A falvak egyharmada jog szerint Bangladeshez tartozik, de indiai területen található, 111 pedig indiai enklávé Bangladesen belül. A két ország kormányai évtizedeken keresztül nem vettek tudomást róluk, nem vállaltak értük semmilyen felelősséget.

Így a falvak a legalapvetőbb infrastruktúrát is nélkülözik, nincsenek útjaik, és nincs bennük áram. A szülőknek okmányokat kell hamisítaniuk, ha valamelyik közeli iskolába akarják küldeni a gyerekeiket. Az ott élők nem szavazhatnak, és mivel nincsenek személyazonosságot igazoló okmányaik, illegális bevándorlókként bármikor őrizetbe vehetik és börtönbe vethetik őket.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Ide születtünk. Már apáink is itt és így éltek. Egyik országnak se kellünk. De a lakóhelyünk itt van. Mit tehetnénk? Hová mehetünk?” – kérdezte Abdul Mutálib, az indiai területe lévő Mádhja Maszáldanga lakója a The New York Times riportjában.

Most, évtizedekig tartó bizonytalanság után a probléma végre talán megoldódik. Amikor Manmohán Szingh indiai miniszterelnök szeptemberben Bangladesben járt, kollégájával, Sejk Haszina Vazed bangladesi kormányfővel aláírt egy megállapodást, amely lehetővé teszi, hogy az enklávék beleolvadjanak az őket körülvevő országba. Az egyezmény értelmében 37 334 Bangladesben élő indiai válik bangladesivé, ha akarja, a határ másik oldalán pedig 14 215 bangladesiből lesz indiai állampolgár. Aki úgy dönt, hogy nem változtat nemzeti hovatartozásán, az átköltözhet országába, de a helyi tisztségviselők szerint komoly népességmozgásra nem kell számítani.

Az enklávék lakói óvatos optimizmussal várják állampolgárságuk rendezését, amelyre már korábban is történtek kísérletek.

Szögesdrótkerítés

India határai a világ legvitatottabb határvonalai közé számítanak, Pakisztánnal és Kínával már háborút is kellett vívnia miattuk, nem is egy alkalommal.

A bangladesi-indiai határ igen szembetűnő: szögesdrót tekercsekkel lezárt kerítés választja el egymásból a két oldalán élőket. Erősen felfegyverzett határőrök járőröznek a határ mentén, hogy visszatartsák az illegális határátlépőket, és emberi jogi csoportok állítják, hogy az indiai biztonsági erők már több száz bangladesit megöltek. Az enklávékat viharvert, egy méternél valamivel magasabb kőoszlopok jelzik, amelyek rendszertelenül, gyakran a legalkalmatlanabb helyeken – egy paraszt földjén, egy hátsó udvaron, egy ösvényen – bukkannak fel.

Az indiai-bangladesi határ exklávéi...

A helyi legenda szerint a rendszertelenül elhelyezkedő enklávék a Kúcs Behár-i maharádzsa és a rangpúri terület élére állított katonai vezető, a faujdar közti elhúzódó sakkjátszma eredménye, amelyben a vesztes falvakkal törlesztett. Az igazság ennél prózaibb: az enklávék a Kúcs Behar-i maharádzsa és a mogul uralkodók 18. századi békeszerződéseinek következményei.

Amikor a brit gyarmai uralom alatt álló India két részre szakadt, a rangpúri körzet Pakisztánhoz került. Kúcs Behár, akárcsak más maharádzsák uralma alatt álló területek, nem tartozott Brit-Indiához, de 1949-ben csatlakozott a függetlenné vált országhoz, és Nyugat-Bengál állam része lett.

Emberek vagyunk vagy állatok?

A falvak helyzetének megoldására először 1954-ben tettek – sikertelen – kísérletet, amikor Banglades még Pakisztán része volt. 1974-ben Indira Gandhi és Mudzsibur Ráhman sejk bangladesi kormányfő újból nekiveselkedtek a probléma megoldásának, de Ráhmant megölték, mielőtt a megállapodás megszületett volna, és a Pakisztán-barát új bangladesi kormányzat nem folytatta a tárgyalásokat. Naraszimha Rao indiai és Haled Zia bangladesi miniszterelnök 1992-es újabb próbálkozása szintén nem hozott eredményt.

Most azonban több ok van a derűlátásra, mint eddig. Banglades stabilabb és virágzóbb, mint eddig bármikor, és gazdasága évente mintegy 6 százalékkal növekszik. Az indiai kormány is azon igyekszik, hogy – nem utolsósorban a több szomszédhoz fűződő kapcsolatok megromlása miatt – javítsa a viszonyát Bangladessel.

Mohammed Názir Husszain, aki az enklávéként Indiába ékelődő Nalgrámban lakik, bízik benne, hogy állampolgárságát hamarosan rendezik. A föld, amelyet megművel, nemzedékek óta a családjáé, és ő indiainak tekinti magát, bár maga a falu hivatalosan Banglades része. A testvére, akinek a háza pár száz méterre az övétől van, Indiában él, bár a földjének a fele Bangladesben fekszik. Még a Husszain rizsföldje melletti kis tó is fel van osztva a két ország között.

Huszain öccsének, Mánik Miának indiai személyi igazolványa van, mert be tudott jelentkezni egy indiai faluban élő rokonához. A többi nalgrámi család ugyanígy megosztott. „Ha Indiában volnánk, össze lennénk kötve az országúttal, lenne iskolánk, egészségügyi létesítményünk, áramunk. De most egyik sincs. Időnként azon gondolkodom, hogy emberek vagyunk-e egyáltalán vagy állatok?” – méltatlankodott Mánik Mia az amerikai lapban.

Hontalanok

Egy biztos: nem úgy bánnak velük, mintha indiaiak lennének. 2006-ban négy Mádhja Maszáldanga-i férfit vád alá helyeztek a bevándorlási szabályok megsértése miatt.

Pedig csak az észak-indiai Dehradun városba akartak utazni, hogy az építőiparban dolgozzanak. A rendőrök azonban feltartóztatták őket egy szomszédos városban. Mivel nem voltak személyi okmányaik, őrizetbe vették, és végül kétévi börtönre ítélték őket.

A büntetés letöltése után sem szabadultak azonban rögtön – a rendőrség arra hivatkozott, hogy a személyi okmányaikat várja Bangladesből. Csak miután a helybeliek tiltakoztak, nyerték vissza a szabadságukat.

Az egyikük, Mohánned Amir Husszain állítja, hogy Mádhja Maszáldangában született, de nem tudja mivel bizonyítani. A kérdésre, hogy milyen nemzetiségű, gondolkodás nélkül azt felelte, hogy indiai.

Diptiman Szengupta helyi aktivista, aki megpróbált segíteni az enklávélakóknak az iratok beszerzésében, hangsúlyozza, hogy valakinek csak felelősséget kell vállalnia értük.

„India azt állítja magáról, hogy a világ legnagyobb demokráciája. Banglades szintén demokrácia. És mégis, ezek az emberek hontalanok” – festette le az enklávékban élők helyzetét.