A televíziózás magyarországi térhódítása miatt természetesen egy időre ő is a képernyő bűvkörébe került, de a véletlen úgy hozta, hogy munkahelyén, a szolnoki művelődési központban egy korszerű adiovizuális stúdió létrehozásával bízták meg. Ennek felszereléséhez tartozott két korszerű Kodak Carousel körtáras diavetítő, amelynek sokoldalúsága, addig elképzelhetetlenek hitt fényereje, képminősége valósággal lenyűgözte. A Kodakokhoz gépészmérnök ismerőse segítségével fabrikált egy, a képek „átúsztatására” alkalmas mechanikus szerkezetet, és készített néhány diaporáma programot.

– Akkor derült ki számomra, hogy az annyira újnak és ízig-vérig XX. századinak titulált diaporáma egyáltalán nem korunk vívmánya, hanem mintegy másfél évszázados múlttal rendelkezik fel – emlékszik vissza. –Tekintve, hogy magyar nyelvű irodalom ebben a tárgykörben nem volt, és németül beszélek, e nyelven íródott források tanulmányozásával kezdtem kutatni a technika- és művelődéstörténeti aspektusokat ötvöző témát. Innen már magától értetődő lépés volt, hogy gyűjtsem a régi a vetítőgépeket.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egykoron petróleum- vagy spirituszlámpával működtek

Arzenálját itthon és külföldön a legkülönbözőbb helyeken, ócskapiacokon, használt műszaki kereskedésekben, lomtalanításokkor szerezte be, a barátok is felhajtottak egyet-egyet, újabban már az interneten való keresés dukál.

Legrégebbi darabját a XIX. század végén, a németországi Magdeburgban gyártották. Mellette megtalálhatók a hajdan petróleum- vagy spirituszlámpával, városi gázzal, ívlámpával, majd – Thomas Edison forradalmi változásokat hozó találmányát hasznosítva – az izzólámpával működő masinák. Ha a fejlődést időrendben követjük, a modern, halogén izzókkal felszerelt vetítők zárják a sort.

Nem hiányoznak a kollekcióból a hazai vetítők sem, amelyek közül a legtöbbet a Lemezárugyárban készítettek. – Ezekhez kapcsolódó érdekesség, hogy az 1956 után diafilmgyártás nagyon felfutott Magyarországon, és a szép számú mesefilm mellett ismeretterjesztő és katonai oktatófilmek is születtek – jegyzi meg Kolozsi Sándor.

A vetítők egy része lakásának vitrinjeiben látható, de a többségét bedobozolva kénytelen tárolni a garázsban és a padláson. – Nagyon örülök annak, hogy a szolnoki Damjanich múzeumtól most lehetőséget kaptam egy kiállításra való anyag bemutatására, így legalább együtt látom egy teremben a legértékesebb százat – húzza alá.

Értették a szakmájukat

Kolozsi Sándor a szabadideje tetemes hányadát kitöltő gyűjtésről –legyen szó bármiről – azt vallja, hogy nem jelenti csupán a tárgyak megszerzését és birtoklását, hanem annak szakszerű feldolgozását is. Szavai szerint egy darab esetében tisztázni kell a gyártó országot és céget, a szóban forgó példány datálását, valamint el kell végezni a szükségszerű javítását is.

Egyébként most már nem törekszik minél több vetítő megszerzésére már csak helyszűke miatt sem, viszont igazán nevezetes darabokkal még szeretne gyarapodni.

– Az utóbbi időben már fontos számomra, hogy praktikus és szép dolgok vegyenek körül. Olyanok, amelyek készítőik kiváló képességeiről tanúskodnak – fogalmazza meg álláspontját a tárgyakkal való kapcsolatáról. – Még mindig rájuk tudok csodálkozni abban a tudatban, hogy hosszú évtizedekkel ezelőtt sokkalta szerényebb műszaki lehetőségek közepette mi mindenre voltak képesek az ügyes kezű mesterek, mert értették a szakmájukat, és önbecsülésük miatt igyekeztek időt álló dolgokat létrehozni.

Gyűjtőmunkáját eddig sem tartotta soha céltalannak, de családja köréből néhány éve nem várt elismerést kapott. Lánya egy filmvetítőt és mesefilmeket kér tőle, hogy gyerekei – az ő unokái – ne vagy legalább is ne csak videofilmeken és videojátékokon nőjenek fel.