyása helyett. Köszönet illeti Kurt Flasch-t, hogy kételyekben és kritikai megjegyzésekben gazdag könyvéből végeredményben mégis igenlést, bizonyosságot kaphattunk. Úgy vélem, ez nem egyéb, mint a „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van.” igehely (Róm. 8,37) ékes megerősítése.

A cikk a Typotex Kiadó és a nyest együttműködésének keretében jelent meg, a könyvet pedig itt lehet online megvásárolni.